IHB

Van az, amikor hajnali 5+x órakor hazatántorogsz egy buliból, totál összezavarodva, aztán másnap reggel felkelsz, és átkozod magad, hogy már megint mi az istent csináltam? Elsőre csak kavarognak a randomabbnál randomabb emlékfoszlányok: kiömlő kézműves sör a villamoson, sokadik pinyófény a kézben, két korsó szóda, a költészet és a slamkultúra indokolatlanul mélyreszántó kivesézése az Élesztő kapujában, elszundikáló barátnő az 53-as presszóban. (Eszti szerint ha egy buli az 53-as presszóban végződik, akkor az csak nagyon indokolatlan lehet. Hát ebben van valami, oda akkor megy leginkább az ember, ha már a sokadik helyről kivágták zárás miatt.) Aztán jön a szokásos pánikrohamszerű kétségbeesés, hogy te jó ég, vajon milyen baromságokat mondtam? Nem fecsegtem el túlságosan intim dolgokat részegen? Nem égettem le magam valami ordas nagy hülyeséggel? Szép lassan megnyugodtam, ahogy rájöttem, hogy az egyetlen égő dolog az észtekkel való találkozás volt, annak is az a része, amikor Bogi lelkesen mesélte nekik, hogy én bizony észtül tanulok, ami tényt szándékosan nem tártam eléjük, sejtve, hogy akkor észtül kéne beszélnem, az meg részegen esélytelen. (Józanul is necces.) Kellett azért egy nap, hogy teljesen lenyugodjak, és megállapítsam: ez az IHB kibaszott jó volt. Simán megérte, hogy egy egész szombatom ment el a kipihenésével, amit tölthettem volna cikkek írásával és aktív pihenéssel is, helyette képtelen voltam bármi értelmeset csinálni, és egész nap sorozatokat néztem. Régen voltam ilyen hardcore kocsmázáson, de rendkívül jólesett. A társaság is király volt, egy percig sem éreztem magam kívülállónak. Csak mosolyogni tudok, ha eszembe jut.

Tünc.