Tolkien Nap 2018

Bő egy hete már, de idén is volt Tolkien Nap. A helyszín a már megszokottá vált AKG Óbudán, én szokás szerint az Infópultot vittem, plusz a tolkien.hu és facebook esemény kommunikációját. A szervezés kezdetekor volt egy halvány kísérlet arra nézve, hogy új szerepkörben kipróbálják magukat a szervezők, de nekem nagyon nem feküdt volna a szervezői HR, úgyhogy kisírtam az Infópultot. Ezt szeretem csinálni, és a korábbi évek tapasztalatait már jól fel tudom használni a szervezés során. Így is volt, nem kértem magam mellé például sok embert - tavaly napközben volt, hogy hárman unatkoztunk az előadások alatt, mert olyankor alig jön kérdezősködni bárki is. A nap nagy részében ketten bőven elegen voltunk.

Idén olyan volt a hangulat, amiben nagyon jól éreztem magam. Péntek este munka után a helyszínt dekoráltuk, berendeztünk mindent, konkrétan készen állt az Infópult is a másnapi rohamra, még a névkártyákat is volt időm kipakolni. Fél 10-kor hagytuk el a sulit, az igaz, de másnapra alig maradt teendő. Kivéve, ha valaki akkora gyökér, hogy typot hagy a programfüzetben, mint én, és a Középfölde Vásár helyett Középfölde Várás kerül a térképre. Nem bírtam ki, hazahoztam a kinyomtatott füzetkéket, és egyesével ragasztgattam át a feliratot. Bumbi elvarázsolva bámulta, ahogy vagdostam és ragasztgattam, a füzetek szaga pedig teljesen megbabonázta. Egyet meg is rágott kicsit. :D 

A nagy napon később értem az AKG-ba, mint terveztem, de nyitás előtt fél órával azért beestem. Még jó, hogy csak az utolsó simítások voltak hátra. Fél 10-kor kezdődött a buli, beözönlöttek a látogatók, de mi derekasan helyt álltunk. Nem érzem, hogy bárki rossz szájízzel távozott volna tőlünk. 

Jó volt nézni a látogatókat, a jelmezeseket, a szaladgáló szervezőket, még a tévések se zavartak annyira - igyekeztem mindig úgy helyezkedni, hogy ne legyek túlságosan szem előtt, nehogy letámadjanak kérdésekkel. Az elkészült videón is csak a háttérben látszom 0:46-nál. A szervezői pihenő ezúttal zseniális volt, nem egy sötét sarok, hanem egy kellemes terasz, tele sütivel és finomságokkal - az ember szívesen ment oda. Amikor pedig utánam hozzák a kávét, az valami felbecsülhetetlen - egészen elkényeztetve éreztem magam. 

Két előadásra is be tudtam ülni, az egyik az orkok hétköznapjairól szólt, a másik a nazgúlokról. Jó érzés mindig kicsit elvegyülni a sokaságban és úgy tenni, mintha sima érdeklődő lennék.

És még fox anyukája is ott volt! És ha már eljött, rögtön be is segített foxnak a ruhatárban. ^_^

Az esti koncert beállása miatt sajnos megcsúsztunk, ott már én is idegeskedtem. A legjobban azt a lányt sajnáltam, aki kiviharzott a koncert vége előtt nem sokkal, láthatóan feldúltan. Megszólítottam, és kiderült, hogy nagyon meg akarta várni a koccintást, de lekési a vonatot, ha marad. Már kitöltöttük a koccintáshoz a sört és az üdítőket, úgyhogy Bogival felajánlottuk, hogy ha mást nem is tudunk tenni, koccintson velünk, az is jobb a semminél. Elfogadta az ajánlatot, és remélem, hogy legalább egy picit jobb lett ettől az estéje. 

Koccintás után pakoltunk, ott is flottul ment minden. A raktárautó pont akkor ért oda, mikor mi indultunk tovább marcicázni. Az este további részében azon lelkendeztünk foxszal, hogy mennyire jó volt ez az egész, mennyire jó a LEP, az MTT, az emberek. Ilyenkor nagyon jó MTT-snek lenni. 

