2017. szeptember 22., péntek

5vös 5 km, 2017 ősz

Már két 5vös 5 km futáson részt vettem (olvasni itt lehet róla meg itt), úgyhogy ahogy megnyílt a regisztráció, be is neveztem. A verseny napján munka közben ugrottam el átvenni a rajtszámot, de még az utolsó pillanatig gondolkoztam, induljak-e egyáltalán. Előző este sikerült alaposan besöröznünk ugyanis a húgaimmal, későn értem haza, keveset aludtam, és még délután is fájdogált a fejem. Az időjárás is szeszélyes volt, lógott az eső lába és hűvös volt. Végül eldöntöttem, ha már egyszer elhurcoltam a futóscuccomat melóba, akkor nem fogok szégyenszemre megfutamodni. 

Nem siettem el a helyszínre érkezést, 3/4 5 körül indultam el az irodából. Folyt a bemelegítés, mikor odaértem. De valahogy indokolatlanul sokáig tartott. Már lassan indulnia kellett volna a futásnak, de még mindig ugrándozott a fitnesszcsajszi. Gyakorlatilag a tömeg magától kezdett a rajtvonalhoz vonulni, megszakítva a soha véget nem érő bemelegítést. Itt még nem gyanakodtam. Na de jött a rajt. Azaz jött volna, mert a kancellár, aki indította volna, nem volt meg. Aztán előkerült, de láthatóan most tudta meg, hogy neki ez a feladata, és "3-2-1-rajt!" felkiáltással elindította a futókat. Csakhogy nem mozdult senki semerre, a szervezők kértek még 2 percet, amiből bő 5 perc lett. Akkor a kancellár újra előadta a korábbi performanszát, és végre elindultunk. Na ez azért így nagyon gáz. Az 5vös 5km lényege, hogy 5 óra 5 perckor indul - most majdnem negyed 6 volt, mire rajtoltunk. A kancellár nem volt képben, és a minden futóversenyen megszokott közös visszaszámlálás is elmaradt. És nem volt speaker egyáltalán, egy-egy szervező beszélt néha mikrofonba, de azt hagyjuk is inkább. Nagyon érződött, hogy most más a szervező brigád, eddig nem volt ennyire amatőr hibák. 

Nagyon odafigyeltem a futás elején, hogy ne ragadjon el a hév és nehogy megpróbáljak egy tempót futni a fitt egyetemistákkal. Kinéztem egy idősebb férfit, őt követtem. Egy idő után elvesztettem, de jó taktikának bizonyult a lassú rajt, nem fogott ki rajtam ez a verseny. Kényelmesen, kellemesen érezve magam futottam végig az 5 km-t, a célegyenesnél még gyorsítani is tudtam. Útközben pár említésre méltó dolog történt csak: láttam egy srácot, aki elesett egy szűk szakaszon, vérző lábbal és fejjel sántikált le az útról. Egy ponton tróger munkásfiúk álltak a járda mellett és azzal szórakoztatták magukat, hogy hangosan kommentálták az előttük elfutó lányokat. Elképesztő gázak voltak. Amúgy annyira érdekes, hogy mindig az ilyen nagyon suttyó, nagyon előnytelen kinézetű faszik érzik feljogosítva magukat az ilyenre. :/ Kivételesen nem találkoztam tahó autóssal, és a levegő se volt annyira füstös.

Az útvonal biztosítása viszont kritikán aluli volt. Az irányítónak beállított szervezők csak álltak ott, nem kommunikáltak se a futókkal, se az autósokkal, a legtöbbjüknek bocsánat, de sok haszna nem volt. Nem állították le a forgalmat, sokszor az autók között kellett cikáznunk. Nem értem, miért nem képesek arra a szűk egy órára, amíg a verseny tart, lezárni legalább azt a pár utcát, ahol a szűk járda miatt az úton fut a tömeg. Kibszott balesetveszélyes.

Szóval ez a szervezés nagyon kritikán aluli volt. A célnál alig találtam meg a vízosztást, ahol hatalmas tömeg alakult ki. Két szervező töltögette egyesével kis poharakba a vizet egy nagy hordóból. Wtf? Ennél még az is jobban működött, amikor csak a vizet rakták ki, és a futók öntöttek maguknak. Mindezt egy darab asztalnál. Ezek az emberek mégis mit gondoltak? Életükben nem voltak még futóversenyen, az biztos. Szégyen egy ennyire hagyománynak számító rendezvényen egy ilyen gyenge szervezés.

A célba érés után gyorsan el is slisszoltam, a tavasziakból okulva nem vártam meg, amíg a takkernéni Marika is átveszi a kategóriájában elért helyezéséért az érmet és egy órát váratnak a tombolával.

Egyébként kifejezetten jól futottam, 31 perc 55 mp alatt értem be, ami personal best. ^_^

2017. szeptember 21., csütörtök

Crazy 5K

A Crazy 5K egy akadálypályás futóverseny, ahol nem a versengés a lényeg, hanem a szórakozás. 10-12 felfújható akadályt állítanak fel, a futás mellett ezekkel is meg kell küzdeniük az indulóknak. A helyszín a dunakeszi repülőtér volt, ahol kényelmesen elfért az 5 km-es pálya.

Minc hívta fel a figyelmem erre az eseményre, és eredetileg együtt mentünk volna, de Bogi ugrott be a helyére. Mostanában egyre több ismerősöm, közeli barátom, családtagom kezd futni, ami tök jó. Bogival most voltunk először együtt versenyen, nemsokára húgommal indulok egy másik futamon, tiszta boldogság.

Szeptember 16-án 10 körül indultunk, Dunakeszi vonattal 20 perc a Nyugatiból, a deles rajtra kényelmesen odaértünk. A repteret nem volt olyan egyszerű megtalálni, mint gondoltam: az út egy idő után lófuttató pályához vezetett, onnan kis házak és fák között földúton jutottunk ki a nagy nyílt térre. Azonnal egyértelmű volt, hogy jó helyen járunk: a mezőn cikkcakkban mindenfelé futó, kocogó vagy sétáló emberek, felfújt akadályok, sátrak.

