32. Vivicitta futás, 10 km

Talán emlékeztek, hogy az első 10 km-es versenyem a tavalyi Vivcitta volt, ahol futás címszó alatt egy hosszú szenvedést sikerült művelnem, de így is jó élménnyel gazdagodtam és elég büszke voltam magamra. Adta magát, hogy az idei verseny szintfelmérő lesz: kíváncsi voltam, mennyit sikerült egy év alatt fejlődnöm. Meglehetősen elégedett vagyok. 

Mivel a Margitsziget teljesen szét van túrva, a Városligetbe költözött a verseny. A klasszikus 10 km-es városvédő futás vasárnap (04.09) délután 2-kor indult. Egy órával a rajt előtt érkeztem, lekötöttem a bringát, és megcéloztam a rajtcsomagfelvevő sátort. Elborzasztott a hosszú sor, ami a bejárat előtt kanyargott, de nem kellett aggódni, gyorsan haladtunk. Megszereztem a szajrét, megkerestük egymást Minccel, öltözés, zöldségcsipsz termékminta beszerzés, bemelegítés, és már a tömegben álltunk a rajthoz készülődve.

Útvonal

Szakaszos rajt volt, mi a vége felé álltunk, negyed 3 körül indultunk. Tudom, tudom, a Városligetből nehéz olyan 10 km-es kört tenni, ami van olyan látványos, mint a dunaparti futás, mégis meg kell jegyeznem, hogy a tavalyinál kevésbé volt élvezetes az útvonal. Gyönyörködni nem nagyon lehetett, a belvárosban futottunk épületek között az úton. A Nyugati vagy a Terror Háza nem igazán vált ki belőlem ámulatot, láttam már ezerszer. 

Ha röviden össze kéne foglalnom, milyen volt nekem ez a verseny, az mondanám, nehéz, de izgalmas. Rajt után elhatároztam, hogy beérem az 1 óra 10 perces iramfutókat, akik 7 perc/km-es egyenletes tempóval futottak. Pechemre olyan messze kerültek tőlem, hogy sokáig nem is láttam őket. Dilemmáztam, hogy ennek ellenére megpróbáljam-e utolérni őket, hiszen az azt jelenti, hogy gyorsabban futok az elején, mint kéne. Tartottam tőle, hogy túl sok energiát futok el a legelején, és a végére elfogy, de győzött a vágy, hogy lássam, tudom-e tartani a tempót az iramfutókkal. És nem titok, hogy az 1 óra 10 perces eredmény is vonzott. Gyorsítottam hát és elkezdtem becserkészni a 70 perces iramfutókat. 1 km táján sikerült is becsatlakoznom hozzájuk. 

Innentől nem volt más dolgom, mint felvenni a ritmust és tartani a tempót. Először kicsit lassúnak éreztem a sebességet, de tudtam, hogy később fogom még ezt túl gyorsnak érezni. Arra koncentráltam, hogy nyugi van, kényelmesen futok, és tartalékolok a végére. Meglepően könnyű volt a bandával maradni. Nem voltunk sokan, és folyamatosan előzgettük a már sétáló futókat. A 3 km-es táblánál meglepődtem, még csak a 2 km-est vártam. Valahol itt történt, hogy az egyik iramfutónkat telefonon hívták, így lemaradt tőlünk. Akkor még nem tudtam, hogy ennek később még örülni fogok. 

Sok izgalom nem volt, futottunk, az iramfutó időnként bíztatott minket és a körülöttünk lemaradó, megpihenő futókat. 5 km-nél volt frissítés, ittam, betoltam egy kis banánt meg egy szőlőcukrot, és szaladtam is, mert az iramfutó nem lassított le annyira, mint én, lemaradtam. Vicces volt amúgy, a frissítésnél rámkiabált egy lány, hogy "hajrá Szonja, már csak 5 km van hátra!". Mondom wtf, honnan ismer ez a lány? Aztán rájöttem, hogy rajta van a rajtszámon a nevem. :D 

A frissítés után belassult az idő. Amikor tudod, hogy igazából nem vagy már messze, de mégis korai a beérésről álmodozni. 6 km-nél kezdtem érezni, hogy fáradok, 7 km-nél a Hősök terénél pedig muszáj volt megállnom, úgy éreztem, elfogyott minden erőm. Nem tudtam, lesz-e még frissítés. Felváltva sétáltam és futottam, és néztem, hogyan távolodik az iramfutó társaság. Nagyon mégse ostoroztam magam, hiszen már az is eredmény, hogy eddig nem maradtam le. A Városligetbe érve láttam, hogy van még egy frissítőállomás vízzel, eléggé megörültem neki. Ezután kezdtem gondolkodni, mi legyen. Fáradtnak éreztem magam, és rossz volt, hogy egyedül kellett futnom, ki tudja, milyen sebességgel, nem volt kihez viszonyítanom. 

