prága vol. sokadik day 03-04.

Szombat lévén a szokásosnál is nagyobb volt a népsűrűség a folyosón: turistákkal volt tele az egész szint, akiknek egy része a bejárat előtti lépcsőn nyomkodta a telefonját vagy laptopját, mert ott volt egyedül wifi az épületben. Megittuk a szokásos kávénkat, a kisboltban vettünk magos zsemlét és smetana-t (imádom a smetanát, be is faltam pár perc alatt), és a parkon keresztül lesétáltunk az Újezdre, ahol Rali várt minket. A lanovkánál óriási volt a sor. Persze, tök jó élmény felsiklózni a hegyre, de egy 3 perces útért egy zsúfolt vagonban nem várnék órákat. Pláne, hogy a parkon keresztül is látni a várat.

Rali felhívta a figyelmünket, hogy pont velünk szemben van egy nagyon király fagyizó, az Angelato. Természetesen azonnal ki akartuk próbálni. Sós karamell fagyit ettem joghurtossal, életem egyik legjobb fagyija, ha nem a legjobb. És hatalmas adagokat kaptunk, fél óra múlva is még azzal küzdöttem.^_^

A Kampa szigeten tettünk egy kört, onnan pedig az újvárosi oldalon lévő rakpartra mentünk. Prágában az is jó, hogy a rakpart közösségi tér, ahol nincs autósforgalom. A Mánes kiállítócsarnoktól a táncoló házig tartó szakaszon kiülős helyek, étteremhajók, háztáji piac található, esténként élő zene és pezsgő élet. Mennyivel jobb lenne Budapesten is az élet, ha nem autók foglalnák el a rakpartot! Bár még dél körül járt csak az idő, sokan ültek ki sörözni, mi is ezt tettük. Az egyik helyen kökényes sört árultak, amit Rali is szívesen ajánlott. Egyébként Lobkowicz sört ittunk, és már a színe is izgalmas volt. Végre egy olyan gyümölcsös sör, ami nem full édes, hanem kellemesen kesernyés.

Ebéd helyett sör

Rakpart.

Ralinak sajnos megint indulnia kellett dolgozni. Mi célba vettünk a vízibiciklis standot a közeli Slovanský szigeten. Némi várakozás és 230 jó cseh korona átadása után már tekertünk is a folyón. Jó időnk volt, sütött a nap, alattunk a folyó, előttünk a Károly híd, már csak egy sör hiányzott a kezünkből. Néha igencsak koncentrálni kellett a kormányzásra, mivel tele volt a folyó más vízibiciklizőkkel, és mindenki ment, amerre látott. Ja és én voltam a kapitány. :D Hihetetlenül gyorsan eltelt az egy óra, párszor megkerültük a Kampa szigetet, kicsit csordogáltunk, aztán már mehettünk is leadni a hajót.

Károly híd a hajóból

Táncoló ház

Szelfi

>A nagy tekeréstől megéheztünk, a késői ebédet a Rali által ajánlott Husa étteremben ettük. Desszertnek csokis sajttortát kértem, még csili is volt rajta. :O Ebéd közben azon tanakodtunk, merre menjünk tovább, de eléggé leredukálódtak az opcióink, mikor kiderült, hogy a Strahov könyvtár kb. akkor zárt. A Wallenstein kertet választottuk, az mindig szép.

Wallenstein garden

A páva még mindig népszerű látványosság

A fal a kertben. Prága egyik hátborzongató látványossága.

A kertből a királyi kertekbe vittem volna foxot, de interneten csekkoltuk a nyitvatartást és kiderült, hogy az is bezárt már aznapra (este 6ig volt nyitva). Felvillamosoztunk a várba, hogy megnézzük a Szent Vitus székesegyházat, de pechünkre pont esküvő volt, így csak mikor a násznép kivonult, akkor tudtunk kicsit belesni.

Székesegyház

A Letna park felé sétáltunk tovább a Chotkovy Sadyn keresztül.

Elbújtam egy fába

Elég jó a kilátás, nem?

A Sztálin szobor helyén álló metronóm nagyon elnyerte fox tetszését. Az emlékmű körül fiatalok deszkáztak, az egyik sarokban magnóból jazz szólt, amire párok táncoltak, az emlékmű aljában pedig szabadtéri kocsma fogadott minket, ahol ittam is egy jó Páter sört. A lépcsőn lesétálva végre autentikus falfirkálós graffitis környezetbe jutottunk, és megállapítottuk, hogy Prágában is vannak követői a white pride “mozgalomnak”.

Fox és a metronóm

A következő állomás a Torture Museum volt. Én láttam már korábban is, fox még nem. Eleinte fotóztam, de elég hamar elment a kedvem tőle. Az a bajom ezzel a múzeummal egyébként, hogy vannak kétségeim, mennyire hitelesek a kiállított tárgyak és a hozzájuk tartozó leírások. Mármint nem vonom kétségbe a kínzások tényét, de kicsit olyan szenzációhajhász az egész, a legfrekventáltabb helyen, ahol turisták járnak. Borzongj egy jót, szörnyűlködj, de hogy egy hivatkozást vagy forrásjelölést nem láttam sehol, az is biztos. Az emeletről legalább szép a kilátás.

A Károly híd bejárata, háttérben a vár.

Mivel kürtősre nem éheztünk, visszamentünk az Újezdre. Útközben vettünk sört, majd lanovkával mentünk vissza a Petřín hegyre. Már sötét volt, mire felértünk. Kisétáltunk a parkba, és kiültünk az egyik kedvenc városnézős spotomra, és csak néztük az éjszakai Prágát. Mellettünk csehekből és nemzetközi diákokból álló társaság partizott, zenét hallgattak meg gitároztak, inkább illett a hangulathoz, mint zavart. Hát hjaj, az éjszakai kilátás bámulása régen is mindig keserédes élmény volt: öt éve is tudtuk, hogy leszk idő, amikor nem lesz a mindennapjaink része a várost csodálni, és most is tudtuk, hogy másnap már megyünk haza, ennyi volt.