Eleinte kicsit rossz érzésem volt a rendezvény szervezettségébel kapcsolatban: a reptérig semmi útjelző táblával nem találkoztunk, és a rajtcsomagért is indokolatlanul sokáig kellett sorban állni. Később elszállt minden kétségem – ez egy kifejezetten jól megszervezett verseny volt. Igaz, hogy sokat álltunk sorba, de zseniálisan voltak elosztva az indulók a csomagfelvételnél, idősávok szerint lehetett a pultokhoz menni. Bár sokan voltunk, elégnek bizonyult a toitoi-k mennyisége, és nem is voltak annyira gázok. Az öltözőben elfértünk, és a csomagjainkat is gyorsan le tudtuk adni. Az utolsó akadálynál kisebb tömeg alakult ki, ezt a szervezők azonnal lereagálták: az eredetileg tervezett negyedórás sávos indítás helyett kicsit csaltak az órával és késleltették az indulásokat egészen addig, amíg helyre nem állt a rend. Nekünk bő 20 percet kellett várnunk az előttünk induló sáv után, és mire a pálya végére értünk, egyáltalán nem volt torlódás. Le a kalappal, ritkán ilyen jó a problémamegoldás futóversenyeken.
A pálya. A jobb felső akadály volt a célnál, végül három részre szedték, és a legnagyobb csúzdán értünk be a célba.
A közös bemelegítés egészen szórakozató volt, bár a végére már untam, sose a kedvencem, mert általában nem lehet rendesen elférni. Utána már csak pár perc, és elindultunk. Futottunk párszáz métert, majd jött az első akadály. Hamar egyértelművé vált számomra, hogy ez nem is lesz annyira egyszerű. Ezekre az akadályokra fel kell mászni, és az bizony elég fárasztó, pláne két futás között. Hamar eljutottunk odáig, hogy számolgattam magamban, mennyi van még hátra. :D Baromi fárasztó volt. És időnként kicsit balesetveszélyes is. Az egyik akadályról konkrétan majdnem leestem, annyira hülyén kellett felmászni rá, de a végére azért belejöttem.

Be kell valljam, sokat sétáltam. Kifárasztottak az akadályok, és futni is rég voltam, bő egy hónapja. Meglepett, hogy ennyire visszaesett az állóképességem, mindenképpen dolgoznom kell rajta. Elég boldog voltam, amikor az utolsó csúzdán lesiklottam, és a nyakamba akasztották az érmet.

Bogi persze már rég beért (– miért vagyok én ilyen lassú?). Le kellett ülnöm pihenni és inni egy rakás vizet. Nem tudom, mennyi idő alatt futottam le a távot, nem vittem magammal telefont, chipes mérés pedig nem volt. Utólag azt mondom, hogy azért szórakoztató volt ez a verseny, de nagyon fárasztó is – vagy csak én nem vagyok jó kondiban.
Kb. olyan vörös a fejem, mint a hajam. 

Egy sarki késdobálóban még megittuk egy-két jutalomsört, majd magunk mögött hagytuk Dunakeszit. Ha lesz még ilyen verseny jövőre, azért elképzelhető, hogy megyek. :D    

2017. szeptember 18., hétfő

Görgei Artúr éjszakai emléktúra, 12 km

Amióta elkezdtünk rendszeresen teljesítménytúrázni, az Attila Unokái túráin voltunk a legtöbbet. Az éjszakai túráik nagyon tetszenek. Augusztus 11-én is egy ilyen túrájukon vettünk részt, a Görgei Artúr emléktúrán. Eredetileg a 20 km-es távon terveztünk indulni, de a hét elején megbetegedtem,és nem éreztem magam késznek arra, hogy péntek este egy 20-ast lesétáljak időre. Így viszont kishúg is csatlakozott a csapathoz, ő a hosszabb távot nem vállalta volna. Mindannyian regisztráltunk a 12 km-es távra, és péntek este találkoztunk a Szépjuhásznénál.
Térkép
Útvonal: Szépjuhászné > Apáthy-szikla > Határnyereg > Hűvösvölgy > Nagy-Hárs-Hegy > Szépjuhászné
Táv : 11,42 km; Szintemelkedés: 484 m; Szintidő: 4 óra
A poén, hogy bár csak 11,4 km-t mentünk, a végére úgy elfáradtunk, mint egy hosszú túrán. Csalóka a kisebb táv, mert ugyanúgy tempósan kellett haladnunk, hogy szintidőre beérjünk. Viszonylag sokan is voltunk: fox, Minc, két húg és én, ennyi embernél megesik, hogy percenként meg kell állni, mert valakinek valami nyűgje van. :D
A Szépjuhásznétól indultunk. Az első ellenőrző pontig először erdőben sétáltunk, majd beértünk a városba. Az Apáthy-szikla volt az a rész, amit már jól ismertünk. Nem kevés lépcsőt kellett megmásznunk, de a látvány minden alkalommal kárpótol. A sziklától viszonylag messze találtuk az első EP-t, nem emlékeztem, hogy ilyen sokat kell ekkora emelkedőn menni. Pecsét, csoki, és már robogtunk is tovább. A zöld kör jelzés ismerős terep, a Szent László emléktúrán már jártunk erre.
Kezdett sötétedni, Hűvösvölgy felé már előkerültek a zseblámpák. Felvettem a láthatósági mellényt, de hamar le is vetettem, egyszerűen annyira meleg volt, hogy nem bírtam magamon tartani. Kicsit túl nagy magabiztossággal mentünk, az ismeretlen katona sírját elhagyva nem ellenőriztük az itinert, és nem kanyarodtunk fel a sárga csík jelzésre, hanem haladtunk tovább a zöld körön. Ahhoz már túl sokat haladtunk, hogy visszaforduljunk, úgyhogy egy másik úton jutottunk vissza az eredeti útvonalra.
Sötétedik
Hűvösvölgynél újabb pecsét került az itinerbe, ettünk barackot, és célba vettük a Nagy-Hárs-hegyet. Innen a kilátóig emelkedett az út, ami nem is lenne baj, de iszonyat párás volt a levegő, ami kellemetlenné tette az utat. A távolból mennydörgés moraját hallottuk, néha villámok cikáztak. Nem készültünk esőre, úgyhogy reméltük, hogy megússzuk szárazon. A kilátóba felmentünk, mesés az éjszakai panoráma. Pár méterre volt a harmadik EP.
A Nagy-Hárs után már csak le kellett jutni a Szépjuhásznéhoz. Szintidőn belül beértünk, megkaptuk az oklevelet és kitűzőt, és befaltunk néhány zsíros/lekváros kenyeret. Hazafelé a buszon kapott el minket az eső, de mire a Moszkvára értünk, már el is állt.

Idén Attiláéknak nem lesz már éjszakai túrája, amit sajnálok,de tök érthető is. Jön az ősz, korán sötétedik. Az az igazán hangulatos, amikor világosban indulsz el, és sötétben érsz be. Jó volt ez az éjszakai túrás szezon, amint lesz rá lehetőség, megyünk megint! 