A 8. km előtt megérkezett a hős felmentő sereg: a verseny elején telefonálni hátramaradó Moós Gergely, a Dagadt Köcsög atyja  utolért, és bíztatott, hogy ne adjam fel és fussak vele. Pontosan erre volt szükségem, be is csatlakoztam hozzá. Itt azért már kezdett fájdalmas lenni a futás, kellett akaraterő. Hogy is mondják? A fájdalom elmúlik, de a dicsőség megmarad? Ezt az elvet követtem. 

A fordítónál szembejött Minc, jó volt ismerős arcot látni a tömegben. Gergely folyamatosan buzdító szövegeket tolt, és már tényleg látni lehetett a végét. Együtt értünk be a célba, és már jött is az sms az erdeménnyel: 1 óra 10 perc 45 másodperc. Egyéni rekord!!! Ez konkrétan 10 perccel jobb a tavalyinál. :O Gergelynek megköszöntem, hogy összeszedett, nélküle sokkal később értem volna be, nagyon hálás vagyok. 

A célban. Az óra a bruttó időt mutatja.

A szintfelmérést sikeresnek nyilvánítom. Jó látni a fejlődést, elég boldog vagyok. ^_^ Örülök, hogy kipróbáltam az iramfutókkal futást, nekem nagy segítség, máskor is fogom őket keresni. Az, hogy bele kellett sétálni, nem túl elegáns, de úgy tűnik, mégiscsak sok volt az elején a gyors futás, legközelebb már a verseny elején megkeresem az iramfutókat. Felemelő érzés nem a legvégén futni. A záróbuszt nem is láttam, és nem 16-an, hanem többszázan értek be utánam.

Vivicitta pipa

Ezzel viszont a vasárnapom nem ért véget, kis pihenés után felkaptam a bringámat, és mentem tüntetni.

I. Dunakanyar Félmaraton, 12 km

Nem mondom, hogy jólesett vasárnap reggel hajnalok hajnalán felkelni és a 8:07-es vonattal Nagymaros felé robogni, hogy 12 km-t futhassak. Legszívesebben aludtam volna tovább, de a nevezési díj már réges rég be lett fizetve, Minccel is megbeszéltük, hogy együtt megyünk, meg tudtam én, hogy jó lesz, csak az ágyból kikelni nehéz. Eltekertem a Nyugatihoz, vonatra fel, Nagymarosnál le, séta a versenyközpont felé. Kicsit sokkolt a kanyargó sor a rajtszámfelvételnél. Merthogy ez volt az első Dunakanyar Félmaraton, de láthatóan sokakat megmozgatott az esemény. De ki ne szeretne a Dunakanyarban futni? ^_^ 

Bevallom, egészen máshogy terveztem ezt az év eleji futószezont. Mikor neveztem a versenyre, meg voltam győződve, hogy ekkorra lazán futom a 10 km feletti távokat, a 12 már meg se kottyan. Aha. Ehhez képest a verseny előtt egyszer sikerült 13 km-t futnom kb. véletlenül; elindultam és nem volt kedvem megállni, a lábam is bírta, de akkor éppen olyan lelki állapotban voltam. Féltem, hogy a versenyen nem jön elő ez a state of mind, próbáltam tréningelni magam agyban, hogy meglegyen a kellő akaraterő és belső béke. Hoszabb távokon ugyanis egy idő után ez hat: tudod, hogy bármennyire szeretnél éppen máshol lenni térben vagy időben, ott vagy a futás közepén, és tudod, hogy ezt végig kell csinálni, még ha fáj is. Ehhez kell jó adag fegyelem és elfogadás, anélkül nem megy. Tudtam, hogy nehéz lesz. 

Tényleg az volt. De nem annyira, mint gondoltam. 10:20-kor indult a mezőny. Örültem, hogy viszonylag sokan vagyunk, legalább nem feltűnő, ha lassú vagyok és későn érek be. Az első 4 km viszonylag gyorsan, kényelmes tempóban eltelt, Minccel együtt futottam, még beszélgettünk is. Aztán éreztem, hogy lassítanom kell, ha ezt még 8 km-en át bírni akarom. A bicikliúton haladtunk Zebegény felé, balra a Duna, jobbra az autóút. Az augusztusi Panorámafutás jobb volt abból a szempontból mindenképpen, hogy könnyebb volt a táj szépségére koncentrálni, és messze volt a forgalom.  Itt próbáltam a tájra összpontosítani, de nem annyira sikerült.