Vasárnap 3-kor indult vissza a busz Budapestre. Délben találkoztunk Raliékkal, ezúttal Karel is el tudott jönni. Ebédeltünk a közeli Lokál étteremben, beszélgettünk, aztán sajnos hamar  búcsút is vettünk egymástól. Rali elkísért minket a Florence-re, és megígérte, hogy ha lesz rá lehetőségük, hamarosan meglátogatnak minket Budapesten. Jó volt újra látni őket nagyon. Kicsit aggaszt, hogy Karel nagyon menni akar az USA-ba, és ha megy, akkor viszi Ralit is, úgy azért jóval nehezebb lesz találkozni.

Cukibogyókák <3 <3 <3

Úgy érzem, kimaxoltuk ezt a pár napot: folyamatosan úton voltunk, sok helyen jártunk, söröztünk, Raliékkal is lógtunk, és megvolt a vízibiciklizés is, ami az egyik fő mozgatórugója volt az utazásnak. Persze így is maradt egy csomó dolog, amit meg kell nézni, mert Prágában sosem fogynak el a látnivalók. Majd legközelebb. :) 

És természetesen hoztunk haza egy rakás sört. ^_^

Porva-Csesznek terepfutás

Vasárnapra beterveztem azt a terepfutást, amit egyszer már meg akartam csinálni: elvonatozni Porva-Csesznekre, onnan pedig hazafutni. Reggel 8-ra állítottam ébresztőt. 5 óra alvás után felébredtem, de nagyon vacilláltam, hogy elinduljak-e vagy sem. Végül úgy döntöttem, nem leszek gyenge. 

Gyorsan összekaptam magam, de a 8:51-es vonatra így is csak 20 percem maradt, ergo már Zircre is futni kellett. Hát hogy is mondjam, nem a világ legjobb élménye full kómásan, kialvatlanul, elviselhetetlen párában időre futni. Egy nagy szenvedés volt az egész. Megfordult a fejemben, hogy befutok Zircre és vissza, és ennyivel tudjuk már le ezt az egészet, de győzött a hajcsár énem, úgyhogy mentem tovább a vasútállomás felé.

Pont begördült a vonat, amikor odaértem. Tudtam, hogy vár még pár percet, és sejtettem, hogy a jegypénztár már megszűnt, de inkább nem csekkoltam, felugrottam a vonatra. Innen életem egyik legkínosabb negyed órája következett. Ott vagyok én, a futástól kifulladva, a pára és az izzadság konkrétan folyt rajtam, full vizesen és pirosan, a vonat meg tele van kipihent, cseppet se izzadt kirándulókkal. Hiába törölgettem magam, nem volt nálam annyi ruhanemű, hogy a vizet felitassa, így csak abban tudtam reménykedni, hogy a menetszél majd megszárít. Végül így is lett, de csodálom, hogy a kalauz hajlandó volt nekem jegyet adni és nem zavart le a vonatról. Leszálltam Porva-Cseszneken. Az ég továbbra is borult volt, reggel 9.10, páratartalom az egekben. Annyira lesokkolt a Zirce futás, hogy úgy döntöttem, sétával kezdek - csak aztán sehogy se sikerült rávennem magam, hogy rendesen fussak. Nekiindultam néha, de egyszerűen nem bírtam, meg kellett állnom. Nem tudtam ezen idegeskedni, úgy voltam vele, hogy majd később megjön a kedv, a cél, hogy mozogjak és élvezzem, amit csinálok.

Indulás!

Átmásztam.

Ez csak egy lightos vízfolyás, de pont sikerült belelépnem.

A képen is látszik, mennyire nagyon élvezem a túrát.

Az a helyzet, hogy ha teljesen őszinte vagyok, akkor be kell vallanom, hogy nem annyira élveztem. Fáradt voltam, az izmaim túl kemények, az út hol túl csúszós, hol murvás, hol sáros, de a legrosszabbak azok a szakaszok voltak, ahol égig érő növényzet közepén kis ösvényen kellett áthaladnom. A cipőm hamar cuppogott a víztől. Nem elég, hogy vizes növényzetben trappoltam, pókhálók, benyúló ágak, csalán nehezítették az utat, és egyáltalán nem volt jó érzés egy szűk ösvényen haladni egyedül.  Attól is féltem, hogy egyszer csak kiugrik mellőlem egy vadállat és megesz. Amikor az Endomondo közölte, hogy “GPS signal lost.”, minden alkalommal a szívbajt hozta rám. Egész úton kis bogárkákat hessegettem az arcomtól, amik csak nem akartak tágítani. Nem csak a cipőm, a párától a testem is megint csurom víz lett. Többször is át kellett kelnem a Cuhán, nem éreztem a topon magam, úgyhogy kb. négyképláb másztam a köveken, nem akartam beleesni. Pláne hogy ha kimegy mondjuk a bokám, akkor órákat várhatok a segítségre. Szóval elég hamar az lett a fő cél, hogy minél hamarabb hazajussak. 

Egy idő után kisütött a nap is, szóval még melegebb lett. Sokat jártam már ezen az útvonalon, de most olyan sűrű és magas volt a növényzet, hogy sokszor azt se tudtam, merre járok. Plusz sok helyen murvával szórták fel az utat, ami szintén csökkentette az ismerősség érzetét. Nem tudom, a Porva-Cseszneknél táblát festő emberek nem tudnak mérni vagy az Endomondo nem számol rendesen, de míg a táblán Zirc 7,5 km-re fekszik, az Endomondo szerint 8,3 km-et tettem meg, és én még csak nem is Zircig mentem. Nem fogok hazudni, 1 óra 20 perc volt ez a táv. Ennyi idő alatt szoktam 10 km-et futni. Otthon vettem egy kellemes zuhanyt, majd kezdtem érezni, hogy még ólmosabb a lábam, mint reggel volt. Nem is bírtam sokáig, visszamásztam az ágyba aludni. 

