Komárom-Komárno

Múlt hétvégén nem tétlenkedtünk, a szenvedős testébresztő futás előtti napot Komáromban töltöttük Dave társaságában. Még a győri kiruccanásomon megbeszéltük, hogy májusban beiktatunk egy napot, amikor megnézzük az erődöt, és akkor már átsétálunk Komarnóba is. 

Az egész azzal kezdődött, hogy majdnem oda se értünk, a csodás futár három olyan villamost jelzett a fonódó vonalán, ami a valóságban nem jött, így időszűkében Kelenföldre loholtunk ki busszal a Moszkváról. Onnan még egy jó kör volt megtalálni a vasútállomást (tök jó, hogy nincs kitáblázva az aluljáróknál). Rohantunk, hogy elérjük a vonatot, egy perccel előztünk meg, de elértük. 

Komáromban Dave társaságában hárman indultunk el megkeresni a Monostori Erődöt. Azon elmélkedtünk, hogy ha marad idő, Komárom másik két erődjét, az Igmándi és a Csillag erődöt is meglátogatjuk. Háhá, dehogy maradt, csak a Monostori erőd egy egésznapos program. És ha már erőd, a szlovák oldalon van még az Öregvár és Újvár. Most már értem, mitől olyan monumentális ez az erődrendszer. 

Útban a bejárat felé.

A Monostori erőd a 19. század közepén, a monarchia idején épült, katonai kiképzőhelyként működött. Konkrét katonai esemény, harc nem történt a területén soha. Egyben szomorú és mókás, hogy mire megépült, már elavulttá vált, mert egyszerűen túl gyorsan fejlődött a haditechnika. A II. világháború után a szovjetek telepedtek meg benne, fegyverraktárként használták, majd a rendszerváltás után állami kézbe került, 1995 óta látogatható.

Ki lakik az ágyúcsőben?

Nem kértünk vezetést, amit utólag se bánok. Jött utánunk egy csoport, és míg mi minden kis izgalmas zugot felfedeztünk, ők átrohantak az egészen, a legjobb dolgokat hagyták ki. Az erőd egyébként elképesztően izgalmas: néhány kiállítást leszámítva nincs hozzányúlva, eredeti állapotában tekinthető meg, ami azt is jelenti, hogy például a kazamaták kivilágítatlanok, és úgy lehet végigsétálni rajtuk, hogy csak a lőréseken szivárog be fény. Csodálatos horrofilmhelyszín lenne!

A legénységi szálló folyosója

Kilátás

A legénységi szállóban két terem korabeli bútorokkal volt berendezve, hogy a látogató el tudja képzelni, milyen lehetett az élet az erődben a monarchia, illetve a szovjet megszállás idején.

Monarchia korabeli elrendezés.

Nem lehetett túl vidám egy ilyen lakhatás: 20-30 ember egy szobában, fűtőtestnek egy kályha termenként, bónuszként pedig két körletenként egy kis zárka, ahova büntiből bezárták a rosszalkodó katonákat. Kipróbáltuk, én még befértem, meg talán, nagyon talán el tudtam volna feküdni a zárkában, de Dave be se fért volna.

Szovjet életkép - Dave fotója

Azt tudni, hogy mikor lőszerraktárként üzemelt az erőd, vasúttal szállították a lőszert az erőd udvarára, majd futószalagon jutott be a cucc a termekbe. Az viszont  a mai napig rejtély, mennyi hadianyagot tároltak itt. Ebből az időszakból maradtak ránk a vörösre festett falak, plusz egy rakás cirill betűs üzenet, vésés, falfirka.

Kilátás a Dunai bástyáról

 Némileg rontotta a hangulatot, hogy ottjártunkkor éppen valami bodybuildinges rendezvény volt a Dunai bástyában. Nem elég, hogy az udvarán felállítottak egy színpadot, hangosan szólt a zene, nézték a programot vagy 30an, ergo több volt a fellépő, mint a néző, emiatt mindenféle kacskaringós utakon lehetett feljutni a bástya tetejére, majd onnan a dunai hajózásról szóló kiállításhoz és a látogatóközponthoz. Rég lépcsőztem ennyit egy pisilésért.

A bástya után két útvonalon is folytathattuk utunkat: a külső és a belső kazamatákon. Úgy döntöttünk, először a külsőt járjuk végig, majd a belsőt. 

Alaphangulat a külső kazamatából.

Egyedül konkrétan féltem volna, tényleg sötét volt, végeláthatatlan folyosók, sehol senki...

Forgatnék itt horrorfilmet.

A nyugati bástyától visszasétáltunk az udvaron át a dunaihoz, majd újra nekiindultunk, ezúttal a belső kazamatán. Itt egészen hosszan kiállítással rendezték be a fülkéket, amit én nagyon díjaztam, mert sokkal közelebb hozta az erődbeli életet.

Sokan írták fel a falra, hogy itt jártak.

Amitől kirázott minket a hideg, az a következő képen látható.

Valaki nagyon számolt itt valamit.

Hetesével csoportosított vonalkák. Ki húzta fel őket a falra és miért? A vonalkák a következő teremben is folytatódtak, szinte a plafonig. Gyorsan elhagytuk ezt a részt, az embernek görcsbe rándul tőle a gyomra.

Miután újra a nyugati bástyához jutottunk, a haditechnikai parkban folytattuk a sétát.

Haditechnikai park

Ekkor jött el az a pillanat, amikor már bőven benne jártunk a délutánban, órák óta sétáltunk, úgyhogy az erőd kávézójában megcsipszeztünk és söröztünk. Kis erőgyűjtés után még egy hadtörténeti kiállítást megnéztünk, a "Várak, erődök, vitézek" címűt, de a Sütőipai emléktár/Kenyérmúzeumot ellenvetés nélkül leszavaztuk. Ezzel úgy éreztük, ami bejárható és izgalmas, azt megnéztük, itt az ideje odébbállni. A jegypénztár már zárva volt, magát az erőd területét is egy órán belül zárták, és így is több mint 6 órát töltöttünk ott. Természetesen így sem láttunk mindent.

Megindultunk hát a túlpartra, Komárnóba. Átsétáltunk az Erzsébet hídon - fura érzés volt egy híd közepén belőni, hogy akkor most éppen két ország határán vagyunk. :D A belváros valami bűbájos a sétálóutcájával és cuki kis házaival. Ami hamar feltűnt, hogy mindenki biciklivel jár, pacsi érte.

Sétálóutca - Dave fotója

Jókai szobra

Klapka tér.

Belenéztünk, és egy rakás könyv volt benne. Mekkora jó már!

Ha mindez nem lett volna elég, egy rezesbanda játszott éppen a főtéren. Ha ettől nem lesz nyári hangulata az embernek, akkor semmitől. :)

A nap zárásaként még beültünk egy nagyon király pizzériába, ahol életem egyik legjobb pizzáját ettem. És persze Zlaty Bazantot ittunk.

Teliholdas este.

Az utolsó vonat Komáromból 22.10-kor indul Budapestre, úgy időzítettünk, hogy azt elérjük. Nagyon király nap volt, rengeteg új dolgot láttunk, sokat sétáltunk. Annyira érdemes kimenni a lakásból és világot látni, még ha csak ilyen egynapos kirándulásokra is. Szerintem hamarosan újra elindulunk valahova kalandozni.