50

Múlt hétvégén ünnepeltük a nagyszüleim 50. házassági évfordulóját. Az übercuki volt, ahogy nagyapám arca egyre jobban elkerekedett, ahogy meglátta a gyerekeit és unokáit felsorakozni a nappaliban, meg ahogy a szemüket törölgették, amikor átadtuk nekik a tablót, amin az összes gyerek és unoka szerepel.(Olyan babaarcot fotosoppolt nekünk a fényképész nénit, hogy csak na.) Őszintén meghatódtak, és ezt jó volt látni. És jó volt együtt tölteni az egész délutánt, szalonnát sütni, beszélgetni, sztorizgatni, koccintani. Talán most először éreztem magam teljes jogú felnőttnek a bővebb család körében, és ilyen jól emlékeim szerint még nem is éreztem jól magam családi eseményen.

Az 50 év pedig olyan hosszúnak tűnik innen a 25. évemből nézve, hogy hűha. A szerelem mint összetartó erő nyilván már elmúlt, nincs kézen fogva sétálás, a csók is már csak arcapuszi, de leéltek egy életet egymás mellett, egymással. A gimis énektanárom mondta mindig, hogy idővel a szerelem szeretetté szelidül. (Természetesen 15 évesen azt gondoltam, hogy ez hülyeség, ha elmúlik a szerelem, akkor mi értelme, a szeretet meg olyan, hogy szeretem a fagyit, mégse megyek hozzá feleségül. Most már kicsit jobban értem.) Felneveltek négy gyerekeit, van egy rakás unokájuk, ház udvarral, borzasztó nagy egészségügyi problémák sincsenek, decens kis élet ez. Fél évszázada hoztak egy döntést, hogy ez lesz, és ez lett.

Nyilván valahol ámulok és bámulok, hogy ezt így is lehet. Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy én együtt leszek bárkivel is 50 évig, és őszintén szólva riasztó is a gondolat. Mármint nem az van, hogy nem szeretném, de nehezen tudom elképzelni, hogy 50 évig bírunk olyan szórakoztatóak lenni egymás számára, hogy ne unjuk meg. Szóval szeretném is meg nem is, de azt nem bírom elképzelni és elhinni, hogy ilyen velem megtörténhet. Foxszal már bő egy évet lehúztunk, 49 év múlva visszatérünk a kérdésre.