Kószák a Bükkben 3. nap

Ezzel a bejegyzéssel már régóra lógok. Talán látszik, hogy igyekszem minél hamarabb letudni minden 2017-es tartozást, hogy végre a 2018-as évre koncentrálhassak. Van még mit bepótolni, de igyekszem. 

A harmadik napot újabb egésznapos túrával töltöttük, ezúttal déli irányba indultunk. A Nagymezőt vettük célba első körben. 

Nagymező "bejárat"

Ez nem egy átlagos rét, hiszen Magyarországon kevés 900 m feletti mező található. 

Teljesen idilli

Ennek köszönhetően egyedi, változatos a növényvilága, felszínét töbörök és víznyelők szabdalják, és látványra is varázslatos, ahogy körülölelik az erdők. 

Nem sokáig tart a betonút

Réges rég ez is az erdő része volt, de a 18. századi erdőírtás áldozatává vált. Utólag talán nem is akkora katasztrófa, hogy csak elvétve látni rajta fát, ettől csak még különösebb a hangulata. 

Egy-egy ősöreg fa azért akad

2012-ben 70 hektáron leégett, de hamar regenerálódott a terület.

Három kő jelzi az utat. :D

A Három-kő volt a következő úticél. Május lévén kifejezetten meleg volt, erre rátett a sok hegymászás és az azzal járó izzadás.

Az aljnövényzet, mint egy kényelmes szőnyeg

Az odavezető út mesés volt, de tényleg sokat kellett felfele haladni. Amikor belegondoltam, hogy ha végig akarom járni a kék túrát - márpedig ez a terv- , akkor ezen a szakaszon fogok még járni, ráadásul a másik irányból... nem irigylem a jövőbeni önmagam. A kilátás - közhely, de - megint kárpótolt.

Panoráma

Ez a pont a Bükk-fennsík déli pereme, 904 m magasan. Lenézve a Déli-Bükk terült el alattunk, ami egészen kicsinek tűnt a magasból.

Pózolj

Nekem ez volt az első olyan túraélményem, amikor a kilátás tényleg amolyan "szó bennszakad, hang fennakad" hatást keltett bennem. Csak ültem és nem tudtam betelni a látvánnyal, de azt hiszem, ezzel az egész társaság így volt.

Egy sziklásabb szakasz

Sok idő telt el a túra óta, de még mindig boldog vagyok, hogy ott lehettem és élőben láthattam ezt a szépséget. Az ilyen látványért érdemes élni, felkelni, elindulni, szenvedni és megérkezni. 

Megebédeltünk a festői környezetben, kifotóztuk magunkat, majd továbbindultunk a Tar-kőre.

Útjelző

A Tar-kő 949 m magasan helyezkedik el. A látvány hasonló, mint a Három-kőről, a két kilátópont nincs messze egymástól.

Fox mellett a sziklás rész a távolban a Három-kő

Volt olyan szép a kilátás, hogy elszöszmötöljünk itt is fél órát. Fotóztunk, mindenki a maga tempójában, üldögéltünk, nézelődtünk.

Tényleg nincsenek szavak erre.

Nem is nagyon beszélgettünk, mindenki elmerült a maga kis világába.

Random töbör az erdőben

Innen nem mentünk tovább, visszaindultunk Jávorkút felé, de nem ugyanarra, mint jöttünk. A távolból mennydörgés hangja morajlott, de nem ijedtünk meg túlságosan. A Nagymezőre érve szakítottunk még időt arra, hogy egy kis gödörben megtartottuk a napi meditációt, utána kerekedtünk csak fel teljesen. Addigra a dörgés egyre közelebbről hallatszott, megérkeztek az esőfelhők, és az eső is szemerkélni kezdett.

Esőfelhők

Mire rendesen ráeredt, már a fák sűrűjében jártunk, így nem áztunk meg annyira. Foxszal belehúztunk, elsőkként értünk vissza a szállásra, így csak mi láttuk a rókát, aki az úton átszaladt előttünk. Szép zárása volt a nap túrázós részének. Már csak pihenés, vacsora és a szokásos csillagnézés maradt hátra, és össze kellett pakolnunk, mert másnap indultunk haza. De előtte még egy rövid túrát tettünk Lillafüred környékén.