Tanulság? Sok van. Nem vágunk neki csakazértis terepfutásnak, ha fizikailag nem állunk rá készen. Semmi értelme kialvatlanul elindulni. Plusz lehetőleg nem a legpárásabb időben kell menni, nem a legvizesebb úton, és nem nyáron, ha tudjuk, hogy nem olyan nagy az út forgalma, hogy rendesen le legyen taposva a növényzet és az út. Nem vagyok elégedett magammal, de legalább tudom, hogy én erőltettem magam olyasmit, amire éppen akkor nem voltam felkészülve. Legközelebb okosabb leszek.

Rollertúra

Megszakítom egy bejegyzés erejéig a prágai beszámolót. Eredetileg a rollertúrát egy terepfutással együtt terveztem együtt publikálni, de rájöttem, hogy túl hosszú lenne, így inkább ketté szedem.

Ez is egy mozgalmas hétvége volt. Bár eredetileg nem terveztem különösebben sportosra, mégis határozottan sokat mozogtam. Egyrészt Nóra húgom rávett, hogy hazavigyem a rollerem és guruljunk, másrészt beiktattam vasárnapra egy “terepfutást”. Az idézőjelek nem véletlenek.

Szenkirályszabadja után

Péntek este Utcazenén voltunk Veszprémben. Söröztünk, beszélgettünk, Town of Saints-t hallgattunk (úgy emlékeztem, hogy pörgősebb zenét játszanak), régi ismerősökkel találkoztam, aztán hajnalban indultunk haza. Zircről nem volt csatlakozás hajnal 2-kor, így mi ketten rollerrel, a többiek gyalog tették meg a 2 km-es távot.

Másnap délután bebuszoztunk Veszprémbe, majd célba vettük a Balaton-partot, konkrétan Balatonalmádit. A legkirályabb, hogy egészen Vörösberényig bicikliút visz, Veszprém határától csak gurulni kell szinte, és az út is egész jó minőségű. Nem mellesleg főleg Szentkirályszabadja után a táj is szépséges. Időnként megálltam fotózni, így sikerült egy őzet kiugrasztanom a mellettem lévő susnyásból. Gyanútlanul fotóztam, amikor valószínűleg a telefon fotóshangjára riadt fel - nem sokkal mögöttem szaladt el.

A felszerelés

Ott egy őz!

Vörösberénybe érve az út rollerrel borzalmassá vált. Olyan fajta betont raktak le, ami tele van apró kavicsokkal. Nem elég, hogy nagyon rázkódott tőle a kerék, valahogy olyan intenzitással rezgett az egész jármű, hogy a kezemben folyamatosan azt éreztem, mintha száz méhecske csipkedne egyszerre. Nagyon rossz volt. Később a rendes bicikliút véget ért, a járdán tudtunk haladni, de azt se rollerezésre tervezték. Sebaj, túléltük.  A 15 km-es távot 1 óra 40 perc alatt tettük meg. 30 fok volt, leégtünk, leizzadtunk, de egy sör és egy lángos elfogyasztása után már a Balaton vizében lubickoltunk. Totál megérdemeltük. :)

Ott a Balaton!

Rollerpajtás Almádiban.

Pár óra strandolás után busszal jutottunk vissza Veszprémbe, megint Utcazene, bár most jóval fáradtabbak voltunk, és hajnalban megint rollereztünk Zircről.

Arról, milyen volt másnap pár óra alvás után terepfutni, hamarosan mesélek. 

prága vol. sokadik day 02

Ahhoz képest, hogy sokan az éjszaka közepét találták a legalkalmasabb időpontnak a folyosón kiabálásra, valamint hogy a szobánkkal szembeni közös zuhanyzó ajtaja szinte visított, ha bárki nyitotta/csukta, egész kipihenten ébredtünk. 11-re beszéltünk meg találkozót Ralival a Námesty Republikyn. Összeszedtük magunkat, vettünk kávét az automatából, majd célba vettük a Petřín parkot. Lefele a séta kényelmes tempóban sincs több fél óránál, és imádom, hogy a kanyargós utak közül bármerre indulunk, valami izgalmasat biztos találunk. Elsétáltunk az ukrán templom mellett, valamint két vízesésnél. Találtunk egy rejtélyes cseh nyelvű felhívást egy fán, később Rali lefordította nekünk: arra hívta fel a figyelmet, hogy a parkban békák vonulhatnak, vigyázzunk rájuk. Gondolom tavaszról maradt kint a felirat, de kedves, hogy erre is figyelnek.

Szent Mihály templom a Petřín parkban

Kicsit nehezen találtuk meg egymást, a metróból nem egy kijárat vezet a felszínre. Miután beazonosítottuk, hol vagyunk, Rali egyszer elsétált melletünk, mert fox és az én hajam is tök más, mint télen volt, és elsőre nem ismert meg minket. :D Jajj, nagyon jó volt újra látni Ralit! Tökmindegy, mennyi idő után találkozunk, mindig olyan érzésem van, mintha sose mentünk volna haza az erasmus után és naponta beszélnénk. Elvitt minket egy étterembe a közelben, ami a Kolkovna Celnice névre hallgat. Elég fancy hely volt, nem is olcsó, de nagyon finomat ebédeltünk (chef’s schnitzel: turkey schnitzel coated in cornflakes and served with potato salad, nyamm) és igazi cseh vágott sört (fele világos, fele barna) ittam. Ebéd után sétáltunk egy keveset, aztán Ralinak mennie kellett dolgozni, mi pedig elindultunk felfedezni a várost (újra).

Azért teljesen más úgy turistáskodni, ha az embernek van arra kerete, hogy pénzt költsön a helyi finomságokra, múzeumokra, tömegközlekedésre. Megvolt annak is a hangulata, amikor Dave-vel három éve lejártuk a lábunkat, mert nem volt pénzünk jegyet venni és három napig éheztünk, hogy legalább sörre legyen pénz, vagy hogy az erasmusos félév csórósága ellenére is sok helyre eljutottunk, bár ott is az ingyenes programokat preferáltuk. Nem bánom, hogy most többet megengedhettünk magunknak, kényelmesebb így az élet.

