Utazás a Laulupidura - 8. nap, Tallinn, Laulupidu első nap

2019.07.06. szombat

A Laulupidu első napjára virradtunk. Időben felkeltünk, hogy nyitásra ott legyünk a bringakölcsönzőnél, ahova vissza kellett vinnünk a bicikliket. Búcsút intettünk a járgányoknak, akik hűségesen szállítottak minket az észt vidéken. 

Viszlát, bringák!

Bogival szétváltunk a csapattól, és kettesben kávéztunk meg reggeliztünk, jólesett egy kis különidő - akármennyire is szereted a barátaidat, ha már több mint egy hete együtt lógtok, akaratlanul is elkezdtek egymás agyára menni. Miközben a kávét kavargattuk a kis kohvikban, a Laulupidura készülődő, népviseletbe öltözött kórusokat, és az őket lelkesen fotózó turistákat bámultuk.

Tettünk egy próbát a tourinform irodánál, de megint nem sikerült elcsípnünk hajót a Naissaar szigetre. Úgy tűnik, ez olyan dolog, mint a tallinni katakombák - két egymást követő évben próbáltam lejutni sikertelenül, és csak 2019-ben jutottam le. Remélem, a sorozat úgy folytatódik, hogy a két sikertelen Naissarra eljutást egy sikeres hajóút követ majd. 

Rongkäikre készülődés

Jobb dolgunk nem lévén kiültünk a Vabaduse väljak lépcsője mellett egy falra, és onnan néztük a Rongkäikre gyülekező énekeseket. A Rongkäik, vagyis körmenet egy nagy népszerűségnek örvendő programpont a Laulupidun. A kórusok, akik később fellépnek, Tallinn belvárosából vonulnak egészen a dalosünnep helyszínéig, ami egy 5 km-es sétát jelent. A kórusok megyénként vonulnak egymás után, a sort a külföldi énekesek zárják.  

De mi is az a Laulupidu? Az észtek dalosünnepe, amit ötévente rendeznek Tallinnban. 1869-ben tartották az elsőt, tehát 2019 kerek évforduló, 150 év telt el azóta. Az első dalosünnepet Tartuban tartották 850 énekessel, akik az első napon egyházi, a második napon világi dalokat énekeltek. Akkora siker volt ez az esemény, hogy 4 év múlva a lettek is megtartották a saját dal- és táncünnepüket. Mivel az észteknek mindig engedélyt kellett kérniük az orosz hatóságoktól a rendezvény megszervezésére, eleinte minden alkalommal valami oroszokhoz köthető alkalomra hivatkoztak. Ma már nem kell az oroszokhoz igazodni, az idei rendezvény Minu arm, azaz 'szerelmem' néven futott, ami utalás egy Lydia Koidula versre, a hazafias Mu isamaa on minu arm ('A szülőföldem az én szerelmem' az én nyersfordításomban, Képes Géza 'Szerelmem vagy te, szép hazám'-ra fordította) címűre.

Délután 1-kor elindult a körmenet, ámulva néztük a gyönyörű embereket, ahogy népviseletbe öltözve, énekelve, integetve vonultak. Úgy tűnt, sosem lesz vége az áradatnak, újabb és újabb kórusok tűntek fel, el se tudtuk képzelni, hol rejtőzködtek odáig olyan sokan.

Rongkäik és a kedvenceim, a rolleres felvonulók

Csak néztük és néztük a forgatagot, amíg el nem kellett indulnom foxszal találkozni. A hivatalos program szerint a felvonulás még órákon át tartott, az esti koncert csak 7-kor kezdődött, úgyhogy el mertünk menni a katakombákba. És ezúttal tényleg bejutottunk! Eddig azért nem engedtek be sosem, mert csak vezetéssel lehetett megnézni, idén végre elég volt jegyet venni, és az audioguide körbevitt minket.

A tallinni katakombák története a svéd időkig nyúlik vissza, a munkálatok 1686-ban kezdődtek. Mikor a 17. században erődítményt építettek a város köré, a katakombák is a védelmi rendszer részét képezték. A magas falak és a tornyok mellett földalatti járatokat építettek, hogy a katonákat biztonságosan tudják egyik helyről a másik mozgatni, és a réseken keresztül meg tudják figyelni az ellenséget. A nagy északi háború után börtönt is üzemeltettek a katakombákban.

Lépcső a katakombákba

A járatokat a 19. század végétől nem használták. A II. világháborúban és a szovjet időkben óvóhelyként működött. A '80-as években hajléktalanok és punkok költöztek be. 2005-ben merült fel először a katakombák múzeumosításának az ötlete, akkor pucolták ki az alagutakat és költöztették ki a hajléktalanokat.

