Zebegényi hétvége

Volt egy hétvége szeptemberben, amit Zebegényben töltöttünk. Eredetileg csak péntek este akartam a Dunakanyarban aludni, hogy másnap a szobi Panorámafutásra kényelmesen odaérjek, de ha már egyszer odáig elmentünk, miért is ne maradtunk volna egész hétvégén? 

Szobon is keresgéltem, de nem találtam már szállást, és amúgy is inkább Zebegény a favorit nálunk. Üres szállást nem volt könnyű találni, a Szurikáta vendégházhoz is hosszú keresgélés után jutottam el. Valószínűleg azért nem volt még foglalt, mert se a szállás.hu-n, se a booking.com-on nincs fent, elég nehéz megtalálni, ha nem konkrétan ezt keresi az ember. Írtam nekik, szabad volt a vendégház, én meg előre lelkendeztem az eszméletlen kilátáson, amit a képeken láttam.

2019.09.18. péntek

Pénteken munka után elvonatoztunk Zebegénybe. A kulcsokért a rétesezőn túl, a Malom utcába kellett mennünk. Csodálkoztak, hogy gyalog vagyunk, és nem kocsival fogunk feljutni a hegyre, de mondtuk, hogy szeretünk sétálni. A kulcsokkal visszasétáltunk a központba, és a Vasparipában megvacsoráztunk.

Vöröslő naplamente (fox fotója)

Javában tartott a naplemente utolsó szakasza, amikor elindultunk fel a hegyre. Mikorra felértünk a Sárkány dombra, már lement a nap, de még vörösben izzottak a felhők a kanyargó Duna felett.

Már sötétben botorkáltunk el a szállásig. Egy földúton sétáltunk, és emlékeztem, hogy tavaly egy teljesítménytúrán ugyanitt jártunk. Most csak elképzelni tudtam a Börzsöny dombjait a távolban. A vendégház egy  eldugott kis utcában, a Mókus utcában található. Ahogy néztem, itt leginkább nyaralók vannak, de biztos van, aki itt éldegél fenn a hegyen. A vendégházunk legalsó szintjén a tulajdonos lakik, a felső két szint a vendégeké. Külön bejáratunk volt, nem is nagyon találkoztunk a tulajjal, csak egy köszönés erejéig. Azonnal kivetettük magunkat a teraszra, ahonnan tovább gyönyörködhettünk a már sötétedő tájban, később pedig a csillagokban. A házban volt egy figyelmeztetés, hogy a kaput ne felejtsük nyitva, mert bejönnek éjszaka a vaddisznók. Igazán a természetben voltunk hát!

2019.09.19. szombat

Reggel korán keltem, hogy odaérjek a szobi futóversenyre, amiről itt már írtam. Azt azért szeretném megmutatni, milyen látvány fogadott a teraszon.

Reggelem

És ez is

Ilyenkor az ember azért elgondolkodik, hogy mi az istent keres a büdös fővárosban, amikor lehetne itt is élni, és minden reggel ilyen látványban gyönyörködni.

Trianon emlékhely kilátás

A verseny után a Dunaparton ültünk le foxszal KÖMT-öt vezetőszervezni. Reméltük, hogy még nyitva van az Élesztő Plázs, de sajnos csak hűlt helyét találtuk a busznak és a sátornak. A lángososnál vettünk sört, azzal ültünk le egy padhoz, és tervezgettük az őszi találkozót. Később a parton sétáltunk, kiültünk a strandra, réteseztünk a Monarchia Rétesházban, felsétáltunk a Trianon emlékműhöz, onnan pedig a Kós Károly kilátóhoz.

Kós kilátóból

Vacsorára pizzát ettünk a Kulacsban. Szóval gyakorlatilag mindent csináltunk, amit Zebegényben szoktunk, a Dunában fürdés maradt ki egyedül, de kissé hideg volt már a víz.