Első utunk a Museum of Communism-hoz vezetett. Nagyon-nagyon régóta el akartam menni oda, de vagy zárva volt, vagy nem volt rá pénzem. Most végre sikerült. A jegyárus néni nem volt túl kedves, de legalább a kiállítás megért minden fillért. Nagyon jól összeszedett, információdús és izgalmas kiállítás néztünk végig.

Szoborhalom

A kommunizmus időszakának szinte minden aspektusán végigveszi, ami a korabeli életre jellemző volt: iskola, mezőgazdaság, sport, határvédelem, propaganda és karikatúrák, kihallgatások stb.

Gyerekholmi

Filmet is lehetett nézni, egy kb. 20 perces dokumentumfilmet vetítettek a cseh tüntetésekről, ellenállásról a kommunista rendszer ellen 1968-tól egészen a bársonyos forradalomig.

Kép a falra

Nem egy egyszerű darab, miután 20 percig azt nézed, hogyan verik rendőrök botokkal a tüntetőket, vízágyúznak és húzzák őket a földön, teljesen elmegy az életkedved. Hiába a “happy end”, rengeteg erőszaknak kellett történnie, amíg a rendszer megbukott. A filmet látva jobban átérzem, milyen sokaknak kellett ezt az erőszakot elszenvednie, hogy végre változás történjen. Súlyos darab, de igenis látni kell, hogy akkoriban ez volt a válasz, ha ellenállsz, és nem szabad hagyni, hogy ez a hozzáállás és szellemiség visszatérjen. 

Kafka

A múzeum után a forgó Kafka szobrot vettük célba. Láttam róla videót youtube-on, és muszáj volt élőben is megnézni. Sajnos az egyik elem nem forgott a többivel, ráférne egy javítás, de alapvetően az élményen nem sokat rontott. Imádom, hogy Prága tele van weirdebbnél weirdebb szobrokkal.

Még viszonylag korán volt, úgyhogy egy kávé/gyümölcslé után elindultunk Vyšehradra. Meglepetésemre a templom körüli temető nyitva volt, nem is tudtam, hogy egyáltalán látogatható.

Vyšehrad

Tudósok, zenészek, színészek, sportolók nyughelye ez, érdemes egy sétát tenni a sírok között. Amit nagyon sajnálok, hogy a templomhoz pont akkor értünk oda, mikor bezárt. Sosem voltam még bent, most meg lemaradtunk. Meh.

Így fotóz, akinek nincs szelfibotja - háttérben a Petřín hegy.

Pihenésként ittunk egy Březnakot egy kis kocsmában, majd újra metróra szálltunk, ezúttal a Žižkov tévétorony felé.

Naplemente

A tévétorony kilátója 93 m magasan van, a kilátás pedig mesés. Nem csak a várost látni, hanem az azt körülvevő, a távolban homályosan feltűnő hegyeket, számomra jobban a helyére került, hol is vagyunk pontosan. Felhős napunk volt, de odafentről láttuk a felhőtömeg végét, amin keresztül a nap is kikukucskált. Életem egyik legszebb naplementéjét néztem végig.

Obszervatórium

Nagyon könnyű csak megállni az ablaknál és bámulni, legalább másfél órán át mi is ezt csináltuk. Végül lelifteztünk az étterem szintjére (66m), ahol a bárban söröztünk egyet. Ahhoz képest, hogy milyen luxushelynek tűnt, nem volt annyira drága. Vicces volt, ahogy a szépen kiöltözött, randevúzó párok közé beültünk laza turistaszerelésben. :D

Utolsó, ámde nagyon fontos állomása a napnak a kürtőskalácsozó volt a Károly hídnál. Sajnos elég későn értünk oda, záráshoz készülődtek, és a fagyis kürtősbe csak csokifagyit tudtak adni vanília helyett, a tejszínhabos epresbe pedig szintén csokifagyit hab helyett, de jobb híján elfogadtuk így is. Az eredeti verziók finomabbak lettek volna, de hát így jár, aki este fél 11kor akar kürtőst enni. Míg falatoztunk, átsétáltunk a Károly hídon - elképesztő, mekkora embertömeg van ott is és a belvárosban is késő este. 

A kivilágított Petřín torony a Károly hídról

Sétánk az Újezden ért véget, ahonnan az utolsó lanovkák egyikén gyönyöködtünk még egyet az éjszakai kilátásban. A Strahovon is nagy volt az élet, valahol szólt a drum and bass, a Petřín torony pedig színesen pompázott. Kacérkodtunk a gondolattal, hogy beülünk valahova még egy sörre, de fáradtabbak voltunk annál, úgyhogy mentünk aludni.

prága vol. sokadik day 01

Prága az a hely, ahova bármikor el tudnék indulni úgy azonnal. Nem kifejezetten terveztük, hogy idén odautazunk, hiszen tavaly télen voltunk ott utoljára, de mikor kikerültek a Red Bull Air Race első plakátjai, foxszal azonnal tudtuk, hogy azon a hétvégén dobbantanunk kell valahova, azt az állandó zajszennyezést nem bírjuk ki még egyszer. Az első ötlet az volt, hogy borsodba megyünk, de belegondoltam, hogy végülis van még két olyan szabadnapom, amit nem foglaltam már be idén más célra, és mindig is akartam vízibiciklizni a Vltaván, azt pedig nyáron érdemes. Gyorsan megvettem a buszjegyeket (Student Agency for the win), szállást pedig a Strahovon foglaltam.

Sajnos a nagy lelkesedésben nem egyeztettem rendesen Ralival, így már mindent elintéztem, mire kiderült, hogy későig fog dolgozni azokon a napokon, amikor ott leszünk. Azt megbeszéltük, hogy a reggeleket együtt töltjük. 

