KÖMT 2019

Hát vége van, véget ért a KÖMT. Csend van, nem zsizseg körülöttem a bő 160 fős résztvevősereg, nem nézünk össze időnként foxszal teljes kétségbeesésben, nem ölelget meg senki bátorítóan, és elmúlt az érzés is, hogy bármi apróságon el tudnám magam bőgni. Életem első igazi nagyrendezvényes vezetőszervezése véget ért, és sokkal keményebb volt, mint amire számítottam. Még szerencse, hogy foxszal ketten csináltuk, így is elég nehéz volt. És hálahálahála a remek szervezőcsapatnak, csodásak voltak - mondhatnám, hogy szerencsénk volt, de ez nem igaz, direkt olyan embereket kértünk fel, akikkel szeretünk együtt dolgozni és akikben maximálisan megbízunk. Tényleg azt éreztem végig, hogy igazi csapat vagyunk, ahol amellett, hogy együtt dolgozunk, barátok is vagyunk és szívesen töltünk együtt időt. Ritkán érzem ezt szervezés alatt.   

Valamiért azt képzeltem, hogy a rendezvény előkészítése lesz a nehezebb, az őszi találkozó alatt már csak ki kell élvezni a munkánk gyümölcsét. Hát a frászt. Lelkileg sokkal megterhelőbb volt ott lenni, és azt látni, hogy a dolgok nem feltétlenül úgy alakulnak, mint terveztük. Amikor másfél óra késéssel kezdődött el a bál, üvölteni tudtam volna a csalódottságtól. Hogy lehet, hogy ennyit dolgoztunk, ennyit készültünk, mégis csúszunk, az emberek várnak, mi meg sehol nem tartunk a programban? Foxszal mindketten személyes kudarcnak éltük meg ezeket, ami egy nagyon káros hozzáállás. Pénteken konkrétan annyira magam alatt voltam, hogy azon gondolkoztam, hogy hazamegyek. Az egész hétvégén nem bírtam aludni, minden kis zaj zavart, és iszonyat kimerült voltam végig. Közben tök felesleges volt ennyire rágörcsölni: az emberek nyilván bosszankodtak, ha valami gikszer történt, de túlélték, és inkább azzal foglalkoztak, hogy milyen műhelyre mennek, hogy ott vannak a barátaik, és hogy jól érezzék magukat, akármilyenek is a körülmények. Amiken mi pörögtünk, kívülről egyáltalán nem voltak olyan súlyos dolgok. 

Stencilmacska

Szombatra sikerült valamennyi jókedvet magamra szednem. Végre kreatívkodtam egyet a stencilezős műhelyen, az feltöltött. Utána lehúztam egy műszakot a konyhában, ahol olyan jó volt a hangulat, hogy egyáltalán nem érződött fárasztónak a munka, pedig 79 hamburgert gyártottunk le úgy, hogy időben befejeztük a kajaosztást az esti program előtt. A gálaest már igazi ajándék volt, nem tudtam, pontosan ki mit ad elő, csak élveznem kellett a műsort. A buliban is tudtam táncolni, majd hajnalig beszélgetni, ami jó volt, csak a másnapi kelést nehezítette meg. 

A pakolást befejeztük időben, az iskolát átadtuk, hazaértünk, várt a cica, majd másfél napos alvás következett, hogy az elmúlt hónapokat és a hosszú hétvégét kipihenjük. Nagyon fura volt, amikor elkapott a poszt-tábori trauma kömt-ös verziója. Eh, pedig azt vártam végig, hogy vége legyen, túl legyünk rajta, és ne kelljen idegeskedni. Ezek szerint valamennyire mégiscsak élveztem. 

Utólag azt érzem, hogy bsszameg, megcsináltuk, összehoztunk egy egészen fasza őszi találkozót annyi résztvevőnek, amennyi még sosem volt a kömt történetében. Kemény meló volt, de megérte. Nekem nagyon tanulságos is, mert most már tudom, milyen hozzáállással kell(ett volna) egy ekkora rendezvényt levezényelni, és hogy nem szabad elveszni a részletekben és minden kis hibán rágódni. Voltak gikszerek, naná, egy ekkora rendezvénynél ez várható volt, de az emberek úgy tűnt, hogy jól érzik magukat, és ez a legfontosabb, ezért csináltuk ezt az egészet. Azt is érzem viszont, hogy a csúcson kell abbahagyni, és most egy ideig nem fogok ennyire belefolyni a kömt szervezésébe. A legjobb az lenne, ha jövőre sima mezei kömtölő lennék csak. Van egy "titkos" álmom, nagyon szeretnék egyszer egy zirci őszi találkozót, de az biztos, hogy nem jövőre lesz. 

Foxszal viszont csak közelebb hozott minket a közös munka, és jobban értékeljük, hogy végre újra lett időnk egymásra. Azon viszont erősen elgondolkodtunk, hogy az esküvőnkre felkérünk egy esküvőszervezőt. Nem szeretnék ilyen idegbeteg lenni a nagy napon, mint a kömt nagy része alatt voltam. :D