Naplementéhez készülődés

A naplementét a szállás teraszáról néztük végig. Ültünk ott órákig és csak néztük, mennyire gyönyörű. A fényképező állványát otthon felejtettük, úgyhogy könyvekből és egy papírtörlő gurigából építettem állványt, ahonnan a naplementét fotóztam. Sajnos emiatt időnként elmozdult a kép, de így is tudtam egy egészen elfogadható gifet készíteni belőle.

Naplemente

Naplemente után újra a csillagokat néztük, amíg nem lett túl hideg a teraszon.

2019.09.20. vasárnap

Vasárnap reggel elbúcsúztunk a kis vendégháztól, lesétáltunk a faluba, leadtuk a kulcsokat, megettük a reggeli rétesünket, megittuk a reggeli kávénkat a cukrászdában, és csak ezek után indultunk el túrázni. Kinéztem egy túrát, ami eredetileg egy körtúra, de mi Nagymarosra akartunk eljutni a végén, és onnan hazavonatozni.

Erdőben

Nagyon szép időnk volt, a pulóvert felkötöttem a hátizsákra, melegem volt csak benne. Kisétáltunk a faluból a sárga kereszt mentén, és az erdőbe érve már kezdett is emelkedni az út. Egészen sokáig nem találkoztunk senkivel, már kezdtem aggódni, hogy lezárták az erdőt szarvasbőgés miatt, csak mi nem tudunk róla. Átpörgettem az erdészet honlapját, de nem találtam erről semmit, de akkor nyugodtam meg igazán, amikor egy futóval találkoztunk. Közben néha elég közelről hallatszott a szarvasbőgés, reméltem, hogy nem találkozunk össze egy jószággal sem.

Borostyán-kői pihenő kilátása

A Borostyán-kői pihenőnél tízóraiztunk. Egy KÖMT alkalmával jártam már erre, még 2014-ben volt  ezen az úton egy kószálás. Nem tudom, mi lett volna a kirándulás végpontja akkor, de nem jutottunk el odaáig, mert annyira sáros volt az út, hogy Melian visszafordította a bagázst. Most száraz időnk volt, de teljesen megértem, miért hozta meg anno ezt a döntést: ezek az utak még normál állapotukban is nehezen járhatóak.

Séta a domboldalban, odalent a Duna.

A hegy oldalában vezetett az út, de sokszor a domboldal meredek volt, a talaj porhanyós, csúszós, az út meg csak egy vékony ösvény. Oldalazva próbáltam nem lecsúszni, őszintén nagyon utáltam, és nagyon megörültem, amikor vége lett.

Kanyar!

Sokáig nem örülhettem, mert a Dobozi orom elérése után hamar eljutottunk a kék omega jelhez, ami a Remetebarlanghoz vezet. Nos. Az Ágasvár, hát igen, az egy nehéz terep volt, csúszós, köves, gyorsan emelkedett rövid távon, de legalább viszonylag egyenes volt, felnéz az ember, látja hol a vége, oké, addig már feljut, megy tovább. A Remetebarlanghoz ennél sokkalta nehezebb lejutni. Ez is köves, ez is csúszik, de össze-vissza kanyarog az út, meredek, fákba kell kapaszkodni, és még képes, és el is tűnik a jelzés, aztán az ember találja ki, hogy a három ösvény közül, amit lát, melyik a rendes út. Nagyon, nagyon, nagyon utáltam ezt a szakaszt, elmondhatatlanul.

Remetebarlang

Megérkeztünk a barlanghoz, hurrá! Valahogy úgy képzeltem, hogy mivel ez nehéz terep, alig lesz ott valaki, de tévedtem. Sokan voltak ott, nagyon sokan - ennyit a remeteségről. :D

A barlangból

Nem csak emiatt volt kicsit csalódás a Remetebarlang. Persze, szép a kilátás, de már annyi kilátóponton jártunk, ahol szinte ugyanazt láttuk, hogy az itteni már nem okozott akkora meglepetést.