Budai Sarazó, 23 km

Volt még egy túra 2017-ben, amiről mindenképpen írni akartam: ez a Budai Sarazó 23 km-es távja. Azért volt különleges, mert húggal ketten indultunk el rajta. Ez  a teljesítménytúra a Sarokkő Sportegyesület túrája. Szép kerek lezárása ez az évnek túra szempontjából, hiszen az első túránk, a Kápolnák nyomában is az ő szervezésük volt. 

Forrás: http://sarokko.hu/jpg/terkep/budai_sarazo/budai_sarazo_tt_utvonalvazlat.jpg

Útvonal: Szépjuhászné Étterem - piros sáv - Fekete-fej - piros sáv - Kecske-hát - piros sáv - Nagykovácsi - zöld sáv - Muflon-itató - kék sáv - Remete-hegy - kék sáv, kék kör, kék sáv - Hűvösvölgyi Nagy-rét - sárga körséta, piros kereszt - Szépjuhászné út - piros sáv - Szépjuhászné étterem

Szintidő: 6 óra Szint: 690 m

November 19-én, egy hűvös őszi vasárnap reggelen elbuszoztunk húggal a Szépjuhásznéhoz. Előnevezni nem lehetett, a helyszínen regisztráltunk. Úgy terveztük, hogy a saját tempónkban haladunk, ki akartuk próbálni, ketten mennyivel érünk be hamarabb, mint ha többen lennénk. Rögtön az első szakasz kis sík után emelkedő volt, a Nagy-Hárs oldalán másztunk felfelé, majd meredeken ereszkedtünk a Szépjuhászné útig. Eléggé aggasztó volt, hogy tudtuk, visszafelé itt kell majd felmászni. 

November végi erdő

A Szépjuhászné úti szakasz nem a kedvencem: az autóút mellett kell sétálni egy éles kanyarban, nagyon balesetveszélyes. Az is nehezen megoldható, hogy ne az út szélén menjen az ember, mert pont a kanyarban egy dombocska szegélyezi az utat. 

Kedvenc szakaszom. Nem.

Megkönnyebbülés volt rátérni a Fekete-fejre vezető erdei ösvényre. Haha, azazhogy annyira mégsem, mert egy kifejezetten szemét emelkedő ez, rövid, de nagyon meredek. Rendesen leizzadtunk, és többször meg kellett állnunk pihenni, mielőtt felértünk. 

Fekete-fej kilátás

Kicsit megváltozott a kilátás, mióta nyáron erre jártunk. Innen sokáig ugyanazon a szakaszon sétáltunk, mint foxszal júliusban. 

Ugyanúgy elsétáltunk a lovas mező mellett, itt volt az első kódos EP, majd át a természetvédelmi területen, nem is kellett az itinert nézni.

A létra maradványai

Láttunk egy mókust is! 

Mókuska ^_^

Egy ponton kellett csak figyelni, ahol nyáron másfelé mentünk, megnézve a kilátást. Ezen a túrán egyenesen Nagykovácsiba mentünk.

Nagykovácsi

A településen túl, a Muflon-itató mellett kaptunk pecsétet, almát és kekszet. Túl voltunk már a táv felén, úgyhogy bontottam egy alkoholmentes sört (száraz november), azt kortyolgattam útközben. Az eső elkezdett szemerkélni, majd kicsit jobban ráeredt, úgyhogy elraktam a fényképezőt. A fák között mégse áztunk meg, a falevelek felfogták a vizet. Jó hangulatban beszélgettünk, kiélveztük, hogy közel s távol egy embert se láttunk. 

A következő kihívás a Remete-hegyről való leereszkedés volt: ezt még száraz időben is veszélyesnek találtam volna, esőben és sárban pláne. Oké, oké, a túra nevében is benne van a sár, számíthattam rá, de meredek sziklafalra nem készültem. A szikla után már csak meredek sáros út várt ránk, egyszer majdnem kicsúsztam csúnyán, de korrigáltam. Ott már csak sáros lettem volna, az kevésbé gáz, mint a köves részen esni. Velünk egyidőben ereszkedett le egy nő az egészen kicsi gyerekével, ők se gondolták ezt át szerintem. Ilyenkor emlékeztetem magam, hogy a túrázás bármennyire ártalmatlan műfajnak tűnik, sokszor nem az. Egy rossz lépés, és magasról nagyot lehet zuhanni. 