Az első frissítés 2 km után volt, a második 6 km-nél, ott volt a fordító is. Feltankoltam, és felkészítettem magam lélekben, hogy még ugyanennyi van hátra. Elégedetten láttam, hogy bőven van még mögöttem futó. Nem rengetegen, de azért szép számmal, és voltak, akik tőlem jócskán lemaradva futottak. Megnyugtató tudni, hogy nem én leszek az utolsó. 

A visszaút hosszabbnak tűnt, mint az odafele. Még a legenyhébb lejtőnek is megörültem, az egyenes és minimálisan is emelkedő szakaszokat utáltam. Szembe fújt a szél, és nem mertem nyitva tartani a számat, mert egyre több bogárka ütközött az arcomnak. Az orromon viszont alig kaptam levegőt, folyamatosan tele volt, még jó, hogy vittem zsepit. 

A legrosszabb az utolsó 2 km volt. Tízeket szoktam futni, valamennyire már hozzá vagyok szokva, utána jönnek a gondok. Őrült nagy akaraterő kellett, hogy ne álljak meg. Tudtam, hogy közel vagyok már, talán ettől lett még nehezebb. Fájt a lábam, éreztem, hogy ürülnek az energiatartalékok. Pláne ciki lett volna megállni, hiszen feltűntek az első szurkolók, onnantól már nem túl elegáns sétálni. :D 

(Bszki, most látom az eredménylistán, hogy nem is 12, hanem 12,5 km-t futottunk. whaaaaaaat lol.:D És én azt hittem, az Endomondo nem bír rendesen mérni.)

1 óra 34 perc 24 mp alatt futottam le az -ezek szerint- 12,5 km-t, ez 7:33 perc/km. Lehetne jobb, de nem rossz ekkora távon. 351 indulóból 321-ik lettem. 

Célfotó

Kellett 10 perc pihenő, miután beértem. Először fáztam, aztán zsibbadt a lábam, végül alig bírtam ráállni. A bal térdem vészjóslóan fájdogált. Szerencsére elmúlt azóta, remélem nem lesz vele gond a későbbiekben.

Érem és Visegrád

Bár most távolabb volt a Dunapart, így is élmény volt újra a Dunakanyarban futni. A kövezkező esemény, amin a Panorámafutás szervezésében részt veszek, az a július 8-i Éjszakai Panorámafutás lesz, szintén 12 km-es távon. Nem bírok elszakadni a Dunakanyartól. ^_^ 

sLOVEnia day 03

Reggeli után indultunk el felfedezni a bledi tavat. Felsétáltunk a várig, de be nem mentünk: a hosteles lány bizonygatta, hogy nem éri meg 10 eurót kiadni a belépőre, mert a múzeum nem annyira érdekes, a kilátás meg máshonnan is szép, de az egészen feszített ütemtervünkbe amúgy se fért volna bele. 

Sziget a várból

Elsétáltunk a tóparti csónakkikötőhöz, és befizettünk egy útra a szigetre meg vissza. Pont előttünk indult egy nagy csoport ázsiai turista, így mi külön hajóban utaztunk. Nevük is van ezeknek az egyedi kinézetű hajóknak: pletna. A pletna hagyományos közlekedőeszköz a bledi tavon, szlovén sajátosság. 

Úton a sziget felé

A hajóút pár perc, kormányosunk rutinosan evezett át minket a kis szigetre. Kaptunk 40 percet a visszaindulásig. A szigeten jelenleg a Mária mennybemenetele templom áll, ennek első változata a 8. század környékén került oda. Korábban egy ószláv istennő, Ziva szentélye állhatott a szigeten. Létezik egy legenda, mely szerint aki háromszor megkongatja a templomtorony harangját, annak teljesül a kívánsága. Úgy tűnik, ez valami szlovén dolog lehet, mert nem ez volt az egyetlen harang, ami kongatásra kívánságot teljesít, de erről majd később írok az utolsó napi beszámolóban. 

Felállványozva

A templomba súlyos pénzek befizetése után juthattunk volna csak, és az időnk rövidsége miatt inkább ittunk egy kávét a helyi kávézóban (mekkora menőség már a bledi szigeten kávézni!), és sétáltunk egyet. 

Csoportkép

Nagyon gyorsan eltelt a 40 perc, a fuvarunk már várt minket. 