Találtam egy ülőhelyet

A hegyoldalban több üreg is található, amik bár természetes módon keletkeztek, de az emberi kéz is rásegített. A rómaiak kezdhették a barlangok mélyítését, ezt a munkát a 12. századi bencések fejezték be, akik ide vonultak el a világ elől. A legenda szerint a 19. században egy szerzetes élt itt, akinek volt egy szamara, ami minden nap lejárt a faluba élelemért. Mikor a szamár egyszer nem tért vissza, mert belefulladt a Dunába, akkor a szerzetes is éhen halt. (Wtf, miért nem mászott le?)

A barlang és a Duna

Nem sokat időztünk itt, még vissza kellett másznunk, és Nagymaros is odébb volt még. Visszafelé kevésbe volt kellemetlen az út, igaz, hogy felfelé mentünk, de legalább nem csúszott ki alólam folyton a talaj.

Sokadik kilátás

A hegycsúcsra visszaérve megállapítottuk, hogy ez azért fárasztó volt, és talán annyira nem érte meg ilyen sokat leereszkedni, hogy aztán visszamászhassunk. Sebaj, folytattuk a kirándulást. Nem mentünk sokat, és újabb kilátóponthoz értünk.

Szent Mihály-hegy csúcsa, 484 méter

Az út a továbbiakban is sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint amire számítottunk. Azt hittük, hogy ez egy laza kis séta lesz, erre újabb meredek, csúszós hegyoldalban futó kis ösvényen jártunk, aztán fel kellett másznunk a Szent Mihály-hegy csúcsára.

Kutatóakna az út mentén

Egy kis ideig innen lejtett az út, de hamarosan újra emelkedni kezdett. Ekkor mondtam azt, hogy állj és ne tovább, eljött a megmentő sör és maradék pizza ideje. Kevesebb vizet hoztunk, mint ami ehhez a túrához indokolt lett volna, de volt még egy doboz sörünk, azt elkortyoltuk, miközben az előző esti maradék pizzát majszoltuk.

Őszi kikerics

Amikor visszanyertük az erőnket, újra elindultunk. Nem volt már messze az Ürmös-rét, ami tele volt őszi kikericcsel, és még egy geoládát is sikerült találnom. A réten hirtelen megnőtt a népsűrűség, nem csoda, mert a Julianus kilátó tényleg csak pár percre van onnan, ami meg egy elég népszerű kirándulóhely. És meg tudom érteni, miért.

A kilátóban állandóan sokan voltak, de akármekkora tömeg sem állíthatott volna meg, hogy ezt az elképesztő kilátást megnézzem.

Gyönyörű

A Julianus kilátó 482 m -en található a Hegyes-tető legmagasabb pontján. 1939-ben épült az eredeti torony, amit 2011-ben újítottak fel. Csinos kis építmény, a fedett emeleten kerek kőasztal is van és boltíves kőablakok.

Zebegény felé

Nem is értem, miért nem tudtam erről a kilátóról.

Ablakon át

A kilátó után már csak le kellett sétálnunk Nagymarosra. Ez nem is volt olyan egyszerű művelet, mert egy ponton, már a település határában, egy olyan utat választottunk, ami egy szeméttelepnek kinéző viskóhoz vitt, ott le volt zárva és ki volt írva, hogy omlásveszély. Nem volt bizalomgerjesztő, inkább visszafordultunk. A betonúton sétáltunk le a faluba. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen dunaparti városka hegyen lévő telkei a legdrágábbak, de mi egy néha putrinak beillő részen jártunk gondozatlan, félkész, omladozó házak között. Egyedül a sok cica tetszett, de közben az is szomorú, mert ez annak a jele, hogy nem ivartalanítanak.

Cicák

Gondolkoztunk rajta, hogy egy jutalomsört megiszunk, de semmi nem volt nyitva, és nagyon fáradtak is voltunk, inkább felültünk az első vonatra. 10 km-nél nem hiszem, hogy többet mentünk volna, mégis kimerültünk teljesen, nem voltunk felkészülve erre a terepre és a sok mászásra. De nyilván megérte, nagyon szép volt. Ahogy a Dunakanyar mindig.