2017. szeptember 17., vasárnap

Budai kilátók nyomában

Egy július végi vasárnapon felkerekedtünk foxszal, hogy bejárjuk a Budai kilátók elnevezésű teljesítménytúra útvonalát. Nem akartunk szervezett túrára menni, csak egy túrandit szerettünk volna. Mivel a Normafa – Jánoshegy – Szépjuhászné szakaszt már rengetegszer bejártuk, úgy döntöttünk, hogy a Szépjuhásznétól indulunk.
A Szépjuhásznétól a Nagy-Hárs-hegyre sétáltunk fel. Itt találkoztunk az Attila Unokái háromfős csapatával, akik valószínűleg a két héttel későbbi Görgei Artúr emléktúra útvonalát járták be. Ahol mi felmentünk, az emléktúrán ott kellett lesétálni, de ez egy másik történet. Egészen megörvendtünk foxszal, hogy még ismerős arcokat is látunk túra közben.
Nagy-Hárs-hegy kilátó
A Nagy-Hárs kilátójára felmásztunk. 
Panoráma
A Nagy-Hárstól a Kis-Hárs-hegy felé gyalogoltunk tovább.
Bátori barlang - ahol a Bibliát forította Bátori László a 15. században
Az Makovetz kilátóra nem tudtunk felmászni, mert le van zárva. 
Balesetveszély
A műszaki állapotát mérik fel állítólag, mert balesetveszélyes, bár ennek semmi nyomát nem láttuk. Annyiból nem bántam, hogy amúgy sem ez a kedvenc kilátóm: mikor legutóbb megmásztam, érezhetően ingott. A kilátás pedig nem sokban tér el a Nagy-Hársnál látottaktól. 
Rátértünk a hárshegyi körútra, ezen jutottunk el a Petneházyrét kezdetét jelző Szép Juhászné útra. Pár percig az autóút mellett sétáltunk, de nemsokára megkezdtük az emelkedőt a Fekete-fejre (386 m). Erről a csúcsról még életemben nem hallottam. 
A pihenő és a zászlórúd
Ezen a hegyen örökerdő található, ahol nincs erdőgazdálkodás, és a WWF tanösvényt hozott itt létre. Kilátó valaha volt, ma már csak egy zászlórúd jelzi a helyét. A Gyuri pihenőnek nevezett ponton egy kis padról lehet gyönyörködni a kilátásban.
Fekete-feji kilátás
A hegyről lejőve megint civilizációközelben találtuk magunkat, de nem sokáig. Egy lovaknak elkerített mező mellett, poros úton sétáltunk. Itt lett először gyanús, hogy a magunkkal hozott víz elképzelhető, hogy kevés lesz. Tűzött a nap, nagyon meleg volt. Kis ideig még láttuk a János-hegyet az Erzsébet kilátóval, aztán elvesztünk a fák között. Olyan természetvédelmi területen keltünk át, amiről olvastam, hogy régen csak létrán lehetett bemászni az egyik oldalon, és kimászni is ugyanígy a túloldalon. Mostanra a kerítést megbontották, kényelmesen át tudtunk sétálni.
Háttérben a János-hegy
Ahogy telt az idő, egyre inkább elkapott a „kellemes nyáreste van” fílingje. A nap szép lassan ereszkedett lefelé, mezőillat lengte be a levegőt, tücskök ciripeltek mindenfelé. Kényelmes lett volna andalogni, de szorított az idő, még sötétedás előtt Nagykovácsiba akartunk érni, és már láttuk, hogy bele kell húznunk.
Ráláttunk a Hármashatár-hegyre is
A Tarnai pihenő (422 m) volt a következő nagy elérendő állomás. A Nagykovácsi felé haladó útról egy ponton le kellett csatlakozni, hogy a pihenőhöz eljussunk. Kicsit fájt látni, milyen sokat kell majd visszafelé, hegynek felfelé sétálni, de abszolút megérte. 
A világ végére is ellátni!
Képeket láttam róla, de élőben sokkal szebb, mint a képeken. Iszonyat messzi ellátni, nagyon mesés! 
Naplemente előtti idill
Szembeszél
Üldögéltünk, eszegettünk, fotóztunk, pihentünk itt, mielőtt továbbmentünk volna a Nagy-Kopasz (559 m) Csergezán Pál-kilátója felé. A pihenőtől is eszméletlen volt a kilátás, innen pedig még messzebb elláttunk.
Csergezán Pál-kilátó
Annyira zseniális volt a kilátás, hogy még sokáig bírtam volna állni és bámulni. 
Még egy panoráma

Naplemente
Már sötétedett, amikor a falu felé vettük az irányt. Térkép alapján közelinek tűnt, de meglepően sokat kellett még sétálni. Siettünk, mert hamarosan indult egy busz Hűvösvölgy felé, amit el akartunk érni, különben nagyon sokat kellett volna várni a következőre, és már így is későre járt. Nem sokon múlt, hogy lekéssük, de sikeresen elértük a buszt.
A megtett táv kb. 20 km volt, kb. 700 m szinttel. Majdnem 7 óránkba telt megtenni a túrát, de most nem siettünk (legalábbis eleinte), nem volt szintidő. Mindig izgalmas új, de egyébként közeli helyeket felfedezni. A Tarnai pihenő pedig megér még néhány látogatást, ahogy a Nagy-Kopasz is. ^_^

2017. szeptember 3., vasárnap

Éjszakai Panorámafutás

Nagyon imádom Zebegényt, ezért nagyon megörvendtem, amikor meghívást kaptunk július elejére egy kedves barátunk zebegényi esküvőjére. Hát még mikor rájöttem, hogy másnap van az Éjszakai Panorámafutás, már lebegett is a szemeim előtt a tökéletes hétvége terve. 

Az útvonal forrás: http://panoramafutas.hu/ejszakai-panoramafutas/
Tényleg jó hétvége volt. Az esküvő és a lagzi családias és hangulatos, ritkán érzem magam ilyen jól esküvőn. Idén ez a második olyan esküvő, ahol végre sok ismerős volt és otthonosan éreztem magam. 

A lagzi valamilyen értelemben néhányunk számára másnap is folytatódott, segítettünk az ifjú párnak a romeltakarításban és rendrakásban, ezzel délután végeztünk. Közösen megebédeltünk a rendrakós csapattal. Míg leszakadt az ég, pihentünk egyet, majd Minccel megmártóztunk a Dunában a szabadstrandon. Ezután már futós cuccban vonatra pattantunk és átrobogtunk Szobra, a rajt helyszínére. 

A falu annyira kihalt volt, hogy először kételkedtünk is, hogy jó irányba haladunk. A főtéren már állt a rajtkapu. Átvettük a rajtszámot, és megsimogattuk a helyi cicát. A csomagokat furgonnal vitték át a célba, Nagymarosra, én nem adtam le semmit. Sajnos sikerült úgy bepakolnom Budapesten, hogy a futós övem otthon maradt, nem kis fejtörést okozva a telefonom magammal vitelével kapcsolatban. Kézben vinni kényelmetlen, viszont mindenképpen trackelni akartam a futást Endomondóval. Úgy döntöttem, becsúsztatom a melltartómba, mi baja lehet 12 km futástól? Mégis mi?

A közös bemelegítésre beálltunk az első sorok egyikébe, de elég hamar kimenekültünk, konkrétan elfáradtam. :D Kicsit túl komolyra vette a figurát a trénerlány.