Pletnák

Visszaérve a tópartra a következő állomásra indultunk, az Ojstrica csúcsra, ahonnan belátni a  környéket. A hosteles lány azt mondta, 20 perc séta. Lehet, hogy 20 perc, de milyen 20 perc! Köves, csúszós, meredek erdei úton értünk a csúcsra vezető sziklákig, ahol tényleg mászni kellett. Számíthattam volna rá, hogy nem lesz könnyű menet, mégis meglepett. Leizzadva, szuszogva értünk a hegytetőre, ahonnan tényleg eszméletlen szép a kilátás.

Ez így egészen rendben van, nem?

A tervhez képest már csúszásban voltunk, úgyhogy nem időztünk fenn sokáig. Na azért nem rohantunk le rögtön, kiélveztük a látványt.

Bizonyíték, ott voltam

Visszaereszkedtünk a tóhoz, rohamléptekkel közelítettük meg a hostelt, majd kis szünet után bevágódtunk az autóba, és indultunk is Ljubljana felé. Pontosabban egy kis kitérőt terveztünk be a Postojna cseppkőbarlang felé, ahol délután 3kor indult az aznapi utolsó vezetett túra, azt el akartuk érni. Necces volt, de még volt egy kis esély odaérni. Viszont ahogy az autópályára hajtottunk, a célunkig hátralévő idő folyamatosan növekedni kezdett, nem csökkenni. És olyan fél óra után egy alagútnál találtuk magunkat, amit egy fizetős kapun át tudtunk megközelíteni. Gyanakodhattunk volna, de nem tettük, így nagy volt a meglepetés, amikor az alagút túloldalán az Österreich táblával szembesültünk. Upsz. Rossz irányba indultunk már az autópályán.

Nem akartunk visszamenni a fizetős alagúton, inkább másik átkelőt kerestünk az Alpokon át. (Hiba.) Azt egy életre megtanultam, hogy a hegy nem játék, igenis komolyan kell venni. Másfél óra kocsikázás után kezdtünk közeledni az ingyenes átkelőhöz, ahova annyira emelkedett az út, hogy nem tudtunk felmenni. A kocsi meg volt pakolva bőrőndökkel, plusz mi hárman, nem volt mit tenni, vissza kellett fordulnunk. Végül a fizetős alagúton jutottunk vissza Szlovéniába. Tanulság: van olyan, hogy járt utat járatlanért, és a hegyi utak azok rendes hegyi utak. Nem olyan egyszerű feljutni rájuk.

Miután a délután eltelt az ausztriai kitérővel, mást se akartunk, csak Ljubljanába érni. Még éppen világos volt, amikor leparkoltunk a szállás környékén. A Simple Accomodation Vodmat nevű hostelben aludtunk. Ez kb. a legolcsóbb ljubljanai szállás, nem véletlenül. Ha azt mondom, hogy egy kicsivel még durvább a Strahovnál, akkor azzal elég sokat mondok. Nagyon trágya, nagyon egyszerű, szerintem munkásszálló is egyben, de a célnak megfelelt, fedél volt a fejünk felett, volt ágyunk, csak aludni jártunk oda.

Éhesek voltunk, és még egy kis városnézést be akatunk sűríteni a napba, úgyhogy elsétáltunk a belvárosba. Fura volt a természetközelben töltött napok után városban lenni, bele kellett rázódni. Meg voltam győződve, hogy Bled és Bohinj után Ljubljana nem sokat tud nekem mutatni. Részben lett csak igazam: Ljubljana cuki, a belváros mindenképpen, de hát a hegyekkel és tavakkal egy város se veheti fel a versenyt.

Macskakő

Rövid séta után beültünk a Julija étterembe vacsorázni. Meglepően nehéz volt olyan helyet találni, ahol csirkét is adnak (húsok közül csak azt eszem meg, vagy esetleg még pulykát), itt is egyetlen csirkés fogás árválkodott az étlapon, de az legalább nagyon finom volt. Fancy hely, kiöltözött társaságok fordultak be, kevesen voltak annyira lazán öltözve, mint mi, de a fárasztó nap után nem nagyon tudott érdekelni.

Nem tudom, miért van csillár az utcán, de nagyon szép!

Vacsora után sétáltunk még egy keveset, aztán visszaballagtunk a hostelbe. Olyan kimerült voltam, hogy nem zavart semmi folyosói hangoskodás, elaludtam azonnal. 

sLOVEnia day 02

Már a tó felé vezető hegyi utakon csak bámultam kifelé az autóból, és ámultam az alpesi kis falvakon, annyira elképesztően gyönyörűek voltak! Gyorsan zubogó hegyi patakok felett autóztunk át, sokkal szívderítőbbek, mint az itthoni sárszínű vizek. 