A reggeli első busszal indultunk. Az út alapból hosszú, de Brno után szinte végig építkezések voltak egészen Prágáig az úton, bekerültünk egy kisebb dugóba, úgyhogy egy óra késéssel értünk a Florenc-re. Eltömegközlekedtünk a Strahovra. Ahogy először beléptem a building 2 első emeletének folyosójára, újra elkapott az a nyomasztó érzés, amit akkor éreztem, amikor 2011-ben megérkeztem a koliba. Sötét folyosó, cellaszerű szobák, idióta zárak és nyikorgó ajtók, brr. Másnapra már megszoktam, de nem csodálom, hogy annak idején annyira menekülni próbáltunk Ralival onnan. 

Kis csendespihenő után megvacsoráztunk a building 8 pubjában, majd nekiindultunk egy esti sétának. Hideg volt, kifejezetten hideg. Hosszúnadrág és pulcsi volt rajtam, mégis fáztam. Július közepe van, az isten szerelmére! A kis siklóval/lanovkával lementünk az Újezdre, onnan pedig a Moldva partján tett séta után átkeltünk a túlpartra, ittunk egy sört az óváros téren, megnéztük a random tűzijátékot, átsétáltunk a Károly hídon, majd vissza az Újezdre, lanovkával pedig a szállásra. Későn értünk haza, igyekeztünk is hamar aludni, hogy kipihentek legyünk az első teljes prágai napunkon. 

A vár és a Károly híd

A Týn előtti Boldogasszony templom

Éjszakai látkép

Rambó

Lett egy hörcsögünk. Pontosabban dzsungáriai törpehörcsög, akinek neme ismeretlen, neve pedig Rambó. De reméljük, hogy kislány. :) Eredetileg macskát szerettem volna, de az van, hogy a lakás arra kicsi, hogy egy macska mozgásigényét kielégítse, napközben nincs itthon senki, sokszor este se, én meg nem akarok panelmacskaságra kárhoztatni egy eleven cicát. Macska akkor lesz, ha lesz kertes ház (haha). Pont kapóra jött viszont, hogy Bogiéknál váratlanul született egy rakás törpehöri, akikre le lehetett csapni. 

Nagyon készültünk, hogy minden készen álljon, mire a kis jószág megérkezik. Vettünk giganagy ketrecet csőrendszerrel, két szinttel, házikóval, mókuskerékkel, egy rakás hörcsögkaját, fogkoptatót, vitamint, almot, szénát, gyakorlatilag bármit ránk tudtak sózni a kisállatkereskedésben, nehogy Rambó bármiben hiányt szenvedjen. Aztán úgy alakult, hogy én nem voltam otthon, amikor az állat hozzánk került egy kalandos bkv-s utazás után, úgyhogy fox már összeismerkedett vele, mire én is hazaértem. Teljesen el voltam olvadva tőle: hatalmas szemek, simis bunda, kis kerek állatka, nincs is nála cukibb. ^_^

Cukiság

És továbbra is tartom, hogy egy kis cukibogyó és szeretjük, de rá kellett jönnöm, hogy egy állat tartása az tényleg felelősség. És sokszor idegőrlő, hogy fogalmad sincs, hogy amit csinálsz, azzal segítesz vagy ártasz. Ráadásul olyan keveset vagyunk a lakásban, hogy nem is nagyon tudjuk megfigyelni, kiismerni a viselkedését, hogy mennyit eszik, iszik-e rendesen, alig tudunk róla bármit. Pár napja kitakarítottuk a ketrecét, és annyira nem érezte magát otthon, hogy bár korábban a kisházban aludt, beköltözött a csőbe, ahol egyébként szaladgálnia kéne. Hiába rakom be a tálkájába a zöldségeket, gyümölcsöket, sonkát, alig rágcsál bármiből. Ellenben bár elvileg tisztaságszerető kis jószág lenne és kapott pisifogó homokot, amit wc-nek kialakíthatna, az egész ketrec tele van a kis kakibogyóival, mert szó szerint leszarja a rendet. Én meg nem tudom, mit csináljak már vele, mit rontunk el, miért nem alakított ki wc-t magának, miért költözteti át az alvóhelyét, miért nem eszi a friss dolgokat, miért csak a magokat. Emellé elég kis félénk jószág, minden hangos zajtól megretten. Próbálnám kézhez szoktatni, de elbújik. 

Szóval nem csak cukiskodás van, hanem aggódás is. Előre félek, mi lesz a következő ketrectakkerolásnál. Remélem, azért jól érzi magát nálunk, csak egy macskával mondjuk könnyebb lenne, a macska dorombol, ha jól érzi magát, egy hörcsög meg... hát, nem purcan ki. De éjszakánként nagyon lelkesen tekeri a kereket, szóval annyira csak nem lehet rossz neki itt. Mióta az első, visítva nyikorgó kereket lecseréltük egy halkan surrogóra, azóta megnyugtató este hallani, ahogy futja a kilométereket. :)

Össze kell még csiszolódnunk, na.

Rambedli

pride 2016

Nem igazán volt kérdés, idén részt veszek-e a pride-on, zsinórban ez a harmadik, amin voltam. Emlékszem, 2014-ben még mennyire feszengtem és féltem, hogy megvernek, 2015-ben csodajó jó, idén pedig még foxot is rá tudtam venni, hogy ha már egyszer ő is ilyen liberális meg elfogadó, akkor jöjjön már el velem.Most már eljutottam oda, hogy prájdolni tök alap meg átlagos dolog számomra, egy szemernyi félelem nincs bennem, és rosszul érezném magam, ha kihagynám.

A szokásos csapat verődött össze idén is, a ruházatunkban se sok változás volt felfedezhető. Én megint a love&tolerate pónis pólóban mentem, jövőre próbálok már kreatívabb lenni. Egyrészt unalmas vagyok, másrészt nem a legideálisabb fekete pólóban sétálni a tűző napon kilométereket. 

