hazaáruló

Biztos lesz, aki innentől hazaárulónak tart, de az az igazság, hogy nem vagyok egy jó honleány. Nagyon régi dilemmám, mennyire őszintén, belülről jövő érzés az, hogy büszke vagyok a magyarságomra, és mennyire csupán szociális igény vagy társadalmi elvárás eredménye - valahova tartoznom kell és egyébként is legyek boldog, hogy már pont ide születtem. 

Kis általános iskolásként megkönnyeztem a márciusi ifjakat, büszkén hordtam kokárdát gimisként, megmozgatott az ünnep egyetemistaként is. Nyilván van annak létjogosultsága, hogy az ember büszke arra, hogy magyar, lám milyen hősökkel vállal így sorsközösséget, milyen nagy emberekkel, reformerekkel, lázadókkal, írókkal és költőkkel, hát ilyen nép a világon nincs még egy. Ennek ellenére gyerekkorom óta motoszkál a fejemben, hogy milyen jogon vagyok büszke valamire, amiről aztán egyáltalán nem tehetek. Mert ha történetesen osztráknak születtem volna, akkor arra lennék végtelenül büszke. Ha orosznak, akkor arra. Boldogan enném a wiener snitzelt és meg lennék róla győződve, hogy a német a legszebb nyelv, vagy orosz nacionalistaként vígan gyűlölnék mindent, ami idegen és diadalittasan éljeneznék a győzelem napi felvonuláson. 

A másik, ami megrémiszt, hogy mennyire egyszerű hősöket kreálni. Az évszázadok a tényeket elferdítik, a történetírók akaratlanul is hamisítanak, kimaradnak részletek, eltolódnak hangsúlyok. Mi van, ha ordas seggfejek voltunk a történelem során? Az is a dicső múlt része? Elég gyanús például, hogy faszán elnyomtuk a kisebbségeinket már a 19. században is, ezt a szép hagyományt legalább azóta is szorgosan űzzük.  

A magyar nyelvről szépségeiről áradozástól néha már rosszul vagyok. Persze, legnehezebb nyelv a világon, nincs ennél csodálatosabb és az árnyalatokat szebben kifejező nyelv... Nem vonom kétségebe, szép is, nehéz is, de ha valaki kurvára nem beszél semmilyen más nyelvet, hát nyilván a magyar lesz a legszebb neki, még ha összehasonlítási alapja sincs. Vagy ezzel kompenzálja az egynyelvűségét - ha már csak ezt az egyet beszéli az illető, legalább szerencséje van, hogy pont a legszebb nyelvet tanulta meg gyerekként. 

Nemzeti érzelmek nélkül persze nehezen boldogul az ember a hazájában, de sokszor érzem úgy, hogy ez a hazafiasság valahol rejtetten a Stockholm-szindróma megnyilvánulása. Ha már itt vagy és elszakadni úgyse tudsz, legalább legyél büszke és örülj. Ne próbálj változtatni, ne próbálj elmenni, hiszen ide tartozol, ide születtél, maradj és szenvedj tovább, de legalább büszkén. 

Néha egyébként szívesebben lennék cseh vagy észt, mint magyar. Főleg az elmúlt pár évben erősödött fel ez az érzés. Egyre kevésbé bírok büszke lenni, arra meg pláne nem, ami mostanában történik. A nagy magyar hősök forognak a sírjaikban.