Ezen elmélkedve értük el a 3. ellenőrzőpontot Remeteszőlősön. A nagyon kedves pontőr meleg teával kínált minket, jól esett a hidegben. Olyan nagy lendülettel mentünk tovább, hogy az első elágazásnál rossz irányba indultunk. :D Hamar észrevettük, így nem vesztettünk sok időt. 

Karácsonyra várva

A településről kifele haladva vettem észre a fenti installációt. Egyrészt korainak tartottam, alig múlt november közepe, másrészt végtelenül ötletes és cuki! 

Zászlók, virágok, kerti hintaágy

A Hűvösvölgyi Nagyréten láttam azt a zászlókból és egyéb lomokból megalkotott művészeti alkotást a szabadtéri színpad helyén, amiről húg szerint az index is forgatott videót, de az istennek nem találok róla semmit. Állítólag egy hajléktalan művész hordta oda az általa tetszetősnek talált lomokat. Mutatós, az igaz. 

Kilátás a Nagy-Hárs oldalából

Innen már nem volt sok hátra. Egy kis mászás, és visszajutottunk a Szépjuhászné útra, onnan pedig a Nagy-Hársra kellett felevickélni. Egész úton ettől a szakasztól féltünk, aztán nem is volt olyan húzós. A végén kiröhögtük magunkat, hogy ettől tartottunk annyira? Még negyed óra, és beértünk a célba. 

5 óra 38 perc alatt teljesítettük a távot. Nem világbajnok eredmény, de figyelembe véve a húzósabb szakaszokat, a sarat, a csúszós emelkedőket és lejtőket, azért elfogadható. Beérve nutellás kenyeret ettünk, megkaptuk az oklevelet és kitűzőt, majd leültünk pihenni. Nem sokáig maradtunk így: mivel nem mozogtunk, elkezdtünk fázni. Eddig nem is éreztük, mennyire hideg van. Hazafele a buszon próbáltunk visszamelegedni. 

Ez is egy jó túra volt, kellemesen elfáradtunk. Alig várom, hogy újra elkezdődjön a szezon. 

Kószák a Börzsönyben

Az október 14-15-i hétvégét a Kószakommandó társaságában töltöttük egy kétnapos börzsönyi túrán. Egy dolgot nem szeretek a kószulásokban: mindig nagyon korán kell kelni. Most is 7:30-kor már a buszon ültünk, ami Újpest-Városkaputól indult Rétságra, ahol a diósjenői buszra szálltunk át. Mint minden rendes kószatúrán, most is a kocsmában indítottunk, bár ezúttal a szokásosnál több időt töltöttünk ott, mert egy társunk lekéste a kiszemelt buszt, és később érkezett. 

Az első napi útvonal: Diósjenő - Vörös-kő - Bárány-bérc - Verebes-Kaszáló - Hosszú-bérc - Fultán-kereszt - Három-hárs - Árva-kúti rét - Csóványos, 938m - Szabó-kövek - Hangyás-bérc, 863m - Nagy-Hideg-hegy, 865m

Őszi erdő

Hamar kiértünk Diósjenőről, és kezdhettük hozzászoktatni magunkat a gondolathoz, hogy ma bizony sokat fogunk felfelé menni. Sosem jártam még a Börzsönyben, úghogy nem tudtam, mire számítsak, de az hamar kiderült, hogy egyszerre szépséges és monumentális. Időnkét egészen a Bakonyban éreztem magam a hatalmas fák között, de mégis egyedien más volt. 

Csehvár

A Csehvár volt az első húzósabb emelkedő, ráadásul a turistaút egy sáros, benőtt árokban vezetett, amit mintha nem is használnának már. Megküzdöttünk vele, de a megérdemelt panoráma elmaradt: a hajdanvolt várnak semmi nyoma, egy árok és egy domb emlékeztet rá csupán, és a tetőt úgy körbenőtték a fák, hogy csak kilesni lehet a lombok között némi kilátásért. A várat egyékbként 1290-ben említik először, 1470-ben utoljára, és valószínűleg már a török hódoltság ideje előtt elpusztult. 

