egészségre káros emberek

Hogy az istenbe képes egyetlen ember ennyi idő után is ilyen elemi erejű depressziós rohamot okozni? Szegény A. nem tudom, mit gondolhatott, mikor elcsukló hangon meséltem a tűzlépcső füstös homályában, hogy minden tök jó volt, de azért legszívesebben bebújnék egy sarokba sírni és meghalni. Azt meg végképp nem tudom hova tenni, hogyan múlhat el az a borzalmas szorító érzés olyan hirtelen, mintha nem is lett volna. Azt hiszem, az agyam néha bekattan, és azt hiszi, hogy még mindig tavaly nyár van, szenvedni kell, és olyan mélyre képes lehúzni ezekkel a flashbackekkel, amikből nem tudok egykönnyen kikecmeregni.

Ráadásul segget csináltam a kicsi számból, a francba már, hogy nem bírok következetes lenni.

No de vissza a XX. századi világirodalomhoz, reggel vizsga. Legalább Proust lefoglalja a százfelé csapongó gondolataimat egy időre. 

offtopic

Még adós vagyok az orosz út folytatásával, amit tervezek befejezni, de most feltétlenül kikívánkozik valami.

Kicsit most büszke vagyok magamra. Végre megjött az eszem, és rájöttem, nincs szükségem a hülyeségre, és nem is idegesítem fel magam rajta. Nem vagyok hajlandó belefolyni a szarkeverésbe, ugrásra készen várni, hátha az úri kedve és az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására esetleg mégis meggondolja magát. Úgyis ez lesz, de nem fog zavarni a tény, hogy már felégettem a hidakat. Arról nem tehetek, ha valaki hülye, és azt képzeli, hogy a puszta szimpátia elkerülhetetlenül és egyenesen egyenlő az elkövetkezendő tartós párkapcsolattal. Legyen igaza és legyen boldog, de ez nem ennyire egyszerű. Csak nekem fura ez a hirtelen fellángolás, pár napja még egészen más tervei voltak egészen más személyekkel. Én meg nem fogom megalázni magam, annál talán okosabb vagyok már.

Hát ennyi. Aki érti, érti. 

IFUSCO - Az utazás

Én komolyan rettegtem a repüléstől. Ahogy ott álltam sokadmagammal Ferihegyen és bámultam a fel- és leszálló gépeket az álom maradékaival a szememben, enyhén szólva a pánik kerülgetett. Hogy én abba a kis dobozba beszálljak, felemelkedjünk többezer méter magasba, majd fél óra múlva épségben elhagyjuk a gépet Bécsben... na ne, olyan nincs. Minimum kétszer lezuhanunk, közben háromszor halok szörnyet. Szerencsére a becsekkolás, csomagleadás, mágneskapun áthaladás igen sok időt vesz el az ilyen rémségeken való gondolkodásból. Kénytelen voltam felpattanni a reptéri buszra, felballagni a gépre, elfoglalni a helyem és csendben várni az elkerülhetetlen halált. A pulzusom az egekben (éééérted, literally), mikor megmozdult alattam a gép, és elkezdtünk gurulni a kifutópályán. Mikor felemelkedtünk, inkább éreztem csodálkozást, mint félelmet. Jééé, hát ez tök jó érzés. Jééé, alattam a város, és milyen gyönyörű. Jééé, a felhők fölött szállunk, és olyan, mintha hegyek lennének. 

Hát így indultam el életem első IFUSCO konferenciájára (International Finno-Ugric Students' Conference) május 2-án tizensok társammal együtt az ELTE Finnugor Tanszékének delegációjának tagjaként. És innentől kezdve nem félek a repüléstől. 

Bécsben már éppen kezdtem volna megnyugodni, hiszen túléltem az odautat, már csak a Bécs-Moszkva táv vár ránk, mikor elém pattant a csapat vörös rasztája, a cigarettázás lehetőségével csábítva. Mivel egyikünk se repült korábban, nem voltunk tisztában a repterek felépítésével, így random elindultunk egy irányba, hátha ott találunk dohányzásra kijelölt helyet. Találtunk egy mozgólépcsőt, ami felfele vezetett, gondoltuk, ha megy felfele, akkor le is jön majd valahol. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Olyan szépen sétáltunk ki a transzferből jegy és iratok nélkül, mint a csuda. Hozzá kell tennem, az osztrák személyzet hihetetlenül kedves volt, akárkit megkérdeztünk, szívesen útbaigazított minket, csak hát ettől függetlenül iszonyatosan eltévedtünk. Mindezt fél órával boarding time előtt. Nagy sokára (egy labirintus az a reptér) megtaláltuk a bejáratot, ahol ugye csak repülőjeggyel lehet bemenni. A vörös raszta szerencsére rendelkezett QR-kódos jeggyel, így be tudott menni azzal az ígérettel, hogy visszamegy a többiekhez és hozza a cuccomat. Magamra maradtam egy idegen reptéren, németül beszélő emberek között, a zsebemben csak egy telefon és egy szál cigi (életem legdrágább szál cigarettája), és csak arra tudtam gondolni, hogy nem  érem el a gépet, a többiek itthagynak és elmennek Moszkvába, fizethetem vissza azt a rengeteg pénzt a Balassi Intézetnek, és szégyenszemre hívhatom fel a szüleimet, hogy a kicsi lányuk ennyire életképtelen, hogy kizárja magát a transzferről és lekési a gépet. Senkinek nem kívánom azt a kb. negyed óra érzelmi vihart, amikor a kétségbeeséstől és tehetetlenségtől legszívesebben sírva fakadtam volna. De szerencsére feltűntek a vörös fürtök, és a világ újra megmenekült. Azt hiszem, a többiek is látták, hogy itt most nincs helye a lebaszásnak, eléggé ramaty állapotban értünk vissza (én legalábbis biztosan). Csak akkor nyugodtam meg teljesen, mikor már fent ültem a gépen. 

Onnantól már csak néhány óra választott el attól az egyszerre szürreális és bájos várostól, amit úgy hívnak: Москва. 

Fentről még az ég színe is más...

szobanövények

Vannak ezek a fura kis lények a koliban, akiket nemes egyszerűséggel szobanövényeknek hívunk. Ők azok, akik gyakorlatilag gyökeret eresztettek a szobájukban, és az istennek se lehet őket kicsalogatni onnan. Valami félelmetes, mennyi időt képesek a négy fal között tölteni. Számukra már az élmény, ha lesétálnak a büfébe (nem igazán teszik). Hiába dübörög a földszint és akar szétszakadni a zenétől és jókedvtől, inkább lefekszenek korán aludni, mert az nekik jobb, mint lemenni, ismerkedni és szórakozni. Hiába süt a nap odakinn, az emberek a Városligetben fetrengenek, ők nem kockáztatnák meg, hogy elhagyják jól bejáratott rejtekhelyüket.

Néha rossz belegondolni, hogy itt lakom egy majdnem 250 főt elszállásoló kollégiumban, és a kolis rendezvényekre ugyanaz a kb. 50-60 ember jár le. Nyilván ez a szám változó, de általában megvan a keménymag, akik mindig ott vannak, új arcok viszont nem nagyon merészkednek le. Abból a szempontból nem zavar, hogy sokkal családiasabb a hangulat, de fel nem bírom fogni, hogy a maradék 200 ember ilyenkor mégis mi az istent csinál... Megőrülnék, ha tudnám, hogy rendezvény van, én meg a gépem előtt ülnék és hülyeségeket néznék az interneten. Legszívesebben rákiabálnék ezekre a legyökerezett kolisokra, hogy szedjék már össze magukat, mégis mit fognak mesélni az unokáiknak? Hááát kisunokám, laktam én kollégiumban, de nem csináltam lófaszt se. Nagyon izgalmas, valóban.  Ha most nem élnek, mi lesz később?
Értem én, hogy néha tanulni is kell, akármilyen hihetetlen, én is szoktam. De ha tudom, hogy szerdán mittudomén bográcsest van, akkor addigra letudom.

Ráadásul mióta jó idő van, alig bírok megmaradni a szobámban. Legszívesebben áttenném a rezidenciámat valahova a Városligetbe. Érezni akarom a napfényt, a meleg szellőt és a tavasz illatát. Úgyhogy elég volt a punnyadásból, takarodó kifelé!

ismerkedős

(Na ezt a bejegyzést szerettem volna közkinccsé tenni, mikor feltűnt, hogy a freeblogra aztán várhatok, nem fog működni.)

Van abban valami varázslatos, ahogy szép lassan megismersz valakit. Az elején még teljesen ismeretlen előtted minden lépése, gondolata, nem ismered a szokásait, nem tudod előre kiszámítani a reakcióit, nem ismered a nyitottságának és elfogadásának a korlátait. Nem mersz teljesen megnyílni előtte, hiszen ki tudja, mivel vágod ki nála a biztosítékot és könyvel el könnyelmű ribancnak/okoskodó szakbarbárnak/komolytalan picsának/alkoholista kocsmatölteléknek. Ahogy lassan szivárognak az információk, egyre tisztul a kép a másikról, és te is többet mersz adni magadból. Öngerjesztő folyamat, és kis sikerélmény minden olyan pillanat, amikor megnyugszol, hogy a másikkal hasonlóan gondolkotok valamiről, vagy bókot kapsz egy olyan tulajdonságod miatt, ami a másiknak imponál. A végén pedig megszokod a korábban ismeretlen ember társaságát, átadod magad a kötetlen beszélgetésnek, és a világ legtermészetesebb dolgának érzed, hogy az Altair sátorszerűen rátok boruló kis zugában meghitten csavargatja a hajad, miközben a fogorvosokkal átélt kalandjait meséli. És közben eszedbe jut az a zavaros menetelés a hóban és fagyban egyedül egy hideg téli napon, amikor hirtelen melléd csapódott és megszólított, te meg indokolatlan befordultságodban azon töprengtél, hogyan tudnád észrevétlenül lerázni, hiszen semmi kedved beszélgetni. És akkor elmosolyodsz: milyen szerencse, hogy inkább összeszedted magad és vetted a fáradtságot, hogy megismerd.

Ismerkedni jó. Csak a megfelelő embert nehéz megtalálni hozzá.

minden kezdet nehéz

Szomorú vagyok, hiszen 7 év hűséges kitartás után elhagyni kényszerültem a már otthonossá vált kis blogomat a freeblogon. Sajnos az utóbbi időkben olyannyira használhatatlanná vált a felület, hogy kénytelen voltam dobbantani. A jó ég tudja, mióta nem lehet elmenteni és publikálni a bejegyzéseket náluk, és láthatóan a probléma nem igazán érdekli az illetékeseket. Remélem, a blogspot felülete tökéletesen fog működni, és én is hamar hozzászokok. 

Fájó szívvel mondok hát búcsút kedves kis blogomnak. Néha eszembe jutott korábban is, hogy le kéne zárnom, tiszta lappal újat kezdenem. Kis tinédzserként kezdtem blogolni, s a blog tele van egy kis tinédzser mára nevetségessé vált sirámaival. Mégis van néhány írás, amire kifejezetten büszke vagyok. Ilyen az erdélyi utam beszámolója (bár az utolsó nap eseményeivel a mai napig adós vagyok), a fesztiváltudósítások (a 2007-es szigetes tudósításom felkerült a fesztival.lap.hu-ra, és a feltöltött képeimre titokzatos módon rávarázsolódott a szigetes logó is), vagy a sok kis bejegyzés, amik az életemről szóltak. Hiányozni fog, de ideje továbblépni. 

Kedves olvasó, szeretettel üdvözöllek az indokolt indokolatlanságok helyén, ahol egy vérbeli bölcsészmérnök számol be zsenge élete történéseiről.