Ebenalp

Az utolsó teljes napunkat Svájcban kihasználtuk egy újabb hegy meghódítására, ezúttal az Ebenalpot látogattuk meg. Még a svájci utazás előtt az interneten kutatva találtam képeket a sziklafal oldalában megbúvó Aescher-Wildkirchli Berggasthausról, onnantól kezdve borzasztóan látni akartam élőben is. 

Odaút a kisvasúttal

Az Ebenalp 1640 m magas, az Appenzelli Alpok része. Zürichből egy átszállással lehet eljutni vonattal Wasserauen településre, ahonnan felvonó visz a hegyre. Gossauban kellett átszállni a kisvasútra, már annak az útvonala is sejtette, milyen szép helyre megyünk. 

A hegy lentről

Voltak korábban olyan terveink, hogy egy kellemes túrával felmászunk a hegyre, de látva a meredek sziklafalakat, a felvonó mellett döntöttünk. És nagyon is jól tettük, hogy nem gyalog próbáltunk feljutni, elment volna az egész napunk. 

Szomjas jószágok

A felvonó 1955 óra könnyíti meg a turisták és a hegyi menedékházak személyzetének életét. Tengerszint felett 868 méterről viszi fel 1644 méterre utasait. A felvonót használja Wildkirchli Berggasthaus is az étel és italalapanyagok feljuttatására, csak az ő csomagjukat még a végállomás előtt leteszik a vendégháztól nem messze. 

Felvonás közben

Épp hogy felértünk, és indultunk volna a hegycsúcsra vezető túrára, amikor egyszer csak besötétedett, és mint a sűrű köd, úgy ölelte körbe egy nagy felhőtakaró a hegyet. 

Tavacska

Tűnik el

Szinte félelmetes látvány volt, ahogy a felhő megeszi a látóhatárt, átzubogott a sziklafalon, eltakarva a völgyben a tisztavízű tavat, a közeli keresztet, és a látótávolság pár méterre csökkent. A szemközti havas hegyek teljesen eltűntek, az orrunk hegyénél nem sokkal láttunk tovább. 

Épp a Berggasthaus Ebenalp mellett jártunk, mikor lecsapott a felhő, oda húzódtunk be, míg újra kisütött a nap. Voltak kétségeink, hogy ez meg fog-e történni egyáltalán, de egy óra elteltével a felhőzet felszakadozott, és a továbbiakban verőfényes napsütéses délutánunk volt. Addig megebédeltünk kényelmesen. 

Újra látni

Jóllakottan indultunk a hegycsúcs felé. A tájra útközben csak azt tudom mondani, hogy elképesztően gyönyörű volt. 

A messzi csúcsra vitt az út

Egyik irányban havas hegycsúcsok, a másikban a Bodensee kéklett a távolban, előttünk a messzeségben a Säntis, a közeli völgyet pedig tehénkolompok állandó zenéje töltötte be. 

Gyönyörű

Kavicsos, emelkedős, de nem vészes ösvényes haladtunk, ami a végére meredek kaptatós úttá durvult, de még ez is abszolút járható volt. 

Már látszik a menedékház

Annyira hihetetlenül szép!  

Havas csúcsok

Az egyetlen útakadályt egy kecske jelentett, aki kényelmesen elterpeszkedett az úton, békésen rágva hagyta, hogy a turisták fotózzák. 

Zen kecske

Innen már tényleg nem volt messze a hegycsúcs, és a kilátás is annyira eszméletlenül szép lett - ha eddig nem lett volna az -, hogy legszívesebben minden méternél megálltam volna fotózni. 

Hogy lehet valami ilyen gyönyörű???

Háttérben a Bodensee

Ezek a lila virágok is olyan bájosak!

A hegycsúcsnál lévő kereszthez nem jutottunk ki, mert egy tehéncsorda bevette magát oda. 

Tehenek

Távolabbról

A csúcson lévő Berggasthaus Schäfler udvarán megittunk a jól megérdemelt csúcssört, közben ámultunk a kilátáson és nem győztünk hálásak lenni, hogy ott lehetünk. 1924 méter magasan, napsütésben, hideg sört kortyolgatva és a hihetetlenül szép havas hegyekben gyönyörködve az ember úgy érzi, hogy igen, ezekért a pillanatokért érdemes éni.

Pózolj heggyel

Vettem Säntis whiskeyt, ami helyi specialitás, és már csak azért megvettem, mert mennyire menő már egy hegyről hazavinni foxnak ajándékba. Jó drága volt, és ízre se kifejezetten kellemes: elképesztő erős, az alkohol elnyom minden más ízt, de nem bántam meg, hogy megvettem. :D 

A szemközti hegyeket nyálcsorgatva néztük, de se időnk nem volt már tovább kirándulni, se elég felkészültek se lettünk volna egy komolyabb hegyi túrára, úgyhogy miután nagyjából kigyönyörködtük magunkat (nyilván órákig tudtam volna csak nézni ki a fejemből), elindultunk visszafelé. A visszaút gyorsabban ment, mászni nem nagyon kellett már. A szerpentines kanyargón most nem egy, hanem mindjárt két kecske állta utunkat, plusz a tehéncsorda egy része úgy döntött, az út szélén fog legelészni. Némelyikük kicsit belógott az útra, kellett kerülgetni, az egyik kecskét konkrétan alig bírtuk kikerülni, de nagyon békések voltak. :) 

Kis templom a sziklában

Visszasétáltunk a felvonóhoz, de még nem libegtünk le, hanem elindultunk egy párszáz méterrel lejjebb, megnézni a poszt elején említett sziklafalba épített vendégházat. 

Mesébe illő, de komolyan

Ahogy elértük a sziklás részt, át kellett sétálnunk egy barlangon, ami elég meglepő élmény volt, nem számítottunk rá. Ráadásul sötét és vizes volt a meredek út. Sok-sok évvel ezelőtt az ottani barlangrendszert ősemberek népesítették be, kőeszközöket és tábor nyomait találták itt. A barlangon túl sziklába vájt templom, egykor remeték éltek itt. A templom a mai napig működik. Innen már csak pár lépés az Aescher-Wildkirchli Berggasthaus, ami tényleg képeslapra illően szépséges. Persze tele volt turistákkal, és a kiszolgálás se volt a legkedvesebb, de a táj mindenért kárpótolt. Félelmetes volt felnézni, és belegondolni, hogy tényleg egy sziklafal aljában üldögélünk és sörözünk, ami végülis bármikor ránk zuhanhat, ha úgy adódik. 

Felfelé

Ezután már nem volt más hátra, mint visszamászni a felvonóhoz, és lelibegni. Az utolsó előtti kisvonatot értük el Wasserauenben. Ahogy leültem a vonaton, elképesztő fáradtság lett úrrá rajtam, alig bírtam ébren maradni, és rájöttem, hogy eléggé leégtem. Biztos a hegyi levegő tette, hogy addig fel se tűnt, mennyire kimerültem. 

Kisvasút

Ez a hegymászás is nagy élmény volt, most is hihetetlen, hogy ilyen elképesztően szép helyen jártam.