2017. május 10., szerda

Slovenský kras

A május 1-es hosszú hétvégét Borsodban töltöttük foxszal. Ez a túra dolog valószínűleg már az addikció szintjén van nálunk: elhatároztuk, hogy egy napot a Bükkben töltünk. Igen ám, de az áprilisi havazás nem csak a Mátrát viselte meg, hanem a Bükköt is, sőt, ez utóbbit százszor jobban, így nem találtunk olyan túraútvonalat, amit lett volna értelme bejárnunk. Nagyon kevés utat tisztítottak meg addigra, amit meg igen, az pár km sétára lett volna elegendő. Az nem túra, mi egész nap sétálni akartunk. Nézegettük, milyen lehetőségek vannak a környéken, de nem találtunk kedvünkre valót. Aggtelek felé nézelődtünk végül, de a nemzeti park honlapja nem volt hajlandó betölteni, túraleírásokat nem igen találtunk. Ekkor jött a szikra: ha elmegyünk Aggtelekig, miért nem sétálunk át a határon? Ott van Szlovákia egy köpésre, és a nemzeti park a túloldalon is folytatódik. 

És lőn. Reggel felszálltunk az aggteleki buszra, a barlangnál vettünk olyan turistatérképet, amin a szlovák oldal is látható, majd átbattyogtunk a határon. Egy első ránézésre 25 km körüli túraútvonalat állítottunk össze magunknak, kb. 9 óra idővel, úgy éreztük, ráérünk. Haha. Voltam már olyan túrán, ahol nem néztünk be valamit nagyon-nagyon? :D 
Határátlépés
Autóúton haladtunk, míg elértük a Domicai-barlangot. A bejárata körülbelül 2 km-re fekszik az aggteleki Baradla-barlangtól, és a két barlang együtt egy mintegy 25 km hosszú barlangrendszert alkot. 
Emlékmű
A bejárat előtti épületben megnéztük a jegyárakat, de csak tájékozódási céllal, időnk nem volt bemenni. Megfelelő vízállás esetén lehet csónakázni is a barlangban, erre most nem lett volna lehetőség, úgyhogy nem is baj, hogy máskorra halasztottuk ezt a kalandot. Az kicsit szomorú, hogy nem láttuk nyomát, hogy lenne magyar vagy angol nyelvű vezetés, csak szlovák nyelvű. Igaz, Aggteleken sincs szlovák vezetés, de úgy emlékszem, hogy angol van. Ezt mindenesetre legközelebb derítjük ki. 
Dagonya
Bevetettük magunkat az erdőbe. Igen hamar dagonyában kötöttünk ki. Biztos vagyok benne, hogy ezen a szakaszon teheneket vagy hasonló patás állatokat terelgetnek, különben nem lett volna ennyire sáros minden. Plusz ismeretlen eredetű állatürüléket kerülgettünk folyamatosan, és amíg átértünk ezen a kb. 1 km-es szakaszon, hosszú állatszőrök tapadtak a ruhámra. Egészen kiábrándító volt ez a rész: az autóút párhuzamosan halad az erdei úttal, autókerekek és egyéb szétszórt hulladék szúrja a túrázó szemét. Kár érte. Egy mezőre értünk ki, onnan pedig rácsatlakozott a turistajelzés az autóútra. Wtf? Egészen  a legközelebbi településig, Kecsőig a betonúton mentünk.
Kecső
A környék, ahol túráztunk, a Slovenský kras, azaz Szlovák Karszt Nemzeti Park területe. Ez az ország legfiatalabb nemzeti parkja, 2002-ben kapta meg ezt a címet. Az aggteleki és a szlovák karszt barlangai együtt Gömör-Tornai karszt néven futnak, 1995 óta szerepelnek az UNESCO Világörökségi listáján. A wikipédia szerint ez 712 eddig ismert barlangot jelent, amiből csak 273 rendelkezik magyarországi bejárattal. 
Kecske lazul a háztetőn
Kecső tipikus határmenti zsákfalu, bár ahhoz képest elég nagynak tűnt, és egyáltalán nem látszott kihaltnak. Akiket hallottunk, azok mind magyarul beszélgettek, egy néni még előre is köszönt nekünk. Átsétáltunk Kecsőn, és a falu határától nem messze található lezárt barlang bejáratánál megebédeltünk.