Ezt a túrát néztük ki: 11 km, a képek alapján gyönyörű, a leírás alapján közepesen nehéz. Na igen. Azzal nem számoltunk, hogy az alpesi falvak 550 m-en vannak, a túra kiindulópontja viszont 1054-nél kezdődik. Az utolsó falut magunk mögött hagyva elindultunk a Triglav Nemzeti Park szűk erdei útján. Meredek volt az út, néha dobbant is a szívem, ahogy lepillantottam az út melletti szakadékba. Na még akkor hogy dobogott, amikor az út elkezdett havas-jeges lenni, és a kerék csak kapart, és elakadtunk a jégen. Enyhe halálfélelemben éltem át, ahogy többszöri felfelé irányuló próbálkozás után Kincső visszatolatott a kanyarba, és egy szélesebb szakaszon megfordult. (A hátsó ülésről totál nem látszott, milyen sok hely van a megfordulásra. Én csak azt láttam, hogy mindjárt lezuhanunk.) Bármennyire szerettük volna, nem tudtunk feljutni a túra indulópontjához, úgyhogy újraterveztük a programot. Egy rövid sétát azért tettünk a magaslati erdőben, ha már odáig felmentünk.

Ilyen szép helyen se nagyon jártam még

Legurultunk a legközelebbi faluig, és a parkolóból még kisétáltunk egy rétre fotózni.

A háttér lehetne egy festmény is

Elképesztően gyönyörű.

Panoráma

Elhatároztuk, hogy körbesétáljuk a tavat. Ezek a szlovén tavak elsőre tűnnek egy bizonyos méretűnek, de csak menet közben derül ki, hogy amúgy sokkal nagyobbak. Nem sejtettük, hogy csak a tó körüli karika kb. 10 km. És még egy vízesést is kinéztük a tóparttól 3 km-re. 

Bohinji-tó

A Bohinji-tó Szlovénia legnagyobb tava. Gleccserek formálták, és a legmélyebb pontján 45 m mély. 

Hogy lehet valami ilyen szép?

Nagyobb a bledi tónál, és szerencsére a turisták által kevésbé ismert. Találkoztunk más kirándulókkal, de sokkal csendesebb és nyugodtabb volt a környék a bledinél. Ide azért jön az ember, hogy tényleg a természetben legyen. 

A túlpart

Másfél-két óra alatt értünk át a tó másik oldalára. Útközben egyszer megpihentünk, nem rohantunk. Az ösvény leginkább murvás-kavicsos, néhány szakaszon erdei földes, egy helyen sziklás. Fenyőfák sorakoznak az út mellett, helyenként víz csordogál le a hegyről. Igazi hegyvidék. 

Megtaláltuk a Savica (Száva) vízeséshez vezető utat. 3 km-t ballagtunk az erdőn át. Az induláskor még oly távolinak tűnő hegyek elérhető közelségbe kerültek. Ahogy közeledtünk, egyre erősebb vízcsobogást hallottunk. A vízesésből lezúduló patak erős sodrású, és igen hangos. Talán meglepő, hogy a vízesés fizetős: 3 euró per kopf. Egy kis fabódé áll a bejáratnál, ahonnan kiépített lépcsősor vezet a meredek sziklafalig. Azt hinné az ember, hogy nem kell sokat lépcsőzni, aha, hát persze. Azt hiszem, edzettnek mondhatom magam, de a végére én is elfáradtam. A látvány viszont megér minden fáradságot. 

Savica vízesés

A víz 70 m magasból zúdul alá. A vízesés a Száva egyik forrása - a víz a Bohinji-tóba folyik, onnan eljut Bledig, majd Horvárországon és Szerbián át folyik bele a Dunába, 

A másik irány

A vízeséstől a fenti kilátás tárult elénk. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire elképesztően hihetetlenül kibaszott szépséges Szlovénia.

Csoportkép

Visszasétáltunk a tóhoz, és mivel belátható időn belül a sötétedés várt ránk, kénytelenek voltunk elindulni vissza a kocsihoz. Szerettünk volna felmenni a Vogel hegyre a felvonóval, nagyon jókat olvastam róla és állítólag gyönyörű a kilátás, de nem maradt rá idő. :( Még egy dolog, ami miatt vissza kell menni, De amúgy is van a tó körül egy rakás látnivaló, úgyhogy ebből visszatérés lesz. :D 

Út

A tó déli oldalán sétáltunk visszafelé jó 5 km-t. Nem közvetlenül a víz mellett mentünk, de így is ráláttunk. 

Útakadály

Hazudnék, ha azt állítanám, nem fáradtunk el. Én már eléggé vonszoltam magam a végére, és szerintem ezzel nem voltam egyedül. 

Zlatorog szobra

A kecskeszobornál tartottunk egy pár perces pihenőt az utolsó párszáz méter előtt. 

Keresztelő János templom

A Keresztelő János templom a 11. századból származik, román és gótikus stílusjegyek keverednek benne. Bemenni nem tudtunk, zárva volt a kapu. Innen már nem volt messze az autó. 

A hostelben még főztünk spagettit, és megterveztük a másnapi terveinket. Olyan fáradtak voltunk, hogy seperc alatt elaludtunk, én legalábbis tuti. Az se zavart, hogy alig volt még este 10. 

sLOVEnia day 01

Én tényleg nem gondoltam volna, hogy ez a kicsi ország, aminek a fővárosának a nevének a kiejtésével általános iskolában olyan sokat szórakoztunk, az ilyen elképesztően gyönyörű. Eddig úgy voltam Szlovéniával, hogy jaja, van valami szomszédos ország lent a csücsökben, Ausztria meg Horvátország között, és kb. ennyi. Múlt héten szerencsére sokat okosodtam a témában, foxszal és Kincsővel meghosszabbítottuk a március 15-ös munkaszüneti napot egy hosszú hétvégére, és élőben láttam, hogyan néz ki ez a tüneményes ország. 

Reggel 9 előtt indultunk Budapestről kocsival. Balatonfenyvesen megálltunk egy lábnyújtóztató kis sétára a tóparton. A határon megállás nélkül áthaladtunk, a következő célpont Maribor volt.

Maribor

Maribor a Dráva partján fekszik, és bár nem látszik, de Szlovénia második legnagyobb városa a maga 114.300 lakosával. Egyetemváros, és 2012-ben Európa Kulturális Fővárosa volt. Első említése 1164-re tehető, és sokáig a Habsburg Birodalom része volt. A legközelebbi nagyváros egyébként a 60 km-re fekvő Graz.

A Stari Most (Öreghíd) az óvárossal

Az óvárost nem nehéz megtalálni: a folyó egyik oldalán az óváros, a másikon az új részek találhatók. A történelmi városrész hasonlít is a grazira, hasonló falfestéssel ott is találkoztam, mint ami a lenti képen található. Itt a grazi fal: katt.

Festett házfal

A maribori kastély épületében helytörténeti múzeum működik. A 15. század végén épült barokk stílusban. Funkciója az északi városfal védelmének erősítése volt.

Kastély

Nem kellett sokáig sétálnunk, hogy egy szimpatikus fagyizót találjunk. Elfelejtettük, hogy ez nem Magyarország, itt nem spórolnak a gombóccal, úgyhogy sikerült akkora adagot kapnunk, ami kiváltotta az ebédet. 

Két gombóc ebéd

A kis utcákon kanyarogva hamar elértük a főteret és a városházát. 

Városháza

Az épületet 1515-ben húzták fel. Vicces a stílusváltozásainak históriája: késő gótikus stílusban épült, majd 50 évvel később átépítették reneszánszra. A 19. században klasszikus stílusra újították fel, végül visszakapta eredeti formáját. Az erkély a reneszánsz átépítés során került az épületre. Innen mondott Hitler 1941-ben beszédet a város német lakosainak. 

Keresztelő János temploma oldalról

És szemből

A városházától csupán pár perc séta a Keresztelő János templom. Ez is tobzódik a stílusokban: az eredeti román stílusú épület később gótikus, majd barokk elemekkel gazdagodott. 

Templombelső

A világ leindokolatlanabb templomajtaja tartozik az épülethez: a nehéznek tűnő, klasszik templomi ajtó AUTOMATA! Eléggé meglepődtem, amikor nyúltunk a kilincs után, és az elkezdett eltávolodni, az ajtó pedig magától kitárult. Tök jó, hogy haladnak a korral, de elég félelmetes. 

Öreg szőlő

A helyszínen még nem vettem észre, de sikerült lefotóznom az Öreg szőlőt. (A kép kattintásra nagyobbodik) A világosabb sárga épület előtt körbekerítve látható a szőlő, aminek indái a házfalon lévő farácsokra fut fel. A szőlőtőke több mint 400 éves, hivatalos rekorder a szőlőtőkék között. Az ebből a szőlőből készült bort protokollajándékként adják tovább, és oltványokat is szoktak ajándékozni. Magyarországon Tihanyban és Keszthelyen is található oltvány az Öreg szőlőből. :O  

Folyópart

A Dráva partja nagyon nyugis, a víz tele van kacsákkal és hattyúkkal. 