Fél 10-kor menetrend szerint elindult a verseny. Nem volt hatalmas tömeg, de azért többszázan voltunk. Nyugodt, csendes éjszaka volt, a Hold fénye bevilágította a tájat. Bár hamar melegem lett, kifejezetten jól éreztem magam. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, éreztem az energiát magamban, amit igyekeztem végig egyenletesen felhasználni. Nem akartam elfutni magam az elején, nem is zavart, amikor sorra hagytak le a nálam gyorsabb futók. Ki akartam élvezni a futást. Bámultam a Holdat és gyönyörködtem a tájban. Az egyetlen, ami zavart, az a fejlámpán volt: többféle szögben tud állni a lámpa része, és menet közben folyton lejjebb állítódott. Nem igazán éreztem fáradtságot, annyira nem, hogy 9 km környékén azt vettem észre, hogy az előttem futó pasi egyre közelebb kerül hozzám. Csodálkoztam, hogy hirtelen így lelassított, de amikor az előtte haladó futópárost is magam mögött hagytam, akkor már elhittem, hogy én gyorsítottam be. :D Nem jellemző. Meglepően sokáig tudtam tartani ezt a gyorsabb tempót, a célig nem értek utol. A legvégére elfáradtam, az utolsó 1 km már arról szólt, hogy nagyon be akartam érni.

Már a cél előtt észrevettem foxot, pedig azt hittem, később jön csak Nagymarosra. Mikor befutottam, a szervezők elkaptak, hogy lefotózzák a rajtszámom, itt így ment az időmérés - kicsit fura, elsőre nem is tudtam, mi történik. Az alkoholmentes sört, amit adtak, azonnal bevágtam. Elfáradtam, de boldog is voltam, ritka jó élmény volt ez a futás. Hiába, a Dunakanyarban eddig mindig jó volt futni.

1 óra 28 perc 35 mp alatt értem be, nem is rossz. Főleg, ha belegondolok, hogy futottam én 10 km-t 1 óra 24 perc alatt is.

Ja és hogy mi lett a telefonommal? Hát ideiglenesen kinyírtam. A párától valószínűleg átnedvesedett, nem tudtam tölteni, és ha mégis valamennyi energiát magába szívott, iszonyat hamar lemerült. Azóta se lehet akármilyen töltővel tölteni, gyorsabban is merül, mint az incidens előtt, de nem vészes. Veszélyes sport ez a futás, na. 
 A jól megérdemelt éremmel, háttérben a visegrádi vár.

2017. szeptember 2., szombat

Run for rights - Pride run

Három év után először nem tudtam elmenni a pride-ra. Annak tudatában, hogy ez volt az első olyan pride, ami nem a kordonok között vonult, még szomorúbb vagyok, de már azelőtt szállást foglaltam arra a hétvégre Zebegényben, hogy kiderült volna a felvonulás dátuma. Hjaj, majd jövőre. 

Ezért is éreztem fontosnak, hogy legalább a Run for rights futócsoport által szervezett Pride Runra elmenjek. Hogy mi is ez a futócsoport? Legegyszerűbb, ha bemásolom a hitvallásukat:

hisszük, hogy mindenkinek egyenlő jogúnak kell lennie magyarországon – de még nem ez a realitás. nem számít, hogy kinek születtél, az számit hogy hogyan viszonyulsz a környezeted felé. célunk, hogy egy nyitottabb es elfogadóbb közösséget formáljunk egy olyan világban ahol az emberek egyenlők. központi értékünk a nyitottság, sokszínűség és egyenlőség. a futás az, amit szeretünk csinálni: összeköt minket, erőt és örömöt ad. éppen ezért a futást választottuk eszközül, amin keresztül felhívjuk a figyelmet arra, hogy tudatosan kell figyelnünk egymásra. küzdünk azért, hogy egy élhetőbb és szabadabb világot hozzunk létre saját magunk és az utánunk következő generációk számára. fuss velünk egy jobb jövőért és az egyenlő jogokért.
Teljes mértékben azonosulni tudok ezekkel az értékekkel. Körülbelül havonta egy futásra gyűlik össze a csapat, és bárki becsatlakozhat. Minccel beregisztráltunk a július 2-i Pride Runra, és reggel 10-re a gyülekezési ponton voltunk. Nehéz lett volna eltéveszteni a nagy szivárványszín zászlót. Kaptunk matricát, amit a pólónkra vagy a bőrünkre ragaszthattunk, ezzel jelezve, hogy a futásra jöttünk. Meglepően sokan eljöttek, voltak futók mindenféle korosztályból, magyarok és külföldiek vegyesen. Szeretem, amikor egy általam is támogatott ügyben sokféle velem hasonszőrű emberrel találkozok. És mindenk mosolygós volt. :) 
Bemelegítés. forrás: https://www.facebook.com/runforrightshungary/
Kint volt az Echo TV, láttam is, ahogy valakit éppen interjúvolnak, én igyekeztem láthatatlanná válni előlük. Nem szeretek kamerás embereknek nyilatkozni, sose jut eszembe semmi frappáns. Kíváncsi lettem volna, mit hoznak ki az eseményből, már láttam magam előtt a hírt, hogy buzisimogatók lepték el a Margitszigetet, de végül semmi nyomát nem láttam annak, hogy leadták volna az anyagot.

Fél 11-kor a szervezők rövid beszédet mondtak. Arról beszéltek, hogy miért is vagyunk itt, mi a célja a futásnak, plusz egy-két technikai infó. Utána közösen bemelegítettünk, majd elindult az örömfutás. Itt nincs időmérés, nem is az a cél. A lényeg, hogy a maga mondján mindenki kifejezze a támogatását egy számára fontos érték iránt. Nekem szimpatikus, hogy ezt futással is ki lehet fejezni. 

Nem is nagyon igyekeztem megerőltetni magam, egy laza edzésnek fogtam fel a futás részét. Miután beértem, magamhoz vettem egy flakon vizet, aztán közösen nyújtottunk. Támogattam egy kis adománnyal a Pride-ot, kaptam is szép szivárványszín karkötőt. Csináltunk pár képet, pihentünk, majd megindultunk hazafelé. 

Nekem szimpatikus ez a kezdeményezés, hogy összekötjük a futást valami elérendő, támogatandó céllal. Jó volt ott lenni, jó volt együtt futni, örülök, hogy nem hagytam ki. 

Jövőre remélhetőleg a pride-on is kint leszek megint.  
Ilyen sokan futottunk :O forrás: https://www.facebook.com/runforrightshungary/

2017. szeptember 1., péntek

Eesti tour - day 09, - Nuuksio - Budapest

Hanna reggelivel készült, és az útra is csomagolhattunk belőle. Megvan annak a hangulata, amikor egy eszméletlen szép erdőben gyönyörködhetsz a konyhaablakon kinézve. Hanna ráadásul home office-ban dolgozik, neki ez az iroda. Mázlista. 