Színes, lufis tömeg

Ezúttal a Hősök tere volt a gyülekezési helyszín. Érkezéskor azon csodálkoztam, milyen sok ismerősbe futok bele - eddig ez egyáltalán nem volt jellemző. Mintha nem lenne már ciki prájdolni. Egyébként mindenhol a szokásos bulihangulat uralkodott, kamionokból dübörgő zene, szivárványos zászlók (most nem kaptunk sajnos, a tavalyit meg nem vittem magammal gondolván, úgyis szerzünk), lufik, színes ruhák, vidám emberek. A vonulás viszont meglepően rövid volt. Két éve alig bírtam bevánszorogni a Dózsa György útra, most simán besétáltam a Kossuth térre, alig fáradtam el.

Sajnos idén is voltak kordonok, de úgy tűnik, egészen feleslegesnek bizonyultak: nem történt semmi attrocitás. Annyira semmi, hogy azokon a szakaszokon, ahol az utca embere elérhető távolságba került a kordon túloldalán, ott is csak szemlélődő turisták, átlagemberek álltak, ökölrázó, mocskosbuzizó homofóbok sehol. Az ablakokból idén is integettek a lakók, az éttermek dolgozói az ajtókban nézelődtek és fotóztak. Tényleg olyan békés volt minden, hogy totál feleslegesnek éreztem a kordonokat. A szervezők már most is nélkülük akarták megtartani a rendezvényt, de a rendőrség nem ment bele. Őszintén remélem, hogy jövőre kordonok nélkül bulizhatunk. Totál nem fair, hogy békés, szivárványos embereket kerítés közé kell zárni, de gárdistákat, rasszistákat, homofóbokat simán látni a városban masírozni, amikor épp valamelyik fasiszta megemlékezésüket tartják. 

A Kossuth téren koncert várt minket, majd beszéd, de a tavalyi piknikhangulat sokkal több embert tartott ott a végállomás helyszínén. Egy ideig mi is pihengettünk, nézelődtünk, hallgattuk a zenét, aztán beültünk egy közeli helyre meginni egy sört/limonádét. Éppen még a kerítésen belül maradtunk, de pont odaláttam a kordonra. Tök rossz volt azt nézni, hogy egy rakás ki- vagy éppen befele igyekvő embert fordítottak vissza a kerítéstől, merthogy ott se ki, se be nem lehetett menni. Még ha heil hiterező verőlegények próbáltak volna bejutni, akkor oké, de miért kellett úgy "őrizni" minket.... Tényleg bízom benne, hogy jövőre nem lesz kordon.  

Összességében most nem adott akkora löketet a pride, a tavalyi sokkal katartikusabb volt. Sokan voltunk, jó volt a hangulat, de túl hamar értünk a Parlamenthez. Jó volt látni, ahogy egynemű párok sétálnak kézen fogva felszabadultan, olyan jó lenne, ha ez mindennapos lenne és nem kéne félniük. Egyszer talán eljutunk odaáig, én bizakodó vagyok. :) 

Szivárványos körmök, pónival.

még két futás júniusból

Ezt se értem, miért nyáron (!!!) kell futós rendezvényeket szervezni, annyival boldogabb lennék, ha kellemes hűvösben lennének. Már várom az őszi versenyszezont. 

Fáklyás futás, június 22.

Kicsit csalok, mert a verseny nevében még az is benne volt, hogy "az olimpiáért". Úgy tűnik, én belülről rohasztom a rendszert, mert egyáltalán nem támogatom a 2024-es budapesti olimpia tervét, de egy éjszakai laza 2 km-es futást elég vonzónak tartottam. A nevezés ráadásul ingyenes volt, 3000 hely volt, be is telt hamar. Az indulócsomagban volt világítós karperec meg egy lézerkardnak tűnő habszivacs "fáklya", ami bekapcsolva színesen világított. Csodálkoztam, hogy érmet is adnak a befutóknak, de gyorsan rájöttem, miért. 

Az egész rendezvény ugyanis abszolút egy reklám/propagandaesemény volt, folyamatosan tolták a futók kezébe az olimpiás lufikat, kereplőket, világítós baszokat. A szpíker (a szokásos BSI-s arc) egyfolytában arról rizsált, milyen jó lenne egy budapesti olimpia. A táv 2024 m volt, ami a megpályázott olimpia éve, a menet elején pedig világító számokat vittek a futók, ami szintén a 2024 volt. Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam, hogy most valszeg a jelenlétem alapján azt hihetik, hogy támogatom a pályázatot, de hamar megnyugodtam, ugyanis mögöttem is azt beszélték futók, hogy őket aztán nem érdekli az olimpia. 

Úgy terveztem, hogy most végre kipróbálom, milyet tudok 2km-en sprintelni, haha. Dehogy próbáltam. A Margit hídtól indult a menet, a rakparton végigfutottunk a parlamentig, majd a fordítótól vissza. Olyan szűk volt a hely, hogy max kocogni lehetett. Ráadásul ugye ez az a táv, amit bárki be mer vállalni, úgyhogy sokan nem is futottak, csak sétáltak. Próbáltam előzgetni, odafele még tudtam is, de a fordító után már esélytelen volt, elfogyott a hely. Laza 17 perc alatt értem vissza, ennél azért tudok jobbat. Mindegy, el lett mondva, hogy ez nem verseny. 

A célnál rendes befutócsomag volt, plusz az érem. Hát egészen groteszk a mérete, indokolatlanul hatalmas, ráadásul hülyén jön ki, hogy bár 22-én volt a futás, 23-i dátum szerepel rajta, mert az az olimpia napja. 

Vegyes volt az a rendezvény nekem, egyrészt a céllal nem értek egyet, én érmet se osztogattam volna 2km-re. Oké, hogy kell a reklám, de na, azért egy éremért meg kell szenvedni. Viszont nagyon hangulatos volt a sok világító cucc, szép volt az esti város, hazafelé a hídról nézve pedig gyönyörű volt, ahogy a sok kis fáklyás ember megtölti a híd alatti placcot. Grincseskedhetek, hogy nem tudtam futni az emberektől meg minek érem ekkora távra, de tök jó, hogy sokan jöttek, gyerekekkel is, hátha volt ez olyan jó élmény nekik, hogy gyakrabban futnak majd, és egy érem, még ha ilyen potyaérem is, elég motiváció lehet arra, hogy komolyabb távokon szerezzenek még többet. Mert érmet gyűjteni fun.