Őszi kikerics

A Verebes-kaszálónál ebédeltünk meg. Volt olyan kellemes idő, hogy a napsütötte réten elfeküdjünk a fűben, és élvezzük a nap melegét. 

Fák, moha, aranyszínű falevelek

Széles, láthatóan népszerű földúton sétáltunk színpompás fák között. Az Árva-kúti réten újra megpihentünk, itt annyira kényelmesen bebugyoláltam magam a kabátomba, hogy nem sok kedvem volt felkelni. Pláne, a következő állomás a Börzsöny legmagasabb csúcsa, a Csóványos volt a maga 938 méterével.

Emberek for scale

Ez volt szerintem a túra legszebb szakasza. Óriásméretű, büszke bükkfák között haladt az út, közben pedig elképesztő szépséges panoráma kísért minket.

Nem rossz, nem rossz...

Melian megmutatta, hol ejtették el a kapitális bikát. 

Kapitális bika

Ez a főúri vadászgatás akkora pöcsméregetés lehetett... Azonnal eszembe jutott az emléktábla a Bakonyból a 16 vaddisznóval és egy rókával. 

A Csóványos kilátójából. Innen látni lehet a Nagy Hideg-hegyet.

A Csóványoshoz nem a leggyorsabb tempómban másztunk fel, volt benne kihívás. Mogyiék kutyusa, Heki persze háromszor tette meg a távot, olyan lelkesen futkározott oda és vissza, míg mi egyszer felcammogtunk. Felérve nem rohamoztuk meg a kilátót azonnal, kényelmesen megpihentünk, ettünk csokit, és csak utána mentünk fel körülnézni. A látvány megérte a fáradalmakat. 

A Béke emlékmű

A kilátó melletti Béke-emlékmű a Béke-túráknak állít emléket. 1914-ben négy fiatal fogadalmat tett, hogy ha túlélik a háborút, akkor tízévente szeptember első vasárnapján a háború elleni tiltakozásként megmásszák a Csóványos csúcsát. A hagyomány fennmaradt, és az ötvenedik évfordulóra épült fel az emlékmű. A következő Béke-túrára 2024-ig kell várni.

Entek!

A kilátótól nem messze volt egy túra ellenőrzőpontja, ekkor tartották a NAHÁT (Nagymarosi Hátizsákosok Társasága) teljesítménytúráját, ahol a 100 km-es táv résztvevőinek a Csóványosra is fel kellett mászniuk. Hát riszpekt. Mi a huszonx km-es túra végére elfáradtunk, a 100 km számomra felfoghatatlan. 

A Vilma-pihenő sziklája

Tudtuk, hogy nincs már olyan sok hátra az aznapi túrából, de még meg kellett másznunk a Nagy Hideg-hegyet. Leereszkedtünk hát a Csóványosról - na ez se volt könnyű menet, a sziklás, meredek úton próbáltunk nem elcsúszni. 

A háttérben a kilátó a Csóványoson

A Hangyás-bérc volt az utolsó kilátópont a menedékház előtt. Megtalálni az odavezető utat nem volt egyszerű, de a fákra festett nyilak sokat segítettek. Sajnos itt is részben láttunk csak el a távolba, a fák takarták a kilátást. 

Hangyás-bérc

Találkoztunk még egy gyönyörű fával, amit muszáj volt megmásznunk. Kis lejtő, aztán már csak egy utolsó nagy hajrá volt hátra, és a kifejezetten zsúfolt menedékházban találtuk magunkat. Kezdett esteledni, mire odaértünk, és a naplementét még együtt próbáltuk nézni a csúcsról, de a fák takarták. Végül a menedékház teraszán még elcsíptük a végét. 