Lezárt barlang - itt senki nem jut át
Itt kezdett el először gyanús lenni, milyen lassan haladunk a tervezett távhoz képest. A nyomtatott térképen kívül egy Hiking Slovakia nevű appot használtunk tájékozódáshoz - nagyon jó, csak ajánlani tudom, sokszor hasznosabb volt, mint a rendes térkép. Úgy döntöttünk, belehúzunk, mert még sok volt hátra, és ha nem érünk vissza időben Magyarországra, lekéssük az utolsó buszt, és akkor nem jutunk vissza foxékhoz. Ez nem az a környék, ahol taxit hívsz.
Dombos panoráma
És akkor bekövetkezett minden fotós rémálma: az éppen kicserélt tölthető elemekről kiderült, hogy rosszul emlékeztem, és nem frissen lettek töltve, hanem épp ellenkezőleg, így a fotóapparát innentől kezdve használhatatlan volt. A túra további részéről csak telefonos képeim vannak - nyilván sokkal rosszabb minőségben. 
Házikó a semmi közepén
Kecső után lett igazán élvezetes a túra: végre kiértünk a civilizációból, az autóúttól messze, erdőben és mezőkön át vezetett az utunk. Borzova/Szádvárborsa volt a következő település, aminek a szélét épphogy érintettük. Zsákfalu ez is.
Dombok
Borzova után volt egy kis kalandunk a térképpel. Az útjelző tábla egyértelműen mutatta, merre kell haladnunk. 5-10 perc múlva néztem rá az appra, és azt láttam, hogy letértünk a jelzett útról. Elbizonytalanodtunk, hogy mi történt, mert tényleg egyértelmű volt a tábla, és nem is láttunk más lehetőséget, amerre mehettünk volna. Azt kisilabizáltuk, hogy a jelzetlen út visszavisz az általunk követett piros jelzésre, úgyhogy nem aggódtunk túlságosan. Vissza is vitt, és ott újra megerősítést nyertünk, mert újabb táblát láttunk, ami az érkezésünk irányába mutatta a pirosat. Valószínűleg átrakták ezt a rövid szakaszt, és se a fizikai térkép, se az applikáció nem frissült. 
Piros jel
Újra erdőben jártunk, még egy jó emelkedőt meg kellett másznunk, mielőtt elértünk volna Szilicét.
Erdő
Itt válaszúthoz értünk. Mikor az utat terveztük, úgy kalkuláltunk, hogy akár az is beleférhet, hogy nem a határ mentén maradunk, hanem kissé eltávolodva még megmászunk egy hegyet, és csak később térünk vissza a határ környékére. Ez sok plusz kilométert jelentett volna, és már így is késésben voltunk. Áttértünk hát a sárga jelzésre, ami meh, betonúton vezetett.
Szilice
Nagy forgalom nem volt, de sose jó a civilizációhoz ilyen közel túrázni. A Papverme-tónál megpihentünk kicsit.
Papverme-tó
Nagyon idilli tavacska, a története mégsem túl vidám. A mai napig tele van mérgező anyagokkal, amik a korábbi felelőtlen mezőgazdasági eljárások miatt kerültek bele. A kellemetlen része az, hogy a tó vize beszivárog a közeli jégbarlangba és a felszín alatti vizekbe. (óbsszameg, most látom, hogy a jégbarlang nagyon közel lett volna :( meh, így se lett volna rá idő.)
Tátraisztikus háttér
Az úton baktatva jutottunk arra az elhatározásra, hogy tovább módosítunk az eredeti terven. Jablonca érintésével, még Körtvélyes (Hrušov) előtt kanyarodtunk volna vissza a magyar oldalra, és Szögligeten szálltunk volna fel a kazincbarcikai buszra. Egyértelművé vált, hogy ez lehetetlen. Sok km volt már mögöttünk, fáradtunk, és túl sokat kellett volna még menni túl kevés idő alatt. Nem mertünk kockáztatni, úgyhogy a térképeket összevetve kiválasztottunk egy jelöletlen erdei utat, ami a térképeinken rajta volt, azon haladva dzsindzsáztunk át a zöldhatáron. Két alkalommal is találkoztunk őzekkel. Nem meglepő, arra tényleg a madár se jár. 