Lézerkard

Líthas futás, június 24.

Ezt természetesen csak én neveztem el. Líthas volt a Kecskehegyi kőfejtő katlanában, ahova idén is mentünk foxszal. Megnéztem, mekkora a táv otthonról, 5 km körüli, és úgy döntöttem, én nem buszozok, hanem futva teszem meg a távot. Mindig, mindig ki kell röhögnöm magam utólag, amikor ilyen hülyeségeket kitalálok magamnak. :D 

A Szépvölgyin indultam. Az eleje még egész laza, majdnem egy km-et lefutottam, mire meg kellett állnom kicsit sétálni. Megint sikerült kánikulában futnom. Kis hátizsákban volt nálam pár cucc meg fél liter víz, még egy fél literes palack pedig a kezemben. Nem sok vizem maradt, mire felértem. Az biztos, hogy táskával többet nem futok, egész úton zavart.

Vegyesen futottam és sétáltam. Meleg, párás idő volt, az út csak emelkedett, én meg nem értettem, miért csinálom már megint ezt a szenvedést magammal. Jó lenne, ha lenne valami megegyezéses százalékarány, honnantól számít gáznak a futás-séta arány, mert úgy érzem, többet sétáltam, mint illett volna. Még így is az történt, hogy mire végre beértem az erdőbe, meg kellett állnom 5-10 perce kifújni magam, mert úgy dübörgött a szívem, hogy attól féltem, kiesik a helyéről. A határaimat feszegettem már megint.

Azt hittem, az erdőben majd jobb lesz, hát a francokat. Igaz, nem sütött telibe a nap, de ha lehet, még párásabb volt a levegő. Egy idő után gyanakodni kezdtem, hogy túlmentem, az Endomondo szerint ugyanis már rég átléptem az 5km-t. Kénytelen voltam google maps-en megnézni, hol van a katlan pontosan. Végül 5,6 km lett a táv, 400m-es szintkülönbséggel, bő 1 óra 2 perc alatt sikerült felérnem. Nagyjából így is terveztem, figyelembe véve az emelkedőt és a hőmérsékletet. Órákba telt, mire megszáradtam rendesen.

Igazi jutalom volt a futás után a társasággal nézni a naplementét, iszogatni, beszélgetni. Haza már nem futva, hanem sétálva jöttünk. Megszenvedtem ezt a futást, de innentől szerintem csak így megyek a kőfejtőhöz.

Ezért megérte felfutni

color run 2016

Az a baj, hogy így utólag már nem emlékszem, milyen elvárásokkal indultam neki a Color Runnak. Mivel elég rejtélyesen szivárogtatták a szervezők az esemény részleteit, azt se tudtam, pontosan hol futunk. Kincsem park, ez az infó viszonylag hamar kiderült, de hogy azon belül mi hogyan lesz, arról semmit nem árultak el. Furcsálltam, hogy a kísérőknek is belépőt kell váltaniuk 1000 Ft-ért, de gondoltam biztos olyan nívós lesz a rendezvény, hogy ez belefér. Haha, utólag csak röhögni tudok ezen a feltételezésem, merthogy ez a szervezés minden volt, csak nívós nem.

Nekem már az is fura volt, hogy a metrótól semmi tábla, semmi jelzés nem volt, hogy merre kéne menni, mindegy, követtük a tömeget. Ekkor még nem voltak rossz érzéseim, a metrón is egy csomó color run pólós futótárs utazott, gondoltam, ha ilyen sok ember jön, ennyien nem tévedhetünk, biztos jó lesz. Már az is iszonyat káosz volt, amit megérkezéskor találtunk. Full nem volt egyértelmű, hol lehet jegyet venni a vendégnek, hol kell gyülekezni, honnantól kell a karszalag. A toitoik előtt sokméteres sorok álltak, csomagmegőrzőnél dettó, még szerencse, hogy a csomagjainkat nem akartuk leadni, mert fox vigyázott rá. Kis szerencsétlenkedés után bejutottunk. Mivel azt az infót kaptuk, hogy bent több wc van, első utunk oda vezetett. Tényleg több volt, mint a kordonon kívül, ott 2 db volt, bent volt legalább 8-10, csak vegyük már hozzá azt a többezer embert, aki indulás előtt még el akart szaladni pisilni. A sor két oldalról is állt, azt se lehetett tudni, ki hova vár. Akkor még egész jó állapotban voltak a toitoik, a futás után már elképesztően undorítóak voltak.

Jut eszembe, az volt a mondás még a startcsomag átvételekor, hogy 1-ig mindenképpen érjünk oda, különben nem engednek futni, ha később érkezünk. Azóta se értem, ez mire volt jó. Hivatalosan 2-kor volt rajt, 1 és 2 között nem történt semmi, pár előadó bohóckodott a színpadon, amit legalább 10en hallgattak is, mások pedig a festékport szórták egymásra, ami az indulócsomagban van. Rá volt írva angolul, hogy őrizzük meg a verseny végéig, magyarul nem volt semmi tájékoztatás, szóval senki nem tudta, hogy akkor most tényleg ne szórjuk el verseny előtt vagy mit csináljunk vele. Minccel közes megoldást választottunk, az enyémet elszórtuk, az övét a verseny végéig tartogattuk. Fox a lelátón maradt a cuccainkkal, mi beálltunk a bemelegítésre. Szórtuk a festéket, bemelegedtünk, még jó volt a hangulat. Bemelegítés után nagyjábók értettem, amikor azt kérték, hogy hátraarc a színpadtól, a másik irányban lesz a rajt. Tudtam, hogy szakaszos rajt lesz, de egy rendes szakaszos indítás nem úgy néz ki, hogy 5percenként megindul párszáz ember, a többi meg ott áll a tűző napon másfél órát nulla tájékoztatás mellett. Mire minket indítottak, az első futók már visszaértek. Láttam, ahogy bizonytalanul megállnak, mert nem volt egyértelmű, hogy ez már a cél vagy még kell futniuk. Egy lány elmesélte, milyen pályára számíthatunk, hát kezdett egyre biztosabb lenni, hogy a szervezők nincsenek a topon.