Reggeli után újra kocsiba szálltunk, és Hanna elvitt minket a Nuuksio nemzeti park látogatóközpontjáig, Haltiaba. Előtte odatelefonált, hogy megbizonyosodjon, ott tudjuk hagyni a csomagjainkat. Az ügyfélszolgálatos néni már várt minket, és végtelenül kedves volt. (Ennyit a távolságtartó finnekről.) Kaptunk térképet és javaslatot egy kisebb túra útvonalára. Még kocsikáztunk egy keveset, majd Hanna kirakott minket az erdő szélén Haukkalampi környékén. Örülök, hogy találkozhattam vele. 
Fenyves
Fenyvesek közt indult a túra, aztán sziklás terepen másztunk felfelé. Mohás kövek, göcsörtös gyökerek között lépkedtünk. Körbevettek minket a sötét vizű tavak, amikre pompás kilátás nyílt a magasabb pontokról.  
Tavas kilátás
Nuuksio megmutatta nekem, Finnország miért király hely. Helsinki nem nyűgözött le annyira, de a természet lágy öle Finnországban valami csodálatos. Még a levegő is üdébb.
Sötét víz
Ezért is fájt annyira, hogy csak pár óránk volt felfedezni ezt a mesés vidéket. Arra azért szakítottunk időt, hogy grillkolbászkát süssünk. 
Bogi idilli környezetben főz
A finneknél alap, hogy az erdőben nem csak sütögetőhelyek vannak, hanem a szükséges fa is össze van gyűjtve felhasogatva egy kamrába. Idilli volt a tó partján sört kortyolni és várni, hogy megsüljön az ebéd. Szerencsére az utánunk érkező kiscsalád igényt tartott a tüzünkre, különben nem nagyon tudtuk volna mivel eloltani. 
Használati útmutató
Pottyantós wc is volt a közelben, akárcsak Észtországban, itt is teljesen szagtalan, és komposztálóként működik. Olyan csodás lenne Magyarországon is bevezetni a szagtalan pottyantóst! 
Lépcső
Nem volt időnk andalogni, de azért viszonylag kényelmesen sétáltunk vissza Haltiaba. Mezőkön és mocsáron keltünk át, lépcsőt másztunk, élveztük a szép időt. 
Mocsár
A látogatóközpontban visszaszereztük a táskáinkat, és indult a menet a reptér felé. Busszal mentünk Espoo központjába, onnan vonatoztunk, majd egy másik vonatra átszállva jutottunk ki a reptérre. Nagyon ki volt számolva minden csatlakozás, még futottunk is egy jót az egyik vonatra. A reptéren már nem volt semmi izgalom, befaltuk a maradék grillkolbászt úrihölgyesen,  és szomorkodtunk, hogy haza kell mennünk. De egy ismerőssel legalább összefutottunk. 

A Norwegiannel repültünk, ami azért csodálatos, mert VAN WIFI a repülőn!!! Végre nem untam szét magam, tudtam csetelni emberekkel. Kifejezetten rázós út volt, volt turbulencia bőven. Még így is szerencsésen földet értünk, a reptéren pedig várt fox. 
Szomorú fejek
Fura volt újra itthon lenni. Ha az ember elindul, nehezen hagyja abba. Az egész észt út egy hatalmas kaland volt. Az utolsó pillanatig azon elmélkedtünk Bogival, hogyan lehetséges, hogy semmi rossz nem történt velünk, tényleg semmi. Nem késtünk le semmilyen járművet, nem volt semmi gond a biciklikkel, se a szállásokkal, nem vertek át sehol, az időjárás is kegyes volt (lehetett volna sokkal rosszabb az év ezen szakaszán), és köztünk is teljes volt az összhang. Hihetetlenül nagy élmény volt. Észtország zseniális hely. Igen hamar kezdtünk el azon gondolkozni, jövőre melyik részére bringázunk el... 
The Times we had. And will have.

2017. augusztus 31., csütörtök

Eesti tour - day 08, Tallinn - Helsinki - Espoo

2017.06.28. szerda

Egy hete voltunk már úton, amikor Tallinnban ért minket a reggel. Kifejezetten jól aludtam, még a szomszéd ágyon horkoló ázsiai lány se tudott megzavarni. Bőséges reggelit kaptunk, aminek a fénypontja a palacsinta volt, amit lekvárral és nutellával is ízesíthettük.

Reggeli után összepakoltunk, és siettünk a kikötőbe. Gyalog mentünk. Nem volt messze, kb. 20 perc séta. A kikötő épülete reptérre hasonlít, és maga a beszállási procedúra is: beszállókártyával jutottunk a megfelelő gate-hez, ahol a boarding történt. Nem lehetett nem észrevenni a rengeteg, nagybőröndös finnt, aki esélyes, hogy nem ruhával, hanem alkohollal pakolta tele a bőröndjét. Sok finn számára valid hétvégi program átkompozni a számukra elképesztően olcsó Tallinnba, venni egy rakás piát, aztán visszahajózni. 

Jól tettük, hogy jóval a hivatalos indulás előtt ott voltunk, mert a hajó a menetrendi indulási idő előtt 10 perccel elindult. Épp a fedélzeten bámultuk a tengert, amikor a komp megindult velünk - kicsit meglepődtünk. Itt nem érdemes késni.
Nägemist, Tallinn, nägemist! 
A hajóút nem kifejezetten volt izgalmas: köröttünk az egyhangú tenger, a hajón belül pedig rengeteg ember. Kávéztunk, sütiztünk (horroráron), közben azt tervezgettük, mit csinálunk Helsinkiben. Néha felmentünk a fedélzetre megnézni, látszik-e már a város. Onnantól, hogy feltűnt a horizonton, még viszonylag sokáig tartott, hogy kikötöttünk.
Suomenlinna
Suomenlinna egy erődítmény egy kis szigeten közvetlenül Helsinki előtt. Az 1700-as években svédek által épített erőd felkerült az UNESCO világörökségi listájára. A komppal elhaladtunk mellette, a vízcseppek a képen az ablaküveg miatt láthatók. Bár volt róla szó, hogy megnézzük másnap, végül más programot szerveztünk, úgyhogy ez még hátra lesz egy következő utazás alkalmára.
Random kissziget. Laknám.
A kompról leszállva azonnal feltűntek az észthez képest cikornyás finn feliratok. Az első kihívás a finn BUBI legközelebbi állomásának megtalálása volt. A kikötőhöz közeli teljesen üres volt, így továbbsétáltunk. A következő teli volt, viszont sokadjára, egy finn lány segítségével tudtuk csak kiszabadítani a két bringát, amikre előzőleg Bogi beregisztrált. A rendszer úgy néz ki, hogy vehetsz napijegyet, amivel 30 percig használhatod "ingyen" a bringát, utána további összeget charge-olnak rád. Ergo folyamatosan nézed a számlálót, és ha közelít a 30 perchez, mint az őrült keresel egy szabad dokkolót, lerakod a bringát, és felveszel egy másikat. Ami para, hogy van, amikor nincs üres dokkoló, és csak egy másik bringához tudod kötni a sajátodat, de akkor a számláló nem áll le. Elég hülyén lett ez kitalálva. Ráadásul nagyon rosszak a biciklik: lomhák, alig lehet tekerni, a fék pedig nem fog. Végülis minek fék egy olyan bringára, amivel amúgy se tudsz gyorsan menni...