A háttérben látszik a Dunakanyar

Amikor az ember elvonul egy hétvégére a természetbe, nem feltétlenül arra számít, hogy az éjszakát egy rendkívül zsúfolt, rohangáló gyerekekkel és kutyákkal teli házban tölti az éjszakát. Sokkoló volt a dugig telt ebédlő látványa elsőre. A nagy tömegnek köszönhetően a vacsorára is sokat kellett várni, három embernek kellett ellátni a rengeteg embert, ami akárhogy is nézzük, nagyon kevés. Kárpótolt, hogy az alagsorban volt szauna és jacuzzi, ezt testületileg befoglaltuk egy órára – na ez tényleg pihentető volt, igazi túrawellness. Miután visszaöltöztünk, az ebédlőben söröztünk és társasoztunk. Annyira tele volt a turistaház, hogy többen csak itt kaptak alvóhelyet egy-egy matracon, vagy egy kihúzhatós kanapén. Ami tök rossz volt, mert én például szívesen maradtam volna ott sokáig, mert jó volt a társaság, de mindig azokra a szerencsétlenekre gondoltam, akik azért nem tudnak aludni, mert mi az alvóhelyükön beszélgetünk. A szobánkban emeletes ágyakon aludtunk, ami egész oké volt, de a frissen felújított falak már látványosan beáztak. Értem én, hogy turistaház és ne legyenek nagyok az igényeim, de azért na. Óriási az érdeklődés a hely iránt, érdemes lenne bővíteni a személyzetet, ha teltház van, és egy újabb felújítás se ártana.

Második napi útvonal: Nagy-hideg-hegy - Nagy-Inócz-oldal (Luczenbacher út) - Halas-bérc - Kisinóci turistaház - Ló-hegyi patak völgye - Érsek-tisztás - Nagy-Sas-hegy, 609m - Sós-hegy, 584m - Lengyel-rétek - Kopasz-hegy, 539m - Márianosztra

Reggel korán terveztük az indulást, hiszen hosszú út állt még előttünk – ez is meghiúsult a teltház miatt. Másfél órát vártunk a reggelinkre, ebből ¾ óra volt a sorbanállás, ¾ a rendelés leadása utáni várakozás. Érezhetően feszült volt  a hangulat, amikor majdnem kétórás késéssel végre útnak indultunk. Szép volt a táj, de nézelődni viszonylag kevés időnk volt: siettünk, és sokszor a terep is nagyobb odafigyelést igényelt. A hegyről sziklás, köves, meredek úton jutottunk le, tűzött a nap, nem volt egy kellemes menet. A Kisinóci turistaháznál megittunk egy jutalomsört a megpróbáltatások után.

Kemény menet volt, de a kilátás itt is szépséges

Igazi csodavilágba kerültünk a Ló-hegyi patak völgyében, lélegzetállító volt az őszi erdő.

Aranyszínű szőnyeg

Az Érsek-tisztáson adtunk magunknak egy szűk fél órát, hogy a fűbe heveredjünk, mivel egészen jól álltunk az idővel. Kellett is a pihenés, innentől sokat másztunk. A Sas-hegy csúcsára nem mentünk fel, de a Sós-hegyen és a Kopasz-hegyen is ámuldoztunk a kilátás szépségén.

Só-hegy, háttérben a Dunakanyar 

A Kopasz-hegye egy nagyon húzós, nagyon meredek, egyszemélyes ösvény vezetett fel. Ahogy felérsz, még alug kapsz levegőt a mászástól, de már elakad a lélegzeted a látványtól.

Mesés

 Konkrétan láttam az esztergomi bazilika kupoláját. :O

Ellátni Esztergomig

A bazilika sziluettje ráközelítve

 Innen se volt egy leányálom a leereszkedés, sziklás és csúszós volt az út a változatosság kedvéért.

Márianosztrán még volt időnk a busz indulásáig, így a helyi étterem/kiskocsma előtti asztaloknál eszegettünk-iszogattunk. A busszal Szobig mentünk, onnan a már régi ismerős Dunakanyart átszelve zakatoltunk be a Nyugatiba.

A Börzsönyről az a benyomásom, hogy szépséges hely, de érdemes komolyan venni. A szintek nagyok, az utak nem egyszerűek, felkészülten érdemes erre túrázni. Mégis megér minden fáradtságot, minden izomlázat, mert a dombtetőkről a kilátások gyönyörűek. 

Pozsonyi karácsony

2015-ben a prágai karácsonyi vásár teljesen elvarázsolt, 2016-ban a bécsi inkább elborzasztott. 2017-ben összeszedtük a kiscsaládot, és egy vasárnap reggelen felszálltunk a berlini vonatra, amiről bő két óra múlva szálltunk le Pozsonyban. Útközben nem sokat nézelődtünk, ködbe burkolózott a Dunakanyar. Heten voltunk, mint a gonoszok: két húg, jóanyám, sógor. fox és Dave, na meg én. 

A felborított asztal

Nem bajlódtunk tömegközlekedéssel, gyalog indultunk a vasútállomásról a belvárosba. Felesleges is lett volna buszozni, kb. 20 perc után már a Tourinform irodában válogattunk az ingyenes szóróanyagok és térképek között a Prímás téren (Primaciálne námestie). 

Prímási palota

A Prímási palota előtt kis korcsolyapálya áll, nagy volt a nyüzsgés rajta.

Dat biciklitároló

Egy kicsi, fenyőágakkal díszített átjárón keresztül jutottunk a Főtérre (Hlavné námestie), ahol kis bódékból szállt a sült hús és a forralt bor illata. Nem is bírtunk ellenállni, az egyik árus biztatására megkóstoltuk a „fekete borként” árult forralt bort. Erős, de kellemes ribizliízű italt kaptunk, kényelmesen elkortyolgattuk, mielőtt nekivágtunk volna a várhegy megmászásának.

Magyar felirat egy régi gyógyszertár épületén

A mászás kissé talán túlzó kifejezés. Felsétáltunk a macskaköves úton, ahonnan menet közben pazar kilátás nyílt volna, ha történetesen nem lenne borzasztó a panoráma. 

Idilli macskaköves utcácska

A Duna túlpartja tobzódik a panelrengetegben, gyárkémények ontják a füstöt, csak a távolban lomhán pörgő szélkerekek adtak egy kis megnyugvást. A másik irányba nézve a városból is főként a modern irodaépületek magasodtak ki. Nem éppen szívmelengető látvány.

És a nem túl meggyőző panoráma

A felfordított asztalkába, azaz a várba besétálva megcsapott az ünnepi hangulat: karácsonyfa, szán fotózáshoz, élő állatok, és falvetítés igyekszik meghozni a karácsonyi érzetet.

Bejárat a várba

Gondolkodtunk, bemenjünk-e megnézni a kiállításokat, de tartottunk tőle, hogy sok időt venne el, inkább sétálunk csak egyet. Kellemes meglepetésként ért, hogy a várban igényes mosdó várja a turistákat – teljesen ingyen.

Érdekes formája van ennek az asztalnak

Tettünk egy kört a nemrég újratelepített barokk kertben, majd elkezdtünk ebédlőhelyet keresni, ami ennyi emberrel nem egyszerű. Abban még hamar megegyeztünk, hogy mit ennénk, de heten nem sok helyen tudtunk volna egy asztalhoz ülni. 

Sétálóutca az óvárosban (Dave fotója)

Végül a La Pala nevű helyen telepedtünk le, és életem egyik legjobb pizzáját ettem. Úgy tűnik, Szlovákiában tudják, hogyan kell finom pizzát készíteni, a komáromi látogatásunkkor Komárnoban elfogyasztott pizza volt még ilyen finom. A pizzához Zlaty Bazant volt a kísérőital ofkorsz.

Az UFO (Dave fotója)

Ebéd után kettévált a csapat: Dave és fox társaságában elindultam meghódítani az UFO-t, két húg, sógor és jóanyám a karácsonyi vásárban töltöttek időt. A Novy most hidat 1972-ben adták át. Az építést nagy felháborodás övezte, és a mai napig vérlázító, hogy az építkezés miatt az óváros egy részét ledózerolták: lerombolták a zsidó negyedet, a zsinagógát, az Óváros teret, a Halászcsárdát. Csodálkoztam is, milyen hirtelen ér véget az óváros, és mennyire keresztbevágja ez a híd. :(

Kilátás

Az UFO 85 m magasan van. Belépő ellenében látogatható, kivéve, ha az étterembe igyekszik valaki. Lift visz fel az étteremig, onnan lépcsőn lehet felmászni a tetőre.