Kávézóvá alakított bástya

Séta utána visszaszálltunk az autóba, és folytattuk utunkat Bled felé. Már maga a táj is csodaszép volt odafelé, a havas hegyek egyre közeledtek.

Bled

Épp sötétedni kezdett, mikor Bledbe értünk. Leparkoltunk a szállás előtt, és becsekkolás előtt tettünk egy kört a tó körül. Eredetileg csak egy kicsit akartunk sétálni, de úgy belelendültünk, hogy egy karika lett belőle.

Bled már a kőkorszak idején lakott volt, első írásos említése 1004-ből származik. A híres tavat gleccser vájta ki, a közepén található sziget Szlovénia egyetlen szigete. És egyszerűen gyönyörű.

Tó a szigettel

Séta közben besötétedett. Nem csoda, a tó körüli út 6 km. Mikor elindultunk, nem látszott, hogy ilyen sok.

Esti fények a túlpartról

Az éjszakai túra után becuccoltunk a szállásra. A Castle 1004 Hostelben szálltunk meg egy négyágyas szobában hárman. Szerencsére végig egyedül maradtunk, nem kaptunk szobatársat. A hostel nagyon cuki, nyugodt szívvel tudom ajánlani. A szoba tiszta volt, a közös konyha jól felszerelt, a zuhanyzó és a wc-k tök korrektek, és a személyzet is segítőkész. Olyan jó tippeket kaptunk a környék felfedezésére, hogy az előzetes terveinkkel ellentétben a következő napot nem Bledben, hanem a Bohinji-tónál készültünk túrázással tölteni. Pesze az is kalandosan alakult, de ezt még nem sejtettük, amikor egy jó pizza után az utazástól kifáradva bedőltünk ágyainkba. De ez már egy másik történet, amit hamarosan elmesélek.

XI. Reguly Antal Emléktúra, 22 km

Újabb túrabeszámoló következik, ezúttal a Bakonyból. Március 11-én az Ösvénytaposó Baráti Társaság Reguly emléktúráján vettünk részt, a 22 km-es távon. A két budai hegységes túra után szerettünk volna egy Zirc környéki kirándulást is, kell a változatosság. Korábban olyannyira nem foglalkoztam teljesítménytúrázással, hogy nem is tudtam, hogy már tíz éve szervezik ezt a túrát a szűkebb értelemben vett szülőföldemen, ráadásul a falu mellett halad el az útvonala. Sose vettem észre, hallani se nagyon hallottam róla. Most is a facebookon jött szembe az esemény (és még szidják emberek a közösségi médiát), szimpatikus volt a leírás, gyorsan elő is jelentkeztem. 

Négyen készültünk a sétára: húg, sógor, Dave és én. Ismerve a határainkat nem mertük a 35 km-es távot bevállalni - jövőre viszont jó lenne. Mert naná, hogy lesz jövőre! 

Úgy gondoltuk, hogy elég kemények vagyunk, úgyhogy azzal kezdtük, hogy besétáltunk Zircre buszozás helyett, ami circa 2,5 km-el megdobta a távot. Konkrétan elsétáltunk az első ellenőrző pont mellett, elgyalogoltunk a rajtig, ami a Reguly Múzeum épületében volt, majd vissza az első EP-hez. :D 

forrás: http://osvenytaposo.hu

Egyébként nagyon tetszett, hogy a "versenyközpont" egy szép, igényes épületben volt, ahol van például WC. A kápolnás túránkon megmondták, hogy az erdő lesz a mosdónk, mert a Szépjuhásznéban elromlott. Azért nem mindegy. 

Ismerős környék

Pózolj sörrel - csak belekortyoltam, meginni nem mertem. 

Szóval útnak indultunk az itinerrel felszerelkezve. Az első szakasz igazi jutalomjáték volt, számtalanszor megjártuk már a Porva-Csesznekre vezető utat, rá se pillantottunk az útleírásra. Erős szél fújt, hűvös volt, az ég borult, aminek annyira nem örültünk (Isti haza is szaladt kesztyűért és sapkáért). Hóvirággal borított domboldalak között sétáltunk, nagyon szép volt. Mindig eszembe jut, hogy gyerekkoromban minden tavasszal elvonatoztunk Porva-Csesznekre. Szedtünk egy rakás hóvirágot, aminek egy részét a nagyszülőknek ajándékoztuk, a többit pedig a szobáinkba raktunk illatozni. Jajj nagyon jó illatuk volt és nagyon szépek voltak. Meg persze ez a hagyomány jó buli volt, de aztán védett növény lett a hóvirág. Sic transit. 

Hóvirág

Ezúttal nem becsültük alá a túrát, a 6 órás szintidő miatt igyekeztünk tempósan haladni. 2 óra alatt értük el a vasúti megállót, itt volt a második EP. Pecsételő ember nem volt, egy ellenőrző kérdésre kellett felírni a választ az itinerre. Nagyon boldog voltam, hogy a porva-cseszneki büfé mögött újra üzemel wc. Igaz, hogy egy esővizes tartályból kell vödörbe folyatni a vizet és azzal leöblíteni, de a semminél mindenképpen sokkal jobb, és az elmúlt években nem volt egyáltalán. Megkönnyebbülve folytattunk utunkat Porva felé. 

Vándorok

Porva-Csesznekről korábban csak Borzavárra sétáltunk el, Porvára még sosem, úgyhogy elkezdődött az ismeretlen útszakasz. Volt benne meglepetés. Domboldalon haladtunk egy keskeny ösvényen. A zöld sávot követtük, ami egy helyen úgy tűnt, eltűnik, alig találtuk meg. A jelzést viselő fa mellett dőlt ki egy vastag matuzsálem az útra, mászva tudtuk csak megkerülni, és szem elöl tévesztettük az ösvényt. Persze visszataláltunk, de addigra Isti elcsúszott, és mindenki az életéért küzdve bukdácsolt le a sáros, csúszós meredeken. Hamarosan emelkedni kezdett az út, és hosszan másztunk felfelé a sárban, itt már Dave is bukott egyet. A dombra felérve rossz irányba kanyarodtunk, de viszonylag  hamar rájöttünk, hogy elvétettük az utat. Visszamenni nem akartunk, mert újabb dagonyát hagytunk magunk mögött, réten és kukoricamezőn vágtunk inkább át, hogy visszataláljunk a helyes útra. Sikerült, és még időt se sokat veszítettünk. 

Porva

Porvára érve örültünk, hogy végre biztosan jó helyen járunk. A helyi kocsmában volt a kövezkező ellenőrzés: a pecsét mellé méretes és finom pogácsát, valamint italkupont kaptunk. A kupont beváltottuk egy-egy sörre, jól esett a pogácsa mellé. Extragyorsan betoltuk a kaját/piát, mivel Nóra megint felvette a túranáci szerepet, aki egy hajcsár, és meggyőződése, hogy lassúak vagyunk és nem érünk be szintidő alatt - ergo sietni kell. 

Homokfal Porva felé

Időnk még volt bőven - jó, nem lazázáshoz, de egy értelmes tempót tartva nem volt kérdés, beérünk-e időben. Lehetett valami a sörben, mert új lendületet kaptunk, úgy éreztem, több az energiám. Borzavárra meglepően hamar odaértünk, a két falu meglehetősen közel terül el egymáshoz. Onnan már csak a Pintér-hegyet kellett megmászni, amitől kicsit tartottunk, mert azt hallottuk, hogy még a tapasztalt túrázókat is megizzasztja, de alaptalan volt a félelmünk. Megizzadtunk, persze, de nem volt különösen nehéz terep. Emelkedett, de nem vészesen. 

Erdő

Tettünk egy kitérőt az utolsó EP-hez a cél előtt, ez a Fiatalító-forrás mellett volt. Onnan már csak 2 km volt hátra, meg is nyugodott mindenki, hogy innen már sima ügy, még több mint egy óránk volt beérni. 

Kilátás

Nem rohanva, kényelmesen, de azért tempósan tettük meg az utolsó szakaszt. Öt és fél óra alatt teljesítettük a távot. A célban megkaptuk a jól megérdemelt kitűzőt és oklevelet, és teleettük magunkat zsíros kenyérrel. Sose eszek zsíros kenyeret, csak túrák után, de olyankor mindig nagyon jólesik. 

Kitűző

Összességében egy nagyon jó túra volt ez: nehéz, de teljesíthető. A szervezés kiváló volt. Nem sok szervezett túrán vettem részt, de ez volt eddig a legjobban szervezett. A Bakony még mindig csodás, a társaság király, mint mindig. Azt hiszem, igen hamar elkezdtünk ráfüggeni a teljesítménytúrázásra, mert már a következőt tervezzük. Annyira jó! A Reguly túra kapcsán pedig a cél jövőre a 35 km.