nyál, szerelem, évforduló

(Ezt már múlt héten posztolni akartam, csak írás közben úgy elálmosodtam, hogy muszáj volt ledőlnöm, aztán nem volt időm folytatni.) 

Február 22-én volt egy éve. Majdnem utolsó pillanatban, de jött a vallomás, hogy határozatlan ideig csak velem akar lenni, nem mással, és akkor már váltsunk relationship státuszt, én meg nem tértem magamhoz, mert már arra készültem, hogy ennek legyen inkább vége, mert annak nincs értelme, hogy én szerelmes vagyok, ő meg laza kapcsolatot tud csak elképzelni. Életem egyik legzaklatottabb villamosútja volt az. Biztos rohadt idegesítő voltam, hogy tízszer kérdeztem vissza, hogy akkor most biztos, és még meggondolhatod magad, de nem akarta meggondolni magát. És úgy tűnik, azóta sem. Én sem.

Továbbra sem értem, hogyan lehet valakit minden nappal egyre jobban szeretni, nincs már az a szeretetmennyiség, ami elfér a szívemben, mégis így van. A dolgok nem mindig egyszerűek, sőt, de úgy tűnik, a közösen átélt nehézségek csak erősebbé tesznek minket mint párt. Úgy érzem, megtaláltam AZT az embert, és nem kell más. Szerencsére a hormongőzös rózsaszín köd rég elmúlt, így még én is elhiszem, hogy ez egy valódi érzés, ami nem múlik el egyik napról a másikra. Olyan remekül összeillünk, hogy az varázslatos. Boldog vagyok, hogy nem tudunk veszekedni. (Szerinte volt már rá példa, én az Exuram óta más mércével mérem a veszekedést. Mi még nem veszekedtünk.) Egyszerűen jó minden. 

Néha belemerülök az emlékekbe, felidézem, milyen volt pattanásig feszülve várni egy-egy hívását, a rengeteg kétség, félelem, hogy lesz-e ebből valami komoly, a sok részeg blablázás, hogy de tuti belém fog szeretni (szegény, szegény barátaim, akiknek ezt át kellett élniük), és pontosan fel tudom idézni azt is, mennyire borzasztóan akartam, hogy egy pár legyünk. Ezek után nem csoda, hogy mikor végre megtörtént, azt se tudtam, mi van. 

Azóta eltelt egy év, nem is akármilyen év. Kiderült, hogy tényleg jók vagyunk együtt. Remélem, ez még sokáig így lesz.

Megyek is és jól megpuszilgatom.