Panoráma a javából :O

Fent süvített a szél, és olyan hideg volt, hogy pár perc fotózás után nem éreztem az ujjaimat. Amikor elért minket a szitáló eső, jobbnak láttuk visszavonulni a fagyási sérülések elkerülése végett.

Új kedvenc képem rólunk (Dave fotója)

Visszalifteztünk a földszintre, és visszamentünk a karácsonyi vásárba. Összeszedtük a csapat másik felét, és elindultunk megkeresni a kék templomot, amit Lechner Ödön tervezett, és egy igazi szecessziós kis ékszerdoboz. Nem kellett borzasztó sokat sétálni, de azért már gyanakodtunk útközben, hogy lehet, mégsem erre van, hiszen már olyan rég jüvünk, és a környék egyáltalán nem óvárosias.

Egyedi külső...

És egyedi belső

A halványkék szín nagyon aranyossá tette a templom hangulatát, mintha egy hatalmas babaházban járnék. Nem is értettem az ájtatosan a padokban ülőket és a suttogó, lábujjhegyen lépkedő kíváncsiskodókat. Ennek a helynek élnie kéne, nyüzsögnie kéne, megöli ez a némaság. 

Igazi ízléses karácsonyi vásár

Visszasétáltunk a Főtérre, és beültünk sütizni a Café Mayerbe, Pozsony egyik legismertebb kávéházába. A berendezés állítólag eredeti, a belső tér valóban hangulatos, de sajnos a kiszolgálás egyáltalán nem volt udvarias, a süti pedig ízetlen és túlárazott volt. Az enyém legalábbis biztosan, két húgom áradozott, mennyire finom sütiket ettek, mi többiek kevésbé voltunk lelkesek.

A tér másik oldalán karácsonyfa

A nap végére értünk lassan. Ittunk még egy forralt bort, vettünk képeslapot és hűtőmágnes a gyűjteménybe, és visszasétáltunk a vonathoz.

Fénykapu

Ugyanazon a kiskapun haladtunk át, most fénysorok égtek rajta. Mennyire egyszerű megoldás, mégis mennyire hangulatos!

A Prímási palota és a tér karácsonyi díszben

Az egész belvárosnak sokkal jobb volt a hangulata a budapesti őrületnél. A dekoráció egyszerű, de elegáns, a fehér fénysorok dominálnak, sokkal emberibb. Itt nincsenek magassarkú cipők és esernyők lámpákból dekorációnak fellógatva, mint a pesti vásár felé vezető úton.

Grassalkovich-palota, a köztársasági elnök lakhelye

Fáradtan vártuk a vonatot, ami este 8 előtt nem sokkal meg is érkezett. A hazautat végigcsicseregtük, de lefárasztott minket az egész napos mászkálás, ez a társalgás minőségén is érződött néha. :D Este 10 múlt, mire a Nyugatiba értünk, szerintem egyikünknek sem tartott éjjel elaludni.

Pozsony egy kifejezetten jó élmény volt. A karácsonyi vásár barátságos, ízléses, nem érte el az a téboly, ami Budapestet és Bécset jellemzi mostanság. Sokan voltak, főleg este, de még kezelhető volt a tömeg. A dekoráció, a bódék kinézete egységes, nem kelt olcsó hatást. Az árak a budapestiéhez hasonlóak, de legalább nem gagyit kap az ember a pénzéért cserébe. Sokszor hallottunk magyar szót – de mindig csak turistáktól. Arra számítottam, hogy szolgáltatói részről is tudunk majd magyarul beszélni, de mindenki angolul szólt hozzánk, még ha hallották is, hogy magyarul beszélünk. Fura, mert Bécsben még a Sacher cukrászda pincére is magyarul beszélt velünk, pedig ott nem számítottam rá, itt valamiért azt hittem, általánosabb. Egyébként a város is teljesen levedlette minden nyomát annak, hogy ez egy magyar koronázóváros – megörültünk, ha magyar utcatáblát vagy emlékművet találtunk, mert meglepően kevés volt belőlük. Az óváros egyébként Győrre vagy Székesfehérvárra emlékeztetett minket.

Az óváros nagyját bejáratuk egy nap alatt, úgyhogy nem bánom, hogy végül nem maradtunk éjszakára. A karácsonyi vásárt viszont jó szívvel ajánlom.