Crazy 5K

A Crazy 5K egy akadálypályás futóverseny, ahol nem a versengés a lényeg, hanem a szórakozás. 10-12 felfújható akadályt állítanak fel, a futás mellett ezekkel is meg kell küzdeniük az indulóknak. A helyszín a dunakeszi repülőtér volt, ahol kényelmesen elfért az 5 km-es pálya.

Minc hívta fel a figyelmem erre az eseményre, és eredetileg együtt mentünk volna, de Bogi ugrott be a helyére. Mostanában egyre több ismerősöm, közeli barátom, családtagom kezd futni, ami tök jó. Bogival most voltunk először együtt versenyen, nemsokára húgommal indulok egy másik futamon, tiszta boldogság.

Szeptember 16-án 10 körül indultunk, Dunakeszi vonattal 20 perc a Nyugatiból, a deles rajtra kényelmesen odaértünk. A repteret nem volt olyan egyszerű megtalálni, mint gondoltam: az út egy idő után lófuttató pályához vezetett, onnan kis házak és fák között földúton jutottunk ki a nagy nyílt térre. Azonnal egyértelmű volt, hogy jó helyen járunk: a mezőn cikkcakkban mindenfelé futó, kocogó vagy sétáló emberek, felfújt akadályok, sátrak.

Eleinte kicsit rossz érzésem volt a rendezvény szervezettségébel kapcsolatban: a reptérig semmi útjelző táblával nem találkoztunk, és a rajtcsomagért is indokolatlanul sokáig kellett sorban állni. Később elszállt minden kétségem – ez egy kifejezetten jól megszervezett verseny volt. Igaz, hogy sokat álltunk sorba, de zseniálisan voltak elosztva az indulók a csomagfelvételnél, idősávok szerint lehetett a pultokhoz menni. Bár sokan voltunk, elégnek bizonyult a toitoi-k mennyisége, és nem is voltak annyira gázok. Az öltözőben elfértünk, és a csomagjainkat is gyorsan le tudtuk adni. Az utolsó akadálynál kisebb tömeg alakult ki, ezt a szervezők azonnal lereagálták: az eredetileg tervezett negyedórás sávos indítás helyett kicsit csaltak az órával és késleltették az indulásokat egészen addig, amíg helyre nem állt a rend. Nekünk bő 20 percet kellett várnunk az előttünk induló sáv után, és mire a pálya végére értünk, egyáltalán nem volt torlódás. Le a kalappal, ritkán ilyen jó a problémamegoldás futóversenyeken.

A pálya. A jobb felső akadály volt a célnál, végül három részre szedték, és a legnagyobb csúzdán értünk be a célba.

A közös bemelegítés egészen szórakozató volt, bár a végére már untam, sose a kedvencem, mert általában nem lehet rendesen elférni. Utána már csak pár perc, és elindultunk. Futottunk párszáz métert, majd jött az első akadály. Hamar egyértelművé vált számomra, hogy ez nem is lesz annyira egyszerű. Ezekre az akadályokra fel kell mászni, és az bizony elég fárasztó, pláne két futás között. Hamar eljutottunk odáig, hogy számolgattam magamban, mennyi van még hátra. :D Baromi fárasztó volt. És időnként kicsit balesetveszélyes is. Az egyik akadályról konkrétan majdnem leestem, annyira hülyén kellett felmászni rá, de a végére azért belejöttem.

Be kell valljam, sokat sétáltam. Kifárasztottak az akadályok, és futni is rég voltam, bő egy hónapja. Meglepett, hogy ennyire visszaesett az állóképességem, mindenképpen dolgoznom kell rajta. Elég boldog voltam, amikor az utolsó csúzdán lesiklottam, és a nyakamba akasztották az érmet.

Bogi persze már rég beért (– miért vagyok én ilyen lassú?). Le kellett ülnöm pihenni és inni egy rakás vizet. Nem tudom, mennyi idő alatt futottam le a távot, nem vittem magammal telefont, chipes mérés pedig nem volt. Utólag azt mondom, hogy azért szórakoztató volt ez a verseny, de nagyon fárasztó is – vagy csak én nem vagyok jó kondiban.

Kb. olyan vörös a fejem, mint a hajam. 

Egy sarki késdobálóban még megittuk egy-két jutalomsört, majd magunk mögött hagytuk Dunakeszit. Ha lesz még ilyen verseny jövőre, azért elképzelhető, hogy megyek. :D