Kőrakás a határhoz közel
Szerencsésen elértük a határt, ahonnan továbbra is jelöletlen úton küzdöttük el magunkat erőltetett menetben a már magyar kék jelzésre. Annyira rohantunk, hogy innentől nem nagyon fotóztam. A legközelebbi települést, Szinpetrit vettük célba. Az útjelző tábla szerint ez 6,5 km sétát jelentett még. Ekkor volt este fél 7, az elérendő buszt, egyben az aznapi utolsó 3/4 8 körül ért a településre. Az út persze emelkedett. Úgy számoltam, hogy ha kitartóak vagyunk és jól kilépünk, oda tudunk érni a buszhoz, fox nem volt ennyire optimista. A mai napig tartom, hogy elértük volna a buszt, de ez sose derül már ki. Szelcepusztán áll egy kastélyszálló, bent az erdő közepén, tőle nem messze pedig egy vadászház. Ide betonút vezet. Épp, mikor a vadászház előtt jártunk, jött egy autó, amit fox lestoppolt. (Mennyire indokolatlan, hogy pont arra jár egy autó?)
Koraesti fények
Az autó gazdái jófejek voltak, egy irányba mentünk, és voltak olyan kedvesek, hogy elfuvarozzanak bennünket. Középkorú pár voltak, a nő a vadászházban dolgozik, a férfi pedig elmesélte, milyen látnivalók vannak a környéken. Megtudtuk, hogy Szinpetrin van a világ legnagyobb könyve, érdemes lesz megnézni. Emellett némi elismeréssel a hangjukban hüledeztek a megtett túránk állomásait hallgatva, mondván, ez egy "brutál túra" volt. Azért örülök, hogy még a helyiek is kemény menetnek tartják, akkor nem mi vagyunk a gyengék, hogy elfáradtunk. 
Magasleshalmok a vadászháznál
Szinpetri helyett Jósvafőre vittek, egyrészt mert amúgy is oda tartottak és onnan indult a busz is, másrészt mondván, hogy Szinpetriben "túl sok a cigány".  Jósvafőn kiszálltunk, megköszöntük a segítséget. Így már kétség sem fért hozzá, hogy elérjük a buszt, sőt, még volt időnk a kocsmában legurítani egy sört. A busz begurult időben, majd újra tanúja lehettem annak az elképesztően pofátlan szokásnak, ami tapasztalataim szerint a Dunától keletre divat: a buszsofőr konkrétan rákérdezett, nem baj-e, ha csak a következő falutól adja a jegyet, hogy neki is maradjon a jegy árából valami. Hogy tessék? Én tudtam, hogy ez Borsodban így megy, mégis totál felháborít minden alkalommal. Ilyennel a Dunántúlon soha nem találkoztam. Olyan volt, hogy felszálltam, és arra a 2 km-re a sofőr csak legyintett és nem adott jegyet, na de pénzt se kért. Múltkor a Kékestetőn is megkérdezte a sofőr, kérem-e a jegyeket, amiket megveszek. Tudom, hogy olcsóbb lett volna, ha nem kérem, de fszom, nem a sofőr zsebét akarom tömni, hanem egy szolgáltatásért fizetni. Kértem hát. 

Szó mi szó, eljutottunk Kazincbarcikára. Leszállás után éreztem, hogy rendesen igénybe lettek véve a lábaim, alig bírtam lekecmeregni. Barcikáról taxiztunk foxékhoz, sokat kellett volna várni a vonatra. Éjszaka igen jól aludtunk. 
Útvonal az endomondón
Én abban bízom, hogy az ilyen bakik, amiket elkövetünk, hogy alulbecsüljük a távot és túlbecsüljük a teljesítőképességünket, ezek a tapasztalatok gyarapodásával megszűnnek. Hogy pontosan mennyit mentünk, nem tudom, az endomondo nem pontos, de én 25 km körülre tippelném, az ilyen hosszú túrák után szoktam ennyire fáradt lenni. A környék olyan, hogy érdemes lesz még sokszor visszamenni, akár biciklivel is, sok a látnivaló. Konkrét terveim is vannak már a nyárra, úgyhogy azt hiszem, visszatérünk még. :) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése