UkRAJna - day 01 - Kijev

Ukrajna nem kifejezetten egy klasszikus nyaralási célpont. Az ominózus zebegényi lagzin merült fel először az ötlet, hogy ebben a hatalmas országban töltsünk pár napot. Én akkor éppen a Kanári-szigetekkel szemeztem; mióta jár arra a wizzair, megfizethető a repjegy, és szállást is egész jó áron találtam. De ahogy Zizi, aki egy évet Ukrajnában töltött, egyre lelkesebben mesélte, milyen fasza helyek vannak ebben a méltatlanul alulértékelt országban, egyre jobban megtetszett a gondolat, hogy ott nyaraljunk. A Kanári-szigetek olyan sztenderd, na de Ukrajna! A lagzi után nem sokkal elkezdtünk tervezni. Mire eljött az utazás napja, minden le volt szervezve: szállások, utazások lefoglalva vagy kifizetve, a megtekintendő látványosságokat pedig előre kigyűjtöttük magunknak. Nem volt más dolgunk, mint egy-egy hátizsákkal felszállni a Budapest-Kijev járatra szeptember elsején. (Úgy megtetszett az észtországi hátizsákos lét, hogy ide se akartam bőröndöt vinni.)

A repülőút eseménytelen volt. A kijevi reptéren ellenőrizték az útlevelünket, minden probléma nélkül bejutottunk az országba. Fura volt újra cirillbetűs helyen lenni (2013-ban jártam Oroszországban, azóta nem voltam cirill betűs területen.). A tourinformos bódéban szereztünk térképet - csak német nyelvű volt, de sebaj, beszélek németül. Beszereztem egy prospektust, ami valahol mérhetetlenül szomorú: arról nyugtatgatja a nagyérdeműt, hogy bár háború van, de Kijev egyébként biztonságos, nem kell félni. Ilyeneket írnak, mint:

"What is the guarantee of my safety when staying in Kyiv?
- there are no military conflicts in or near Kyiv
- there are no acts of terrorism in Kyiv
- there are no political unrest in Kyiv
- 9963 police staff and special units in Kyiv that is more than in any city of Ukraine."

(Most csekkoltam egy 2015-ös adatkikérést, a budapesti rendőrségi állomány akkor volt 7098 fő. Budapest 2 milliós város, Kijev 3 milliós. Meg kérdéses, hogy a police staff-ba beletartoznak-e az irodisták, mondjuk ez kérdéses a budapesti adatok esetében is.)

Majd a prospektus azt ecseteli, mennyit esett a hrivnya értéke, és milyen olcsó a város. Kicsit szürreális azzal érvelni, hogy gyertek ide, szarban a gazdaságunk, az emberek nyomorognak, de legalább ti örültök majd, hogy mennyire olcsó minden.

Hívtunk egy Ubert - hálistennek Ukrajnában még van, a nyaralás alatt nagyon megkönnyítette az életünket. Mivel szemtelenül olcsó volt, Uber Black-et hívtunk - és még cukorkát is kaptunk a sofőrtől.

Tarashoz igyekeztünk, Zizi barátjához, akinél a következő három éjszakát töltöttük. Egy elképesztő magas, kaptárszerű épület sokadik emeletén lakik, amit egy rakás ugyanilyen böszmenagy épület vesz körül. Ez volt az első dolog, ami feltűnt Kijevben: minden hatalmas és monumentális.

Lepakoltuk a holminkat, elmentünk ebédelni egy tatár étterembe (életem legjobb saslikját ettem), majd elindultunk várost nézni. A Kreschatykon, Kijev főutcáján közelítettük meg a Majdant, a Függetlenség terét.

Majdan Nezalezsnosztyi

Az első, ami feltűnt, az a nyüzsgő élet: a fűben mindenfelé baráti társaságok üldögéltek, emberek olvasgattak és napfürdőztek, csak a turisták mászkáltak az emlékmű körül. Régen egy Lenin-szobor állt itt, annak a helyére került az Ukrajna függetlenségét jelképező emlékmű.

Freedom is our religion

Az út túloldalán hatalmas betűk hirdetik angolul és ukránul egy óriási molinón, hogy a szabadság a vallásunk - egyértelmű utalás a 3 évvel ezelőtti eseményekre. A környék egyébként tele van emléktáblákkal, gyertyákkal, egy helyen a barikád maradványait hagyták meg, egy másikon pedig két lelőtt ember körvonalát festették a járdára ott, ahol feküdtek. Hátborzongató. Közben nagyon fura volt ott lenni a téren, amit annyit láttam felvételeken, de mindig csak forradalmi állapotában. Most olyan békés volt minden.

Erőltetett mosoly - ők a nem jó arcok

Egészen addig, amíg az első turistalehúzó bandába nem futottunk. Három jelmezes fiatal leszólított minket, és mindenáron fotózkodni akartak velünk. Én nagyon mentem volna elfele, mert zavaróan rámenősek voltak, de valószínűleg meglátták a pillanatnyi elbizonytalanodást valamelyikünkön, és addig csesztettek, amíg nem fotózkodtunk velük. A végén természetesen pénzt kértek, amit persze tudtunk, hogy így lesz, de pofátlanul nagy összeget kértek azzal indokolva, hogy diákok és magas a tandíj. Szabadulni akartunk, odaadtuk, és örültünk, hogy végre békén hagynak. Zizi utólag mondta, hogy ez igaz is lehet, mert tényleg elég szívás most egyetemistának lenni Ukrajnában. Mindegy, annyira nem volt kedves fogadtatás ez Kijevtől, amolyan tanulópénznek elmegy, bár eddig is tudtam, hogy ilyenekkel nem szabad leállni.

Arch of Diversity

Folytattuk inkább a sétát. Viszonylag céltalanul mászkáltunk, de hamar belebotlottunk a népek barátságának állított ívbe. Ez a hatalmas építmény 1982 óta áll a helyén, akkor még az orosz és az ukrán népek barátságát volt hivatott szimbolizálni. Ez az üzenet ma annyira nem állja meg a helyét, és Ukrajnában amúgy is nagyon megy a "dekommunizálás", így mikor az Eurovíziós Dalfesztivált a városban tartották, szivárványszínűre festették, és kinevezték Arch of Diversitynek. Ettől nyilván nem minden ukrán volt boldog, főleg a homofóbok nem. Hogy ma mi a pontos funkciója, azt nem tudom, mindenesetre monumentális - ahogy minden Kijevben.

Kilátás az ívtől

Meglepő módon egyébként búcsú fogadott minket az emlékműnél: körhinta, dodzsem, célba lövés. Nem tudom, mennyire általános ez, mindenesetre nem teljesen illett a helyhez ez a kirakodóvásári hangulat.

Továbbsétálva erdős-parkos szerpentinen jutottunk a Dnyeper partjára. Akár a Gellérthegyen is lehettünk volna: romantikus hangulatú hegyoldal után a széles folyó partjára értünk. A Park hídon, ami biciklis és gyaloghíd, átballagtunk a helyi Margit-szigetre. Kiválasztottunk egy szimpatikus utat, és megindultunk a sziget belseje felé. Még a hídról láttam, hogy a folyópart egy szakaszon homokos, és emberek strandolnak. (A fenti képen is látszik egyébként a jobb felső részen.) Meleg volt, legalább a lábam bele akartam lógatni a vízbe.

Homokos folyópart, a Park-híd és az ív

Meg is álltunk a parton, bokáig meg is mártóztam a vízben. Még örömködtem is, milyen király, itt ez a hangulatos kis sziget szabadstranddal, mekkora menőség, de kár, hogy nincs nálam a fürdőruhám. Később kiderült, hogy tilos a vízben fürdeni, mert olyan baktériumok vannak a Dnyeperben, amik emberre veszélyesek. Hm, well, még jó, hogy nem volt nálam fürdőruha. Apropó víz: Ukrajnában nagyon nem javasolt csapvizet inni; nem is a víz, hanem a vízvezetékek állapota miatt. Azért az sem mellékes, hogy a folyóvizekbe ömlik az ipari szennyezés, a tisztító berendezések meg elavultak. Szóval ha Ukrajnában jártok, csak az ásványvíz jöhet szóba, ha jót akartok.

Szerencsére megvan még mindkét lábam

Kanyarogtunk még a szigeten, és egészen indokolatlan dolgokba futottunk bele: a parton családi grill folyt, odébb egy sátortábort találtunk, amit egy rakás kutya őrzött - rendes kerítés nem volt, úgyhogy csak reménykedtünk, hogy nem akarnak megenni. A szigeten tűnt fel először, mennyi kóbor kutya mászkál a városban. Ezek egy része sárga bilétát kapott a fülébe, amit ekkor nem értettem, de később Zizi ezt is elmagyarázta: indult egy ivartalanítási program, ahol befogják a kóbor állatokat, elvégzik a műtétet, kapnak oltást, majd ezzel a bilétával engedik el őket. A biléta jelzi, hogy a jószág kezelve lett.

Kicsit megfáradtunk, úgyhogy egy büfénél a fantasztikus orosz/ukrán tudásunk segítségével kértünk két sört. A hely pizzéria is volt egyben, és két kóbor kismacska kunyizta a tésztamaradékokat. Legjobb hely! Az egyiket meg is tudtam simizni. ^_^ Sajnos jó képet nem tudtam lőni róluk, túl sokat mocorogtak.

A sör után visszasétáltunk a túlpartra a szigetről. A híd közepén megálltunk, és végignéztünk egy bungee jumping ugrást, majd a híd lábánál elborzadva figyeltük a vattacukrost, aki a legnagyobb lelki nyugalommal tekerte bele a cukorfelhőbe a körülötte dongó darazsakat. A Dnyeper partján egy dombos vonulat fut végig, tele fákkal és parkokkal, erre mentünk tovább.

Mariyins'ky palats

A Marinszkij palotánál lyukadtunk ki. A palota a 18. század közepén épült barokk stílusban. Itt szállt meg II. Katalin, mikor 1787-ben Kijevben járt. Az épület a forradalmi bizottság székhelye volt az oroszországi polgárháborúban, majd mezőgazdasági iskola, később múzeum működött benne. A II. világháborúban az épület csúnyán megsérült, persze helyreállították. Ma az ukrán elnöki hivatal rezidenciájaként funkcionál.

A parkos sétányról több helyen is kilátópontokat találtunk a város túlfelére. Nos. Az a helyzet, hogy ez nem amolyan tipikus "rálátsz a városra és elalélsz a szépségétől" hely. A Dnyeper túloldalán elterülő városrész egy panelrengeteg, amit a szovjet időkben húztak fel. Nem egy szívderítő látvány a beláthatatlan távolságig elterülő betonsivatag. És az összes kilátópontról ugyanaz a kép fogadott.

Túlpart

Kezdett sötétedni, mi pedig fáradni. Azon kezdtünk tűnődni, hogy lassan el kéne indulni Tarashoz, de még a Maidant útba akartuk ejteni. Nagyon jó döntés volt. A téren hangos zene szólt, és a szökőkutak a zenéhez illően táncoltak, közben színes fények világították meg őket. Mint a Margit-sziget szökőkútja, csak százszor monumentálisabb, és jobb a zene.

Azért ez nem kicsi vízsugár

Szökőkutak hada

Vicces volt, ahogy a glóbuszra visszacsapódó víz a körülötte állókra fröcsögött. :D

Egész sokáig üldögéltünk itt, az idő kellemes volt, a zene jó, az egész vízjáték elképesztő hangulatos. Méltó zárása volt a napnak. 

Kő-árok teljesítménytúra, 21K

A Kő-árok teljesítménytúra október 1-jén indult Csesznekről a Veszprémi Bridzs és Tájékozódási SE szervezésében. Ha már amúgy is otthon voltunk azon a hétvégén a Bagolyvári futás miatt, vasárnapra pont kapóra jött ez a túra. Dave, húg és én vágtunk bele a kalandba.

Útvonal

Csesznek - Ördög-árok - Gézaháza - Károlyháza - Zörög-tető – Csesznek

Táv: 21 km, Szintidő: 6 óra Szint: 410 m

Reggel 8-kor lehetett leghamarabb elindulni, mi nem sokkal később értünk a rajt helyszínére, az Erzsébet Vendégházhoz. Regisztráció után vidáman indultunk el, örömködtünk, hogy nem az ágyban fetrengünk, hanem a természetet járjuk, milyen jó is ez. Akkor még nem tudtuk, milyen megpróbáltatások várnak ránk.

Cseszneki vár

Az első km-eken jól haladtunk, kellemes volt a hangulat. Béna voltam, és a kétliteres vizesflakont leejtettem a földre, de úgy, hogy a műanyag kilyukadt, és spriccelt a szénsavas víz. :D Az első nehézség akkor ért, mikor eltévedtünk. A túraút egy kanyart írt le, mi viszont nem vettük észre, és egyenesen mentünk tovább, ahol további tanácstalan túrázóba botlottunk. Egy kiszáradt folyó medrében találtuk magunkat, ami köves meg sziklás volt, akár az Ördög-árok is lehetett volna, azzal a különbséggel, hogy nem az volt. :D 

Ez a látvány megérte az eltévedést

Elfecséreltünk vagy 20 percet, mire megtaláltuk a helyes utat. Ekkor értünk be az árokba, ami minden volt, csak nem könnyű terep. Idegeskedtünk, mert az első EP egy szurdok volt, ahol selfie-t kellett csinálni. Kissé kiakadtunk, hogy most komolyan ez a feladat, miért nem lehet egy kódot kirakni egy fára helyette. Úgy éreztük, rég többet mentünk, mint 6 km, tuti elhagytuk azt a helyet, aztán kiderült, hogy nem. 

Ördög-árok

Beértük a korábbi társaságot egy nagy sziklaomlásnál, ők mondták, hogy ott kell. Ez volt a Gizella-átjáró. Oké, megcsináltuk a képet. Aztán konstatáltuk, hogy a sziklán fel kell mászni, drótkötel volt a sziklához rögzítve meg kis lépcsőfokok néhol a lábnak. Felkapaszkodtam egy darabon, bár kételkedtem, hogy fel tudok mászni, de onnan már egyszerűbbnek tűnt előre, mint hátra, úgyhogy végigmásztam. Annyira nem volt para, de azért valamennyire mégis. Én rudazok, elbírom a saját súlyomat, és elég erősen tudok szorítani, de nem tudom, egy átlagemberke mennyire bírja el magát és mennyire fogja biztosan a kötelet. A többiek a lépcsőn kerültek, mert persze volt ilyen opció is, csak sokkal hosszabb volt úgy az út.

Sziklamászás

Amikor rádöbbentünk, hogy ez még csak 6 km volt, az egészen elkeserített. Nagyon elment az idő, nem így terveztük. Ráadásul az árok még messze nem ért véget, a turistajelzés hektikusan volt felfestve, az itiner elnagyolt, a terep továbbra is sziklás, mászós. Nem voltunk nagyon boldogok. Az a helyzet, hogy mire kiértünk az Ördög-árokból, totál elfáradtunk. 10 km-nél, Gézaházánál volt egy EP, ott olyan fáradtnak éreztem magam, mint máskor a túra legvégén. Innentől csak vonszoltuk magunkat. Az időnk fele rég letelt, mielőtt a táv fele meglett volna.

Mesés őszi színek

Megzuhanva, erőltetett menetben caplattunk Károlyháza felé. Ittunk egy-egy vígaszsört, kicsit tényleg segített. A Zörög-tetőn nyáron jártunk már, nem is kellett a térképet nézni. A hegytetőről Vinye felé kellett menni, majd egy ponton elkanyarodni Csesznek felé. Itt is dohogtam magamban, mert totál félreérthető volt az itiner, és csak azért tudtam, merre kell menni, mert már jártam arra. Még mérgesebb lettem, amikor az út egy dzsumbujba vezetett, ahol embermagasra nőtt a gaz. Látszott, hogy csak azért van egy kis ösvény taposva, mert aznap jártak már arra előttünk. Itt az itiner már olyan pontatlanságokat is tartalmazott, hogy "(a jelzés) egy magaslesnél kanyarodik be" - nem volt magasles, csak egy ottfelejtett létra, vagy "megyünk tovább, a sárga kereszt jelzésen, amiből sokat sajnos nem látni" - végig volt festve az út rendesen. Szóval egyáltalán nem up-to-date az itiner, ami elég bosszantó, hiszen pont az ilyen kis részleteken múlhat egy eltévedés. 

Egyértelműen itt ért a túra mélypontja, az órámra nézve szembesültem vele, hogy már egy óránk sincs hátra, kilométerből viszont még legalább 5. Fájt minden lépés, csak bámultam a földet és emelgettem a lábam, közben reménykedtem, hogy minél tempósabban teszem ezt. A többiek is hasonló állapotban voltak, nem nagyon szóltunk egymáshoz. Kicsit megnyugodtam, amikor nagy sokára elértük a 82-es főút alatt átvezető alagutat, de onnan még fel kellett mászni a várhoz, ahonnan még 150-200 m a cél. Nem esett jól az emelkedő, Dave le is maradt, mi pedig küzdöttünk, hogy felérjünk. 5 óra 50 percnél jártunk, mikor megérkeztünk, azaz még 10 percünk marad a szintidő végéig. Pecsételés után szaladtam ki Dave elé, már láttam feltűnni, és bíztattam, hogy siessen, még beér. Ő pontosan 6 óra alatt teljesítette a túrát. Hihetetlen, mennyire kikészített minket az árok, nem gondoltam volna. Keményen megküzdöttünk ezért a kitűzőért. (Oklevél nem járt sajnos.)

Eszegettünk gofrit, ittunk egy sört, majd elindulhattunk visszafele a 82-eshez ugyanazon az alagúton át, mint amin egyszer már átkeltünk. A buszról Dave-vel Zircen szálltunk le, még boltba akartunk menni és nagyanyámat meglátogatni, majd mindezek után gyalog sétáltunk el hozzánk. Hogy is mondjam, leginkább vonszoltuk magunkat. Az estére betervezett iszogatásnak igen hamar vége lett, hullafáradtak voltunk. :D 

Bagolyvári & Tündérmajor Csajszi Running Zirc Csajosfutam 10,5K (szept. 30)

(Látszik, hogy eddig KÖMT szervezés volt, tökre nem maradt időm blogolni.)

Vonatkoztassunk el a névtől, mert az borzasztó – hülyét kapok a csajszizástól. Tartottam is kicsit ettől a versenytől: a facebookos eseményleírásából és a honlapról egyértelműen kiderült, hogy a szervezők nagyon lelkesek, de a tájékoztató szöveg egy nagy információmassza, ahol ömlesztve, csapongva írták le a tudnivalókat, helyesírási hibákkal együtt, ami sose jó előjel. Mégse tudtam ellenállni, hogy ott versenyezzek, ahol életem első 18 évét leéltem, úgyhogy neveztem a 10,5 km-es távra. Legnagyobb örömömre húgom bevállalta az 5 km-t.

Reggel vonattal indultam el Zircre Budapestről, fél 12-re már a vasútállomáson voltam Dave-vel, aki Veszprémben csatlakozott hozzám. Déltől lehetett átvenni a rajtcsomagokat a Bagolyvár fogadóban. Pár perccel dél után értünk oda, de már hosszú sor kígyózott a bejárat előtt. Itt ért be minket húgom. Lassan, és nem túl hatékonyan haladt a regisztráció. A nevezéshez járó chipet külön asztalnál lehetett felvenni, amiről a rajtcsomag átadója nem szólt. Még szerencse, hogy eszembe jutott, hogy talán chip is kéne, és elkezdtem keresgélni, hogy hol tudom átvenni. Sokan emiatt lemaradtak az időmérésről: már csak a rajt helyszínén döbbentek rá, hogy nem kaptak chipet, és senki nem tudta, hogy a szervezők elhozták-e a maradékot. A toitoi-hoz álltam sorba a bemelegítés előtt 5 perccel, mikor körbejárt egy lány, hogy át lehet még venni a chipeket. 

De vissza az elejére. Még a nevezéskor kértem pólót, ami mint kiderült, hosszúujjú, és az anyaga se ideális a futáshoz, úgyhogy nem vettem fel. Másnap túrára tökéletes volt. 

A rajt nem Zircen volt, hanem a 2 km-re lévő Tündérmajorban. Bőven volt még időnk. Elvileg elfuvaroztak volna minket, de inkább felsétáltunk bemelegítés gyanánt. 

A Tündér farm, ami a rendezvény sportközpontjaként szolgált, elég hangulatos. Az udvaron elhelyezett padok közül választottunk magunknak egyet, oda pakoltunk le. A csomagmegőrzőt nem találtuk, de Dave vállalta, hogy vigyáz a holminkra, míg mi futunk. Szpíker először a bemelegítés előtt szólalt meg, addig kissé aggasztott, hogy nem tudunk semmit. Húggal reméltük, hogy egy szakaszon együtt futhatunk, de kiderült, hogy az kemény 150 m, utána az 5 km-esek lecsatlakoznak a 10,5 km-esek útvonaláról. A rajt után hamar elváltak hát útjaink, integettünk és jó futást kívántunk egymásnak. 

Egész elégedett voltam a kezdésel. Óh, hát menni fog ez, igaz, hogy murván meg földúton futottunk, de egészen okés volt az eleje. A táj mesés, dombok és mezők között haladtunk. Az első emelkedő kicsit visszarántott a valóságba, de sikeresen vettem az akadályt. Aztán jött a feketeleves: nem elég, hogy újabb emelkedő, de füves, csúszós úton, hát kénytelen voltam belesétálni. Ez a szakasz sokkal tovább tartott, mint szerettem volna. Már kezdtem teljesen kétségbeesni, hogy mi a fasznak jelentkeztem én egy 10K-s terepfutásra, ha már az elején sétálok. Szerencsére párszáz méter után új lendületet kaptam, a füves részt felváltotta a földút, majd a betonút, és inkább a tájra koncentráltam a szenvedés helyett. Meglepően gyorsan értem el a frissítőpontra, ami kb. a táv felét jelentette. Innen elfutottunk Pálihálásra, kis ideig a betonúton mentünk, majd be az erdőbe egy olyan emelkedőre, ahol nem láttam egy embert se futni. Ott tényleg csak az élboly némely elvetemült tagját tudom elképzelni, hogy felszaladt. Az erdőből kiérve még egy réten haladtunk át, majd a tündérmajori bekötőn vissza is értünk a farmhoz. Jó, menet közben azért nem mindig éreztem, hogy “ja, ez csak ennyi”. :D 1 óra 15 perc 58 mp. Másfél órával számoltam eredetileg, mert a terep azért nehezebb, mint a betonúton futás. Én elégedett vagyok, hónapok óta nem futottam 10K felett. 

Külön öröm volt, hogy a célban húg várt. 40 perc alatt futotta az 5K-t, ami azért vices, mert pont akkortájt gondoltam rá futás közben, mondván, biztos mostanság ér be. Azért is vagyok nagyon büszke húgomra, mert ez volt a hetedik alkalom, hogy futott, mióta pár hónapja elkezdte. Azért ez elég szép teljesítmény. ^_^

Futós tesók :D 

A verseny után húg lelépett, én Dave-vel maradtam, mert délután Vincze Lilla koncert volt a helyszínen! Juhú! Nem csak gyerekkorom egy meghatározó élménye, de Dave-vel rendszeresen Napoleon Boulevardot hallgattunk a szobája padlóján ülve, és boroskólázva próbáltuk megfejteni az élet értelmét. A dalok jók voltak, a közönség ritkás, és kissé csalódás, hogy Lilla hogy is mondjam, jóval felszínesebb, mint a dalszövegek alapján gondoltam volna, de nyilván nem ő írta őket. Mindegy, így is bakancslistás élmény volt.

Ugyanezen szervezők decemberi zirci futására már neveztem, ott félmaratonon. Hát a terep ismeretében ezt még átgondolom. :D

5vös 5 km, 2017 ősz

Már két 5vös 5 km futáson részt vettem (olvasni itt lehet róla meg itt), úgyhogy ahogy megnyílt a regisztráció, be is neveztem. A verseny napján munka közben ugrottam el átvenni a rajtszámot, de még az utolsó pillanatig gondolkoztam, induljak-e egyáltalán. Előző este sikerült alaposan besöröznünk ugyanis a húgaimmal, későn értem haza, keveset aludtam, és még délután is fájdogált a fejem. Az időjárás is szeszélyes volt, lógott az eső lába és hűvös volt. Végül eldöntöttem, ha már egyszer elhurcoltam a futóscuccomat melóba, akkor nem fogok szégyenszemre megfutamodni. 

Nem siettem el a helyszínre érkezést, 3/4 5 körül indultam el az irodából. Folyt a bemelegítés, mikor odaértem. De valahogy indokolatlanul sokáig tartott. Már lassan indulnia kellett volna a futásnak, de még mindig ugrándozott a fitnesszcsajszi. Gyakorlatilag a tömeg magától kezdett a rajtvonalhoz vonulni, megszakítva a soha véget nem érő bemelegítést. Itt még nem gyanakodtam. Na de jött a rajt. Azaz jött volna, mert a kancellár, aki indította volna, nem volt meg. Aztán előkerült, de láthatóan most tudta meg, hogy neki ez a feladata, és "3-2-1-rajt!" felkiáltással elindította a futókat. Csakhogy nem mozdult senki semerre, a szervezők kértek még 2 percet, amiből bő 5 perc lett. Akkor a kancellár újra előadta a korábbi performanszát, és végre elindultunk. Na ez azért így nagyon gáz. Az 5vös 5km lényege, hogy 5 óra 5 perckor indul - most majdnem negyed 6 volt, mire rajtoltunk. A kancellár nem volt képben, és a minden futóversenyen megszokott közös visszaszámlálás is elmaradt. És nem volt speaker egyáltalán, egy-egy szervező beszélt néha mikrofonba, de azt hagyjuk is inkább. Nagyon érződött, hogy most más a szervező brigád, eddig nem volt ennyire amatőr hibák. 

Nagyon odafigyeltem a futás elején, hogy ne ragadjon el a hév és nehogy megpróbáljak egy tempót futni a fitt egyetemistákkal. Kinéztem egy idősebb férfit, őt követtem. Egy idő után elvesztettem, de jó taktikának bizonyult a lassú rajt, nem fogott ki rajtam ez a verseny. Kényelmesen, kellemesen érezve magam futottam végig az 5 km-t, a célegyenesnél még gyorsítani is tudtam. Útközben pár említésre méltó dolog történt csak: láttam egy srácot, aki elesett egy szűk szakaszon, vérző lábbal és fejjel sántikált le az útról. Egy ponton tróger munkásfiúk álltak a járda mellett és azzal szórakoztatták magukat, hogy hangosan kommentálták az előttük elfutó lányokat. Elképesztő gázak voltak. Amúgy annyira érdekes, hogy mindig az ilyen nagyon suttyó, nagyon előnytelen kinézetű faszik érzik feljogosítva magukat az ilyenre. :/ Kivételesen nem találkoztam tahó autóssal, és a levegő se volt annyira füstös.

Az útvonal biztosítása viszont kritikán aluli volt. Az irányítónak beállított szervezők csak álltak ott, nem kommunikáltak se a futókkal, se az autósokkal, a legtöbbjüknek bocsánat, de sok haszna nem volt. Nem állították le a forgalmat, sokszor az autók között kellett cikáznunk. Nem értem, miért nem képesek arra a szűk egy órára, amíg a verseny tart, lezárni legalább azt a pár utcát, ahol a szűk járda miatt az úton fut a tömeg. Kibszott balesetveszélyes.

Szóval ez a szervezés nagyon kritikán aluli volt. A célnál alig találtam meg a vízosztást, ahol hatalmas tömeg alakult ki. Két szervező töltögette egyesével kis poharakba a vizet egy nagy hordóból. Wtf? Ennél még az is jobban működött, amikor csak a vizet rakták ki, és a futók öntöttek maguknak. Mindezt egy darab asztalnál. Ezek az emberek mégis mit gondoltak? Életükben nem voltak még futóversenyen, az biztos. Szégyen egy ennyire hagyománynak számító rendezvényen egy ilyen gyenge szervezés.

A célba érés után gyorsan el is slisszoltam, a tavasziakból okulva nem vártam meg, amíg a takkernéni Marika is átveszi a kategóriájában elért helyezéséért az érmet és egy órát váratnak a tombolával.

Egyébként kifejezetten jól futottam, 31 perc 55 mp alatt értem be, ami personal best. ^_^

Crazy 5K

A Crazy 5K egy akadálypályás futóverseny, ahol nem a versengés a lényeg, hanem a szórakozás. 10-12 felfújható akadályt állítanak fel, a futás mellett ezekkel is meg kell küzdeniük az indulóknak. A helyszín a dunakeszi repülőtér volt, ahol kényelmesen elfért az 5 km-es pálya.

Minc hívta fel a figyelmem erre az eseményre, és eredetileg együtt mentünk volna, de Bogi ugrott be a helyére. Mostanában egyre több ismerősöm, közeli barátom, családtagom kezd futni, ami tök jó. Bogival most voltunk először együtt versenyen, nemsokára húgommal indulok egy másik futamon, tiszta boldogság.

Szeptember 16-án 10 körül indultunk, Dunakeszi vonattal 20 perc a Nyugatiból, a deles rajtra kényelmesen odaértünk. A repteret nem volt olyan egyszerű megtalálni, mint gondoltam: az út egy idő után lófuttató pályához vezetett, onnan kis házak és fák között földúton jutottunk ki a nagy nyílt térre. Azonnal egyértelmű volt, hogy jó helyen járunk: a mezőn cikkcakkban mindenfelé futó, kocogó vagy sétáló emberek, felfújt akadályok, sátrak.

Eleinte kicsit rossz érzésem volt a rendezvény szervezettségébel kapcsolatban: a reptérig semmi útjelző táblával nem találkoztunk, és a rajtcsomagért is indokolatlanul sokáig kellett sorban állni. Később elszállt minden kétségem – ez egy kifejezetten jól megszervezett verseny volt. Igaz, hogy sokat álltunk sorba, de zseniálisan voltak elosztva az indulók a csomagfelvételnél, idősávok szerint lehetett a pultokhoz menni. Bár sokan voltunk, elégnek bizonyult a toitoi-k mennyisége, és nem is voltak annyira gázok. Az öltözőben elfértünk, és a csomagjainkat is gyorsan le tudtuk adni. Az utolsó akadálynál kisebb tömeg alakult ki, ezt a szervezők azonnal lereagálták: az eredetileg tervezett negyedórás sávos indítás helyett kicsit csaltak az órával és késleltették az indulásokat egészen addig, amíg helyre nem állt a rend. Nekünk bő 20 percet kellett várnunk az előttünk induló sáv után, és mire a pálya végére értünk, egyáltalán nem volt torlódás. Le a kalappal, ritkán ilyen jó a problémamegoldás futóversenyeken.

A pálya. A jobb felső akadály volt a célnál, végül három részre szedték, és a legnagyobb csúzdán értünk be a célba.

A közös bemelegítés egészen szórakozató volt, bár a végére már untam, sose a kedvencem, mert általában nem lehet rendesen elférni. Utána már csak pár perc, és elindultunk. Futottunk párszáz métert, majd jött az első akadály. Hamar egyértelművé vált számomra, hogy ez nem is lesz annyira egyszerű. Ezekre az akadályokra fel kell mászni, és az bizony elég fárasztó, pláne két futás között. Hamar eljutottunk odáig, hogy számolgattam magamban, mennyi van még hátra. :D Baromi fárasztó volt. És időnként kicsit balesetveszélyes is. Az egyik akadályról konkrétan majdnem leestem, annyira hülyén kellett felmászni rá, de a végére azért belejöttem.

Be kell valljam, sokat sétáltam. Kifárasztottak az akadályok, és futni is rég voltam, bő egy hónapja. Meglepett, hogy ennyire visszaesett az állóképességem, mindenképpen dolgoznom kell rajta. Elég boldog voltam, amikor az utolsó csúzdán lesiklottam, és a nyakamba akasztották az érmet.

Bogi persze már rég beért (– miért vagyok én ilyen lassú?). Le kellett ülnöm pihenni és inni egy rakás vizet. Nem tudom, mennyi idő alatt futottam le a távot, nem vittem magammal telefont, chipes mérés pedig nem volt. Utólag azt mondom, hogy azért szórakoztató volt ez a verseny, de nagyon fárasztó is – vagy csak én nem vagyok jó kondiban.

Kb. olyan vörös a fejem, mint a hajam. 

Egy sarki késdobálóban még megittuk egy-két jutalomsört, majd magunk mögött hagytuk Dunakeszit. Ha lesz még ilyen verseny jövőre, azért elképzelhető, hogy megyek. :D    

Görgei Artúr éjszakai emléktúra, 12 km

Amióta elkezdtünk rendszeresen teljesítménytúrázni, az Attila Unokái túráin voltunk a legtöbbet. Az éjszakai túráik nagyon tetszenek. Augusztus 11-én is egy ilyen túrájukon vettünk részt, a Görgei Artúr emléktúrán. Eredetileg a 20 km-es távon terveztünk indulni, de a hét elején megbetegedtem,és nem éreztem magam késznek arra, hogy péntek este egy 20-ast lesétáljak időre. Így viszont kishúg is csatlakozott a csapathoz, ő a hosszabb távot nem vállalta volna. Mindannyian regisztráltunk a 12 km-es távra, és péntek este találkoztunk a Szépjuhásznénál.

Térkép

Útvonal: Szépjuhászné > Apáthy-szikla > Határnyereg > Hűvösvölgy > Nagy-Hárs-Hegy > Szépjuhászné

Táv : 11,42 km; Szintemelkedés: 484 m; Szintidő: 4 óra

A poén, hogy bár csak 11,4 km-t mentünk, a végére úgy elfáradtunk, mint egy hosszú túrán. Csalóka a kisebb táv, mert ugyanúgy tempósan kellett haladnunk, hogy szintidőre beérjünk. Viszonylag sokan is voltunk: fox, Minc, két húg és én, ennyi embernél megesik, hogy percenként meg kell állni, mert valakinek valami nyűgje van. :D

A Szépjuhásznétól indultunk. Az első ellenőrző pontig először erdőben sétáltunk, majd beértünk a városba. Az Apáthy-szikla volt az a rész, amit már jól ismertünk. Nem kevés lépcsőt kellett megmásznunk, de a látvány minden alkalommal kárpótol. A sziklától viszonylag messze találtuk az első EP-t, nem emlékeztem, hogy ilyen sokat kell ekkora emelkedőn menni. Pecsét, csoki, és már robogtunk is tovább. A zöld kör jelzés ismerős terep, a Szent László emléktúrán már jártunk erre.

Kezdett sötétedni, Hűvösvölgy felé már előkerültek a zseblámpák. Felvettem a láthatósági mellényt, de hamar le is vetettem, egyszerűen annyira meleg volt, hogy nem bírtam magamon tartani. Kicsit túl nagy magabiztossággal mentünk, az ismeretlen katona sírját elhagyva nem ellenőriztük az itinert, és nem kanyarodtunk fel a sárga csík jelzésre, hanem haladtunk tovább a zöld körön. Ahhoz már túl sokat haladtunk, hogy visszaforduljunk, úgyhogy egy másik úton jutottunk vissza az eredeti útvonalra.

Sötétedik

Hűvösvölgynél újabb pecsét került az itinerbe, ettünk barackot, és célba vettük a Nagy-Hárs-hegyet. Innen a kilátóig emelkedett az út, ami nem is lenne baj, de iszonyat párás volt a levegő, ami kellemetlenné tette az utat. A távolból mennydörgés moraját hallottuk, néha villámok cikáztak. Nem készültünk esőre, úgyhogy reméltük, hogy megússzuk szárazon. A kilátóba felmentünk, mesés az éjszakai panoráma. Pár méterre volt a harmadik EP.

A Nagy-Hárs után már csak le kellett jutni a Szépjuhásznéhoz. Szintidőn belül beértünk, megkaptuk az oklevelet és kitűzőt, és befaltunk néhány zsíros/lekváros kenyeret. Hazafelé a buszon kapott el minket az eső, de mire a Moszkvára értünk, már el is állt.

Idén Attiláéknak nem lesz már éjszakai túrája, amit sajnálok,de tök érthető is. Jön az ősz, korán sötétedik. Az az igazán hangulatos, amikor világosban indulsz el, és sötétben érsz be. Jó volt ez az éjszakai túrás szezon, amint lesz rá lehetőség, megyünk megint! 

Budai kilátók nyomában

Egy július végi vasárnapon felkerekedtünk foxszal, hogy bejárjuk a Budai kilátók elnevezésű teljesítménytúra útvonalát. Nem akartunk szervezett túrára menni, csak egy túrandit szerettünk volna. Mivel a Normafa – Jánoshegy – Szépjuhászné szakaszt már rengetegszer bejártuk, úgy döntöttünk, hogy a Szépjuhásznétól indulunk.

A Szépjuhásznétól a Nagy-Hárs-hegyre sétáltunk fel. Itt találkoztunk az Attila Unokái háromfős csapatával, akik valószínűleg a két héttel későbbi Görgei Artúr emléktúra útvonalát járták be. Ahol mi felmentünk, az emléktúrán ott kellett lesétálni, de ez egy másik történet. Egészen megörvendtünk foxszal, hogy még ismerős arcokat is látunk túra közben.

Nagy-Hárs-hegy kilátó

A Nagy-Hárs kilátójára felmásztunk. 

Panoráma

A Nagy-Hárstól a Kis-Hárs-hegy felé gyalogoltunk tovább.

Bátori barlang - ahol a Bibliát forította Bátori László a 15. században

Az Makovetz kilátóra nem tudtunk felmászni, mert le van zárva. 

Balesetveszély

A műszaki állapotát mérik fel állítólag, mert balesetveszélyes, bár ennek semmi nyomát nem láttuk. Annyiból nem bántam, hogy amúgy sem ez a kedvenc kilátóm: mikor legutóbb megmásztam, érezhetően ingott. A kilátás pedig nem sokban tér el a Nagy-Hársnál látottaktól. 

Rátértünk a hárshegyi körútra, ezen jutottunk el a Petneházyrét kezdetét jelző Szép Juhászné útra. Pár percig az autóút mellett sétáltunk, de nemsokára megkezdtük az emelkedőt a Fekete-fejre (386 m). Erről a csúcsról még életemben nem hallottam. 

A pihenő és a zászlórúd

Ezen a hegyen örökerdő található, ahol nincs erdőgazdálkodás, és a WWF tanösvényt hozott itt létre. Kilátó valaha volt, ma már csak egy zászlórúd jelzi a helyét. A Gyuri pihenőnek nevezett ponton egy kis padról lehet gyönyörködni a kilátásban.

Fekete-feji kilátás

A hegyről lejőve megint civilizációközelben találtuk magunkat, de nem sokáig. Egy lovaknak elkerített mező mellett, poros úton sétáltunk. Itt lett először gyanús, hogy a magunkkal hozott víz elképzelhető, hogy kevés lesz. Tűzött a nap, nagyon meleg volt. Kis ideig még láttuk a János-hegyet az Erzsébet kilátóval, aztán elvesztünk a fák között. Olyan természetvédelmi területen keltünk át, amiről olvastam, hogy régen csak létrán lehetett bemászni az egyik oldalon, és kimászni is ugyanígy a túloldalon. Mostanra a kerítést megbontották, kényelmesen át tudtunk sétálni.

Háttérben a János-hegy

Ahogy telt az idő, egyre inkább elkapott a „kellemes nyáreste van” fílingje. A nap szép lassan ereszkedett lefelé, mezőillat lengte be a levegőt, tücskök ciripeltek mindenfelé. Kényelmes lett volna andalogni, de szorított az idő, még sötétedás előtt Nagykovácsiba akartunk érni, és már láttuk, hogy bele kell húznunk.

Ráláttunk a Hármashatár-hegyre is

A Tarnai pihenő (422 m) volt a következő nagy elérendő állomás. A Nagykovácsi felé haladó útról egy ponton le kellett csatlakozni, hogy a pihenőhöz eljussunk. Kicsit fájt látni, milyen sokat kell majd visszafelé, hegynek felfelé sétálni, de abszolút megérte. 

A világ végére is ellátni!

Képeket láttam róla, de élőben sokkal szebb, mint a képeken. Iszonyat messzi ellátni, nagyon mesés! 

Naplemente előtti idill

Szembeszél

Üldögéltünk, eszegettünk, fotóztunk, pihentünk itt, mielőtt továbbmentünk volna a Nagy-Kopasz (559 m) Csergezán Pál-kilátója felé. A pihenőtől is eszméletlen volt a kilátás, innen pedig még messzebb elláttunk.

Csergezán Pál-kilátó

Annyira zseniális volt a kilátás, hogy még sokáig bírtam volna állni és bámulni. 

Még egy panoráma

Naplemente

Már sötétedett, amikor a falu felé vettük az irányt. Térkép alapján közelinek tűnt, de meglepően sokat kellett még sétálni. Siettünk, mert hamarosan indult egy busz Hűvösvölgy felé, amit el akartunk érni, különben nagyon sokat kellett volna várni a következőre, és már így is későre járt. Nem sokon múlt, hogy lekéssük, de sikeresen elértük a buszt.

A megtett táv kb. 20 km volt, kb. 700 m szinttel. Majdnem 7 óránkba telt megtenni a túrát, de most nem siettünk (legalábbis eleinte), nem volt szintidő. Mindig izgalmas új, de egyébként közeli helyeket felfedezni. A Tarnai pihenő pedig megér még néhány látogatást, ahogy a Nagy-Kopasz is. ^_^

Éjszakai Panorámafutás

Nagyon imádom Zebegényt, ezért nagyon megörvendtem, amikor meghívást kaptunk július elejére egy kedves barátunk zebegényi esküvőjére. Hát még mikor rájöttem, hogy másnap van az Éjszakai Panorámafutás, már lebegett is a szemeim előtt a tökéletes hétvége terve. 

Az útvonal forrás: http://panoramafutas.hu/ejszakai-panoramafutas/

Tényleg jó hétvége volt. Az esküvő és a lagzi családias és hangulatos, ritkán érzem magam ilyen jól esküvőn. Idén ez a második olyan esküvő, ahol végre sok ismerős volt és otthonosan éreztem magam. 

A lagzi valamilyen értelemben néhányunk számára másnap is folytatódott, segítettünk az ifjú párnak a romeltakarításban és rendrakásban, ezzel délután végeztünk. Közösen megebédeltünk a rendrakós csapattal. Míg leszakadt az ég, pihentünk egyet, majd Minccel megmártóztunk a Dunában a szabadstrandon. Ezután már futós cuccban vonatra pattantunk és átrobogtunk Szobra, a rajt helyszínére. 

A falu annyira kihalt volt, hogy először kételkedtünk is, hogy jó irányba haladunk. A főtéren már állt a rajtkapu. Átvettük a rajtszámot, és megsimogattuk a helyi cicát. A csomagokat furgonnal vitték át a célba, Nagymarosra, én nem adtam le semmit. Sajnos sikerült úgy bepakolnom Budapesten, hogy a futós övem otthon maradt, nem kis fejtörést okozva a telefonom magammal vitelével kapcsolatban. Kézben vinni kényelmetlen, viszont mindenképpen trackelni akartam a futást Endomondóval. Úgy döntöttem, becsúsztatom a melltartómba, mi baja lehet 12 km futástól? Mégis mi?

A közös bemelegítésre beálltunk az első sorok egyikébe, de elég hamar kimenekültünk, konkrétan elfáradtam. :D Kicsit túl komolyra vette a figurát a trénerlány.

Fél 10-kor menetrend szerint elindult a verseny. Nem volt hatalmas tömeg, de azért többszázan voltunk. Nyugodt, csendes éjszaka volt, a Hold fénye bevilágította a tájat. Bár hamar melegem lett, kifejezetten jól éreztem magam. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, éreztem az energiát magamban, amit igyekeztem végig egyenletesen felhasználni. Nem akartam elfutni magam az elején, nem is zavart, amikor sorra hagytak le a nálam gyorsabb futók. Ki akartam élvezni a futást. Bámultam a Holdat és gyönyörködtem a tájban. Az egyetlen, ami zavart, az a fejlámpán volt: többféle szögben tud állni a lámpa része, és menet közben folyton lejjebb állítódott. Nem igazán éreztem fáradtságot, annyira nem, hogy 9 km környékén azt vettem észre, hogy az előttem futó pasi egyre közelebb kerül hozzám. Csodálkoztam, hogy hirtelen így lelassított, de amikor az előtte haladó futópárost is magam mögött hagytam, akkor már elhittem, hogy én gyorsítottam be. :D Nem jellemző. Meglepően sokáig tudtam tartani ezt a gyorsabb tempót, a célig nem értek utol. A legvégére elfáradtam, az utolsó 1 km már arról szólt, hogy nagyon be akartam érni.

Már a cél előtt észrevettem foxot, pedig azt hittem, később jön csak Nagymarosra. Mikor befutottam, a szervezők elkaptak, hogy lefotózzák a rajtszámom, itt így ment az időmérés - kicsit fura, elsőre nem is tudtam, mi történik. Az alkoholmentes sört, amit adtak, azonnal bevágtam. Elfáradtam, de boldog is voltam, ritka jó élmény volt ez a futás. Hiába, a Dunakanyarban eddig mindig jó volt futni.

1 óra 28 perc 35 mp alatt értem be, nem is rossz. Főleg, ha belegondolok, hogy futottam én 10 km-t 1 óra 24 perc alatt is.

Ja és hogy mi lett a telefonommal? Hát ideiglenesen kinyírtam. A párától valószínűleg átnedvesedett, nem tudtam tölteni, és ha mégis valamennyi energiát magába szívott, iszonyat hamar lemerült. Azóta se lehet akármilyen töltővel tölteni, gyorsabban is merül, mint az incidens előtt, de nem vészes. Veszélyes sport ez a futás, na. 

 A jól megérdemelt éremmel, háttérben a visegrádi vár.

Run for rights - Pride run

Három év után először nem tudtam elmenni a pride-ra. Annak tudatában, hogy ez volt az első olyan pride, ami nem a kordonok között vonult, még szomorúbb vagyok, de már azelőtt szállást foglaltam arra a hétvégre Zebegényben, hogy kiderült volna a felvonulás dátuma. Hjaj, majd jövőre. 

Ezért is éreztem fontosnak, hogy legalább a Run for rights futócsoport által szervezett Pride Runra elmenjek. Hogy mi is ez a futócsoport? Legegyszerűbb, ha bemásolom a hitvallásukat:

hisszük, hogy mindenkinek egyenlő jogúnak kell lennie magyarországon – de még nem ez a realitás. nem számít, hogy kinek születtél, az számit hogy hogyan viszonyulsz a környezeted felé. célunk, hogy egy nyitottabb es elfogadóbb közösséget formáljunk egy olyan világban ahol az emberek egyenlők. központi értékünk a nyitottság, sokszínűség és egyenlőség. a futás az, amit szeretünk csinálni: összeköt minket, erőt és örömöt ad. éppen ezért a futást választottuk eszközül, amin keresztül felhívjuk a figyelmet arra, hogy tudatosan kell figyelnünk egymásra. küzdünk azért, hogy egy élhetőbb és szabadabb világot hozzunk létre saját magunk és az utánunk következő generációk számára. fuss velünk egy jobb jövőért és az egyenlő jogokért.

Teljes mértékben azonosulni tudok ezekkel az értékekkel. Körülbelül havonta egy futásra gyűlik össze a csapat, és bárki becsatlakozhat. Minccel beregisztráltunk a július 2-i Pride Runra, és reggel 10-re a gyülekezési ponton voltunk. Nehéz lett volna eltéveszteni a nagy szivárványszín zászlót. Kaptunk matricát, amit a pólónkra vagy a bőrünkre ragaszthattunk, ezzel jelezve, hogy a futásra jöttünk. Meglepően sokan eljöttek, voltak futók mindenféle korosztályból, magyarok és külföldiek vegyesen. Szeretem, amikor egy általam is támogatott ügyben sokféle velem hasonszőrű emberrel találkozok. És mindenk mosolygós volt. :) 

Bemelegítés. forrás: https://www.facebook.com/runforrightshungary/

Kint volt az Echo TV, láttam is, ahogy valakit éppen interjúvolnak, én igyekeztem láthatatlanná válni előlük. Nem szeretek kamerás embereknek nyilatkozni, sose jut eszembe semmi frappáns. Kíváncsi lettem volna, mit hoznak ki az eseményből, már láttam magam előtt a hírt, hogy buzisimogatók lepték el a Margitszigetet, de végül semmi nyomát nem láttam annak, hogy leadták volna az anyagot.

Fél 11-kor a szervezők rövid beszédet mondtak. Arról beszéltek, hogy miért is vagyunk itt, mi a célja a futásnak, plusz egy-két technikai infó. Utána közösen bemelegítettünk, majd elindult az örömfutás. Itt nincs időmérés, nem is az a cél. A lényeg, hogy a maga mondján mindenki kifejezze a támogatását egy számára fontos érték iránt. Nekem szimpatikus, hogy ezt futással is ki lehet fejezni. 

Nem is nagyon igyekeztem megerőltetni magam, egy laza edzésnek fogtam fel a futás részét. Miután beértem, magamhoz vettem egy flakon vizet, aztán közösen nyújtottunk. Támogattam egy kis adománnyal a Pride-ot, kaptam is szép szivárványszín karkötőt. Csináltunk pár képet, pihentünk, majd megindultunk hazafelé. 

Nekem szimpatikus ez a kezdeményezés, hogy összekötjük a futást valami elérendő, támogatandó céllal. Jó volt ott lenni, jó volt együtt futni, örülök, hogy nem hagytam ki. 

Jövőre remélhetőleg a pride-on is kint leszek megint.  

Ilyen sokan futottunk :O forrás: https://www.facebook.com/runforrightshungary/

Eesti tour - day 09, - Nuuksio - Budapest

Hanna reggelivel készült, és az útra is csomagolhattunk belőle. Megvan annak a hangulata, amikor egy eszméletlen szép erdőben gyönyörködhetsz a konyhaablakon kinézve. Hanna ráadásul home office-ban dolgozik, neki ez az iroda. Mázlista. 

Reggeli után újra kocsiba szálltunk, és Hanna elvitt minket a Nuuksio nemzeti park látogatóközpontjáig, Haltiaba. Előtte odatelefonált, hogy megbizonyosodjon, ott tudjuk hagyni a csomagjainkat. Az ügyfélszolgálatos néni már várt minket, és végtelenül kedves volt. (Ennyit a távolságtartó finnekről.) Kaptunk térképet és javaslatot egy kisebb túra útvonalára. Még kocsikáztunk egy keveset, majd Hanna kirakott minket az erdő szélén Haukkalampi környékén. Örülök, hogy találkozhattam vele. 

Fenyves

Fenyvesek közt indult a túra, aztán sziklás terepen másztunk felfelé. Mohás kövek, göcsörtös gyökerek között lépkedtünk. Körbevettek minket a sötét vizű tavak, amikre pompás kilátás nyílt a magasabb pontokról.  

Tavas kilátás

Nuuksio megmutatta nekem, Finnország miért király hely. Helsinki nem nyűgözött le annyira, de a természet lágy öle Finnországban valami csodálatos. Még a levegő is üdébb.

Sötét víz

Ezért is fájt annyira, hogy csak pár óránk volt felfedezni ezt a mesés vidéket. Arra azért szakítottunk időt, hogy grillkolbászkát süssünk. 

Bogi idilli környezetben főz

A finneknél alap, hogy az erdőben nem csak sütögetőhelyek vannak, hanem a szükséges fa is össze van gyűjtve felhasogatva egy kamrába. Idilli volt a tó partján sört kortyolni és várni, hogy megsüljön az ebéd. Szerencsére az utánunk érkező kiscsalád igényt tartott a tüzünkre, különben nem nagyon tudtuk volna mivel eloltani. 

Használati útmutató

Pottyantós wc is volt a közelben, akárcsak Észtországban, itt is teljesen szagtalan, és komposztálóként működik. Olyan csodás lenne Magyarországon is bevezetni a szagtalan pottyantóst! 

Lépcső

Nem volt időnk andalogni, de azért viszonylag kényelmesen sétáltunk vissza Haltiaba. Mezőkön és mocsáron keltünk át, lépcsőt másztunk, élveztük a szép időt. 

Mocsár

A látogatóközpontban visszaszereztük a táskáinkat, és indult a menet a reptér felé. Busszal mentünk Espoo központjába, onnan vonatoztunk, majd egy másik vonatra átszállva jutottunk ki a reptérre. Nagyon ki volt számolva minden csatlakozás, még futottunk is egy jót az egyik vonatra. A reptéren már nem volt semmi izgalom, befaltuk a maradék grillkolbászt úrihölgyesen,  és szomorkodtunk, hogy haza kell mennünk. De egy ismerőssel legalább összefutottunk. 

A Norwegiannel repültünk, ami azért csodálatos, mert VAN WIFI a repülőn!!! Végre nem untam szét magam, tudtam csetelni emberekkel. Kifejezetten rázós út volt, volt turbulencia bőven. Még így is szerencsésen földet értünk, a reptéren pedig várt fox. 

Szomorú fejek

Fura volt újra itthon lenni. Ha az ember elindul, nehezen hagyja abba. Az egész észt út egy hatalmas kaland volt. Az utolsó pillanatig azon elmélkedtünk Bogival, hogyan lehetséges, hogy semmi rossz nem történt velünk, tényleg semmi. Nem késtünk le semmilyen járművet, nem volt semmi gond a biciklikkel, se a szállásokkal, nem vertek át sehol, az időjárás is kegyes volt (lehetett volna sokkal rosszabb az év ezen szakaszán), és köztünk is teljes volt az összhang. Hihetetlenül nagy élmény volt. Észtország zseniális hely. Igen hamar kezdtünk el azon gondolkozni, jövőre melyik részére bringázunk el... 

The Times we had. And will have.