A vasútállomáson leadtuk a csomagjainkat a megőrzőbe, és elindultunk a Hietaranta felé. A város meglepően zsúfolt, embertömegek mindenhol, a biciklisek teljesen ellepték a bringautakat, mi meg ott szerencsétlenkedtünk nulla városismerettel a csigalassú közbiciklivel. Ezek után megérdemeltük a nyugodt tengerpartot. Beültünk egy bisztróba aranyáron megebédelni (25 euró!!!), de legalább egyáltalán nem maradtunk éhesek, bőséges adagot kaptunk.
Alkohol!  

Ebéd két főre. 
A Hietaranta szabadstrand, kellemes, homokos tengerparttal. Biztos vagyok benne, hogy nyáron - ami ennyire északon nem június végét jelenti- népszerű hely, ottjártunkkor a parton még csak-csak napoztak emberek, de a vízbe alig merészkedett be valaki. Nekem persze muszáj volt bemennem, ez becsületbeli ügy. Öt percnél többet nem töltöttem a vízben, iszonyat hideg volt.
Ha megfagyok is, akkor is belemegyek! 
Nem is időztünk itt sokat. A közelben található a Temppeliaukion kirkko, azaz a Sziklatemplom. A budapestihez hasonlóra számítottam, úgyhogy eléggé meglepődtem, mikor a sziklába vésett barlangszerű templom helyett egy modern építményhez érkeztünk. Sziklába építették, de teljesen modern, 1969-ben készült el az épület. Gyakorlatilag egy nagy kupola az épület. Belülről hangulatos, tényleg templomszerű, de egyáltalán nem a megszokott templomi látvány.
Szelfi
A templom látogatói bibliai idézetekkel ellátott kis lapocskákat vehettek magukhoz mindenféle nyelven. Volt magyar is, azon a következő az idézet: "A legnagyobb nyomorúság közepette Isten nemcsak a legközelebbi, de a leghathatósabb segítségével is ott van veled." Valamiért a szerencsesüti jut eszembe róla. Aranyos, hogy gondolnak a turistákra.
Kupola belső
Ha már templom, akkor elsétáltunk a város legnevezetesebb templomához, a katedrális néven emlegetett Helsingin tuomiokirkkohoz. A 19. század első felében épített evangélikus templom a városkép jellegzetes része, a képeslapokon és hűtőmágneseken szinte mindig rajta van. Benéztünk az épületbe, teljesen puritán a maga fehér falaival. A lépcsőn ülve annak voltunk szemtanúi, ahogy sirályok konkrétan megtámadtak egy lányt, aki enni próbált volna, és addig nem hagyták békén, amíg a kajáját hátrahagyva el nem menekült. Sirályok...
Helsingin tuomiukirkko
Visszasiettünk a kikötőbe, hogy Bogi volt kollégájával, Hannával találkozzunk. Hanna sokat késett, úgyhogy volt még időnk mászkálni. Botor módon vettünk fagyit, amit aztán a felettünk köröző sirályok mindenáron meg akartak kaparintani. Elmenekültünk a kikötőtől, de a fagyit nem adtuk!
Ortodox katedrális
Az Uszpenszkij ortodox katedrálishoz másztunk fel. Éppen folyt a mise. Nem akartunk turisták módjára bámészkodni, de annyira megfogott mindkettőnket a finn nyelvű ortodox templomi ének, hogy egyszerűen nem bírtunk nem ott maradni.
A városi múzeum se titkolja, hogy <3 Pride
Pont a Pride hetében jártunk Helsinkiben. Hihetetlen élmény volt, hogy múzeumokon, egyetemi épületeken lobogott a szivárványos zászló. Hjaj, más világ.

Hannára kifejezetten sokat vártunk, de legalább megérte a várakozás, mert nagyon kedves és barátságos lány. Biciklivel jött, hogy együtt tudjunk tekeregni. Elvitt minket a város másik felére, egy kellemes bárba a tengerparton. A nyitott tetőn ültünk le. Ittunk egy sört, beszélgettünk, élveztük a kilátást.

Többet inni nem akartunk, inkább indulni Espooba, ahol Hanna lakik, és ahol mi is megszálltunk. Bogival visszagurultunk a vasútállomásra a csomagjainkért - a Baanan, egy régi vasútvonalból kialakított biciklis úton tekertünk. Eszméletlen jó élmény volt! Hanna bevágta a biciklijét a csomagtartóba és autóval követett minket - bizony, Finnországban egy sör után még simán vezethetsz. Várakozás közben szemtanúi lehettünk a helyi csövesbanda balhéinak, úgyhogy eléggé megörvendtünk, amikor kocsiba szállhattunk.

Espoo csupán pár kilométerre található Helsinkitől, mégis ég és föld a két település. Helsinki a maga módján nagyváros (600.000 lakossal), Espoo már maga a természetközeli tökély. Erdős, kisvárosias, a házak nem nőnek egymásra, tágasak a terek. Hannáék itt birtokolnak egy szép nagy házat a hozzátartozó nagy udvarral, egy régi szaunával, és lejáróval a ház mögötti tóhoz. Azért amikor Hanna mellékesen megjegyezte, hogy egy éve laknak itt, de még nem fürdött a tóban, ahova KÜLÖN LEJÁRATA VAN, akkor azért kicsit megcsapkodtam volna. A ház is olyan volt, mint egy ikeás magazinban: ízléses, tágas, elegáns, a fehér szín dominált.
A tó
Bontottunk egy sört, majd nemsokára megérkezett Hanna pasija, aki elkezdett grillezni a teraszon. Az egész vacsora is olyan felnőttes volt, gyertyával, igényes terítékkel, bőséges salátaválasztékkal. Életemben nem ettem még steaket, őszintén szólva nem is terveztem, de ha az a menü, akkor nincs mit tenni. Igazából nem is volt rossz. Jó hangulatú este volt, utazásról, kulturális különbségekről beszélgettünk sokat, és az utolsó napunk eltöltésére is jó tippeket kaptunk. Éjfél után jártunk már, mikor elálmosodtunk, de alvás előtt mindenképpen ki akartuk próbálni a szaunát. A kinti klasszikus szaunán kívül a házban is van egy, abba ültünk be. Vendéglátóink ragaszkodtak hozzá, hogy egy szaunasört is vigyünk magunkkal. Jó volt a melegben aszalódni, a sör is jólesett. És meglepő módon a kátrányos illóolaj kellemes.

Utunk során először aludtunk külön szobában Bogival, nagyon fura volt. Elalvás előtt még azon elmélkedtem, mennyire hálás vagyok azért, hogy ezt a sok kalandot átéltük, és mennyire szomorú vagyok, hogy mindjárt véget ér az utazás.   

2017. augusztus 12., szombat

Eesti tour - day 07, Pärnu - Tallinn

2017. 06. 27. kedd

Korán keltünk, hiszen 7:23-kor indult a vonatunk Tallinnba. Azért választottuk a vasutat, mert 120 km lett volna a Pärnu-Tallinn távolság, amit egy nap alatt le lehet végülis tekerni, ha optimálisak a körülmények (és nincs orkánszél a tenger felől), de az utunk hetedik napjára már nem mertünk ekkora távolságot bevállalni. Arra meg nem lett volna időnk, hogy két napra szétbontsuk. 

Biciklivel gurultunk el a vasútállomásra, ahol meglepő módon egyetlen peron volt, nagyobbra számítottunk. Felakasztottuk a bringákat, és felkészültünk a kétórás vonatozásra. Pärnu határában nagy meglepetésünkre felszállt a Riisa rantso egyik dolgozója, akitől a kulcsokat kaptunk és akinek fizetni kellett a szállást. Kérdezte, hogy tetszett a kenutúra. :D Azt viszont nem nagyon értette, miért mentünk bringával Pärnuba, ha egyszer van vonat is, amire Toriban fel lehet szállni. Az, hogy eredetileg is így terveztük az utat, nem nagyon győzte meg. (Most belegondolva tényleg vonatra szállhattunk volna, és kibekkeltük volna a szélvihart. Sebaj, így volt true.) A néni leszállt Toriban, mi pedig álmélkodtunk, hogy ezek szerint ő napont elvonatozik Pärnuból Toriig, ott felpattan a biciklijére, és elteker a 15 km-re lévő ranchra, ahol az utolsó 2-3 km murvás földút, majd este vissza ugyanez. Nem semmi.  

Ahogy közeledtünk Tallinnhoz, egyre több lett az ember és a bicikli. 10 óra előtt szálltunk le a vonatról. Fura volt Tallinnban lenni. Mindig szokatlan érzés, amikor hosszabb időt töltök a természetben, utána a város idegennek hat. Elgurultunk a belvárosban, ameddig tudtunk, de a macskakövet felváltotta nagy kövekből kirakott út, ahol nem lehetett tekerni. Megkerestük a bringakölcsönzőt, ahol leadhattuk a cangákat. Eléggé megérintett ez a pillanat, nagyon a szívemhez nőtt az a bicikli. Tökéletesen bírta a strapát, nem hagyott cserben egyszer sem.
Utolsó közös percek *szippszipp*
Meglehetősen álmosak voltunk, beültünk hát egy kávézóba. Mellettünk egy multikulti, üzeltembernek tűnő, kicsit arabos-cigányos kinézetű fickó ült és folyamatosan telefonált mindenféle nyelveken. Egyszer mintha magyarul hallottam volna beszélni, de mire figyelni tudtam volna, nyelvet váltott. Aztán mikor megkaptuk a kávét és sütit, amit rendeltünk, odaszólt magyarul, hogy jó étvágyat. :D Ezután tényleg magyarul telefonált valakivel, de ott is nyelvet váltott beszélgetés közben. Fura egy alak volt. :D 

A Knight hostel pár utcányira volt csak. Az ágyainkat elfoglalni még nem tudtuk, de a pénzügyeket elintéztük, és lepakoltuk a hátizsákokat. Nagyon jó hely, csak ajánlani tudom. Sokágyas szobában szálltunk meg, de meglepően flottul ment minden, nem volt gond az alvással. A hely világos, szép a dizájn, adnak reggelit, és Tallinn óvárosában, egy régi épületben van.  

Délben indult a helyi tourinform elől egy ingyenes guided tour, azt céloztuk be. Előtte volt még időnk egy antikváriumban nézelődni. Hjaj, kár, hogy nem elég jó a nyelvtudásom ahhoz, hogy észtül olvassak. 
Talinn, Tallinn, Tallinn!
Olyan sokan gyűltünk össze a városnéző túrára, hogy kettéosztották a csapatot, mi a Helen nevű, zseniális fanyar észt humorral megáldott idegenvezetőlányhoz kerültünk. Két órás volt a séta, nagyon informatív, nagyon izgalmas, észtesen humoros, imádtam. Helen nagyon jól végzi a munkáját, megérdemelt minden borravalót, amit a végén kapott.
Szent Miklós templom
A Szent Miklós templom története tipikusan észtesen kifacsart. A 13. században építették gotlandi német kereskedők. A reformáció idején csak azért élte túl a képrombolást, mert a katolikusok ólmot öntöttek a zárakba, így a protestánsok nem jutottak be. A II. világháborúban az épület súlyosan megsérült, az ott őrzött kincsek és művészeti alkotások azért élték csak túl, mert időben kimenekítették őket. A szovjet időkben felújították, amire úgy szereztek a kommunista vezetőségtől pénzt, hogy ateista múzeumot terveztek nyitni az épületben. Erre végül nem került sor, ma az Észt Művészeti Múzeum középkori kollekciójának ad helyet.

National embarassment
A Szabadság téren (Vabaduse Väljak) folytatódott a séta, ami Helen szerint "national embarassment". Úgy tűnik, az észtek se túl szerencsések a Szabadság terekkel. A középkorban piacként, majd a szovjet megszállás alatt tömegrendezvények helyszíneként működő téren áll az észt függetlenségi háború emlékműve. Ezt az emlékművet az észtek nem nagyon szeretik. Egyrészt baromi ronda, indokolatlanul drága volt (atomtámadás-biztossá tették az oszlopot, ami teljességgel indokolatlan), és totál félreértelmezhető.
Szabadságkereszt
Az emlékmű tetején a függetlenségi háborúban kitüntetésként adományozott Szabadság Keresztje (Vabadusrist) látható, ám laikus szemnek ez egy kereszt - Európa legateistább országáról beszélünk -, benne egy eurójel -közelről látszik, hogy nem az, messziről nem -, és egy fura ábra, ami egyébként egy kardot tartó kar.
Kiek in de kök
A Kiek in de kök (német: 'kukkants be a konyhába') vastag falú ágyútorony. A nevét onnan kapta, hogy a város védői fentről gyakorlatilag be tudtak lesni az alsóváros környező házainak konyháiba. 1475-ben épült, 38 m magas. Jelenleg a városi múzeum üzemel benne, a tetején kávézóval, és a tallinni alagútrendszer bejárata is itt található.
Észt parlament
Felsétáltunk a Toompea-ra ('dómhegy'), a felső városba. Az észt parlament nem csak kicsi, de meglepetésünkre egy őr, egy rendőr, egy korlát, semmi nem védi. Helen ezt azzal magyarázta, hogy "because nobody cares", mármint az észt bűnügyek száma minimális (1,3 millióan élnek az országban), másrészt a világ nagy része azt se tudja, mi az az Estonia, azt meg pláne nem, hogy Tallinnt eszik-e vagy isszák. Egyszerűen nincs szükség biztonságiakra. Ha meg kommunizmuspárti oroszok támadják meg az épületet, az észt civilek odamennek és megvédik, ahogy 1990-ben történt.

A parlamenttel szemben látható az Alexander Nevsky ortodox székesegyház. Észtország 1710-ben, a nagy északi háború alatt lett az Orosz Birodalom része. A székesegyház a 19. század végén épült a Toomipean. A helyválasztás nem véletlen: az ébredező észt nemzeti mozgalmaknak erős fricska volt egy, a város fölé emelkedő ortodox templom. Olyannyira az orosz elnyomás jelképévé vált a templom, hogy 1924-ben határozat született a lebontására, amit soha nem vittek véghez: az orosz kisebbség tiltakozása miatt az épület megmaradt. Helen szavaiból azt szűrtem ki, hogy a mai napig nem rajonganak érte, de meg tudom érteni: 200 év orosz uralom, 50 év kommunizmus után és az egyre agressszívabb modernkori Oroszország szomszédságában talán érthető.

Szűz Mária-templom
A Szűz Mária templom az evangélikusok főtemploma Tallinnban. Ez a város egyik legrégebbi temploma, amit dán hódítók emeltek a 13. század elején. Első írásos említése arról szól, hogyan végzett véres leszámolást a szerzetesek között a Kardtestvérek rendje, és kértek engedélyt a pápától az újraszentelésre. Helen szerint hilarious, ahogy ez az egyházban működik: védett zónában, szent helyen lemészároltál egy rakás szerzetest? Oda se neki, bűnbocsánat, a templomot szenteljétek újra, el van intézve.
Ékszerdoboz tengerrel
A Toompea egy kilátópontjáról az óvárosra láttunk rá bástyáival és a magastornyú Szent Olaf-templommal. Lépcsősoron sétáltunk le az All-linnbe, azaz alsó városba. Helen elmondása alapján az alsó részek az autentikus középkori épületek, amik kőből épültek, a felső város épületeinek nagyrésze csak 100-120 éves.
Lépcsősor a Toompea-ról
Helen mesélt kicsit az észt lélekről.
  • az észtek a legateistább nép Európában. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a természetközeli, pogány vallásukat az elnyomóik tiltották és üldözték, majd olyan gyorsan váltakoztak a különféle vallásokat magukkal hozó hódítók a területen, hogy egyik vallás sem tudott gyökeret ereszteni. 
  • a folyamatos elnyomás miatt az észt lélek jellemzője a zárkózottság és introvertáltság
  • nem szeretik a small talkot, még ismerőssel se kell csinálni. Sőt, ha észreveszel egy ismerőst a villamoson, simán megteheted, hogy másik kocsiba szállsz vagy a kocsi másik végébe mész, nincs belőle sértődés. 
  • sokan nem tudják, hogy Észtország egyáltalán létezik, ennek annyira nem szoktak örülni
  • észt vicc: "Hogyan különbözteted meg az introvertált és az extrovertált észtet? Az introvertált a saját cipőjét nézi, az extrovertált a tiédet."
  • hogyan nyerd el egy észt szimpátiáját? Dicsérd a nyelvük szépségét és az ország modernségét. Ha skandináv államnak nevezed Észtországot, Helen szerint nyert ügyed van. 
Városháza tér
A séta vége a Városháza tér (Raekoja plats) volt. A 13-14. századtól az alsó város főtere, 1441-ben a világon először itt állítottak karácsonyfát.

Sajnáltuk, hogy véget ért a túra, tényleg nagyon izgalmas volt. Bogi elvitt ebédelni egy palacsintázóba, a Kompressorba, ahol korábban már járt. A palacsinta tényleg finom volt, viszont sokat kellett rá várni, úgyhogy szép lassan elfogyott két jóféle észt sör fejenként, ami hiba. Nagy-nagy hiba, ha az ember várost akar nézni, és kora délután enyhén ittasan próbálja ezt a műveletet végezni.

Mindegy, visszasétáltunk a Kiek in de kök bástyához megtudakolni, mi a helyzet ezzel az alagútrendszerrel. Szomorúan vettük tudomásul, hogy aznap már nem indult több túra, egyénileg pedig nem látogatható. Hjaj, a toronyba azért felmentünk, és a városi múzeum kiállítását is megnéztük. A kilátást a legfelső szint kávézójából csodáltuk.
Szent Miklós templom 
Bástya



Szabdság tér felé
Bástya és ortodox székesegyház
Várfal


Visszamentünk a hostelbe, ezúttal már az ágyainkat is elfoglalhattuk. Ki is használtuk a lehetőséget, a másfél-két óra alvás kijózanító hatása csodálatos. A csendespihenő után újra a nyakunkba kaptuk a várost. Tudtuk, hogy múzeumot már nem találunk nyitva, de sétára volt még opciónk bőven.
Szent Olaf-templom
Az óvárosba indultunk. Elsétáltunk a Szent Olaf-templom előtt, ami 1549 és 1625 között a világ legmagasabb épülete volt a maga 159 méterével. Nem hiába szerették a villámok, nyolcszor csaptak a toronyba, az épület háromszor égett le emiatt. Ma csupán 123 m magas a többszöri átépítések miatt. A 13. század második felében építették dánok, nevét II. Olaf norvég királyról kapta.
Paks Margareeta
A Kövér Margón, az egyik bástyán sétáltunk ki. Céltalanul sétálgattunk, mígnem a tengerpartra néző elhagyatott Linnahall tetején találtuk magunkat. Az 1980-as moszkvai olimpiára felhúzott épület egy ideig koncertteremként funkcionált, ma fiatalok járnak inni ide és turisták sétálnak rajta.
Kilátás a Linnahallról
A városfal menti parkban folytattuk a sétát, és a Lillefestivalba, azaz a Virágfesztiválba futottunk bele. Ez egy kertszépítő fesztivál, amire meglepően kreatív és elegáns megoldások születtek.
Lila álmok
Mocsári szörnyek
A néni, aki a vízen kívül szépséges, a vízben rotható hulla, és becsábít a mocsárba



Macicsalád
És ezek után megtaláltuk a magyar kiállítók pályaművét. Hát. Nos. WTF???
Magyar dizájn
Tervrajz
A magyarázat szerint Victor Vasarely munkássága adott ihletet a Főkert magyar dizájnerének. Háááát... lehet, hogy papíron még jól nézett ki, de alapból olyan művel pályázni, ami csak felülnézetből mutatja meg az értelmét és egyébként úgy néz ki, mint egy fesztivál sátortábora, háááát. Én ezt átgondoltam volna.
Barátkozunk
A Szabadság tér felől jutottunk vissza a városfal mögé. Kicsit még bóklásztunk, pózoltunk kéményseprőszoborral, majd beültünk vacsorázni egy kocsmába. 10 óra lévén a konyha már bezárt, de sebaj, egy cidert megittunk, és bánatosan koccintottunk Binky lelkére, akinek a halálhírét éppen akkor tudtuk meg.

Mindezek után visszacsorogtunk a szállásra, zuhany, naplóírás, alvás. Másnap megint időben kellett kelnünk, ha el akartuk érni a kompot Helsinkibe.