A megtiszított járatokban kiállítás látható

Nem lenne igazi katakomba egy rendes kísértethistória nélkül. Voltak, akik egy magas, sötét alakról számoltak be, aki a sötétben cikázik, mások egy fejnélküli nő szelleméről, de a legtöbben egy világító női alakról meséltek, aki egy sötét sarokban tűnik fel.

Faragott kövek

A járat végén rendezték be a faragott kő múzumot, ahol régi sírköveket, kő díszítéseket, épületmaradványokat lehet megnézni . A katakombák ezen része több mint 100 évig víz alatt állt.

Kivilágított falak

Az audioguide-on keresztül nagyon sok érdekességet hallottunk, ezt egyébként ingyenesen le lehet tölteni. Azt tudni kell viszont, hogy ez egy jól kiépített múzeum, aki a felújítás előtti állapotokra kíváncsi, annak bizony keresgélnie kell és önállóan bejáratot találni. Ez természetesen nemcsak illegális, hanem veszélyes is, de biztos vagyok benne, hogy akár az interneten kutatva is találni infót a lehetséges bejáratokról.

Még bőven tartott a vonulás, mire újra a földszinten jártunk. Megebédeltünk a Wabadus étteremben, amit 1937-ben nyitottak, és mivel a Vabaduse Väljak mellett üzemel, nem kicsit drága, de cserébe nagyon finomak az ételeik - a grillezett halloumi sajt legalábbis mesés volt.

Japán vonulók, és a gyerekek az ablakban, akik minden várost és országot skandálva éljeneztek

Ebéd után megkerestük a többieket, és megnéztük a Rongköik végét.

Az üres Narva maantee - ritka látvány

Elindultunk a menet után, de aztán mindenki kitalálta, hogy éhes/pisilnie kell/vissza kell ugrania a szállásra, úgyhogy mire mindenki elintézte a dolgát, már a későn indulókkal sétáltunk a forgalom elől lezárt Narva maantee-n a Lauluväljakra.  7 óra lett, mire bejutottunk a legendás helyre. A tömegben próbáltunk helyet keresni, de először álltunk, majd nemsokára egy távozó iskoláscsoport helyére levetődve már mi is a domboldalon, a fűben ültünk.

A Lauluväljakon már ég a láng, amit Tartuból indulva, minden megyét érintve hoztak el Tallinnba

Hatalmas élmény volt ott lenni! Szinte el se hittem, hogy ez most tényleg történik, itt vagyunk a Laulupidun, amiről az egyetemen tanultunk, amiről láttam a képeket és videókat, és amin mindig is részt akartam venni onnantól, hogy tudtam a létezéséről. Megvettük a rendezvény infókönyveit, az észt verzióban a dalszövegek is szerepeltek, próbáltunk az észtekkel együtt énekelni.

Fox fotója

Vettünk sört, de viszonylag későn vettük észre, hogy ez bizony alkoholmentes. Megtudtunk, hogy ez volt az első olyan dalosünnep, ahol nem árulnak alkoholt. Meglepődtünk, de egyáltalán nem bánom, mert kiderült, hogy simán be lehet tépni a közös énekléstől is, nem kellenek hozzá egyéb drogok.

A legjobban az Üksi pole keegi nyerte el a tetszésünket, és nagyon boldogok voltunk, amikor másodjára is elénekelhettük! (A fenti videót fox rögzítette.) Nem tudom elmondani, milyen érzés ott lenni többezer emberrel, és együtt énekelni, egyszerűen annyira felemelő és közösségteremtő, hogy tényleg nincsenek rá szavak. Visszanézem a videókat, és akkor is elkap ez az érzés, ami egyszerre torokszorító, de végtelenül boldog is közben, és elemi erővel csap meg a valahova tartozás érzése, aminek a hiánya szerintem a legtöbbünk közös problémája. Ha nekünk magyaroknak is lenne ilyen erős hagyományunk a közös éneklésre, valószínűleg nem utálnánk egymást ennyire.

Csoportkép a legkisebb kocsmában

Mikor az aznapi program véget ért, teljes felszabadultságban, boldogan, az élményektől felpörögve sétáltunk vissza a belvárosba. Betértünk még Tallinn legkisebb kocsmájába, a Furry Owl Baar-ba, ahol kézműves sörök mellett teljesen indokolatlanul bekevert vodkás shotokat lehet inni. A legfurább talán az a kombó volt, amiben bébiételszerű pürébe lett vodka keverve. A hely annyira kicsike, hogy a pultoson kell átmászni, ha wc-re akar menni az ember, de tök kedves volt mindenki, úgyhogy nem volt gond. Hangulatos kis hely.

Elbúcsúztunk Félixtől, aki másnap kompozott vissza Helsinkibe. Éjfél után indultunk haza, és még a gigahangosan horkoló orosz szobatárs sem tudott megakadályozni abban, hogy baromi hamar elaludjak. Tartalmas nap volt.

<<<Előző nap                                                                                                                  Következő nap>>>