A rajtra a vizemet megittam, plusz egy gyümölcsös alkoholmentes sört is, amit ingyen osztogattak. Az álldogálástól kissé fásultan, de nekiindultunk a bolyó legboldogabb 5 km-ként reklámozott futáson. A pálya tényleg a vicc kategória volt, először kihajtottak minket egy mezőszerű szakaszra, ahol akadt gödör rendesen, amibe bele lehetett lépni, majd egy fordító után egy olyan keskeny szakaszra tereltek, ahol nem lehetett futni, úgy összetorlódott a tömeg. Átsétálva ezen az ösvényen, poros, kavicsos földúton folytatódott a futás. Néhány helyen kapuk álltak, amik alatt áthaladva festékporral dobáltak minket csóri diákmunkások. Én azalatt a rövid idő alatt, amíg átsétáltam a kapukon is majdnem megfulladtam, szerencsétlenek nem tudom, hogyan bírták két órán át. Frissítés nem volt, jó, ez beleférhetne, 5 km alatt nem szokott, de tekintve, hogy 30+fok volt, igazán készülhettek volna a szervezők egy frissítőállomással.

Sebaj, Mincnél volt víz, túléltük. Zavaró volt, hogy sehol nem volt jelzés, hogy éppen hányadik km-nél járunk. Én tudtam nézni, mert indítottam a rajtnál az Endomondo-t, de akinek nincs ilyen appja, az csak futott bele a nagyvilágba, azt se tudta, mennyi van még hátra. Belesétálva, de kényelmes tempóval teljesítettük a távot. Annak külön örülök, hogy az 5 km már egyáltalán nem megerőltető számomra, el se fáradtam igazán. Bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy volt 5km a táv, az Endomondo 4,6 km-et mért.

Azon igencsak megdöbbentünk, hogy mikor mi beértünk, akkor indították az utolsó adag embert. :O Ez azt jelenti, hogy ők majd másfél órát aszalódtak a napon. Befutócsomag nem volt, érkezésnél víz és gyümölcsös sör között lehetett választani. A víz mindig elfogyott, úgyhogy a sör jobban fogyott. Amúgy csoda, hogy csak páran lettek rosszul.

Fox édesdeden szundikált a lelátón, mikor visszamentünk hozzá, de a cuccok megvoltak. :D

Fotózkodtunk még, pihentünk egyet, vártunk, lesz-e még valami. Konstatáltuk, hogy nem, úgyhogy a megmaradt festéket még elszórtuk, aztán megindultunk haza.

Később olvasgattam a bejegyzéseket az eseménynél, mások hogyan érezték magukat, hát nem láttam pozitív véleményt. Az egyik legfelháborítóbb, hogy a rajtcsomagban lett volna fejpánt meg color run matrica/tetkó, amit egyébként láttam, hogy mielőtt átadták a csomagomat, kivették belőle, csak akkor még nem tudtam, mi az. Kiderült, hogy nem elég, hogy kilopták a csomagokból, még árulták is őket a helyszínen.

Azóta a tavalyi eseményről született véleményeket is átolvastam, és úgy tűnik, tavaly se volt mindenki elégedett, de az idei rendezvény még rosszabb volt, mint az előző. Most megy a szervezkedés, hogy a szervezői jogokat adó anyacéghez eljusson a hír, hogy milyen fos volt a magyar szervezés, remélem lesz belőle valami. A 444.hu már lehozott egy cikket az egészről.

Az biztos, hogy én nem fogom javasolni senkinek, hogy nevezzen color runra, ha jövőre is megszervezik. Tekintve, hogy nem ez az első color run, amit itthon megrendeztek, hanem a negyedik (!!!), és a szervezők nemhogy fejlődtek volna, még romlott is a színvonal, nincs bocsánat. Az már csak nevetséges, hogy az esemény üzenőfalára érkező rengeteg kritikus hangú kommentre egész egyszerűen nem reagálnak.

Az egyetlen, ami jó volt, az a társaság.

*update* A bejegyzést korábban írtam, de csak most jutottam el a publikálásig. Azóta érkezett egy bocsánatkérő facebook bejegyzés a szervezőktől, de én nem lettem meggyőzve. Gyakorlatilag odadobtak egy statisztikát, hogy miből mennyit osztottak ki a rendezvényen és bicsibocsi, ha nem érezted jól magad. Arról szó nincs, hogy igen, tényleg észleltük, hogy kevés a wc, tényleg a tűző napon aszaltunk mindenkit, tényleg gáz volt a futópálya... "Árnyékos, hűvös helyet biztosítottunk a fedett lelátón."- írják például a tűző nap problémájára. A lelátón kellett volna megvárnom az indítást vagy esetleg futnom is ott kellett volna? Egyébként a lelátó meg egy rakás por és mocsok volt.

Nem látom, hogy ebből a rendezvényből bármi értelmes kisülhet a jövőben.

Színek

Lillafüredi túra

Borsodban nem csak futni, kirándulni is nagyon jókat lehet. Most visszafele haladok az időben, mert a futást vasárnap ejtettem meg, túrázni előző nap voltunk. Eredetileg pancsolni szerettem volna Vadnán a tóban, de ott éppen egy motoros fesztivál zajlott, plusz az időjárás is inkább a kirándulásnak kedvezett.

Nem kapkodtuk el a dolgot, bőven benne jártunk a délutánban, mikor elindultunk. A cél Garadna volt kisvasúttal, majd onnan séta vissza Miskolcra, legrosszabb esetben Lillafüredig. 16:30-kor indult a vonat, aznap ez volt az utolsó járat. Még egy sört pont volt időnk meginni a Végállomás Bistorantban, aztán felvágtuk magunkat a vonatra. Nyitott kocsikkal közlekedik, a kalauz pedig a kocsi oldalán mászik végig egy pallón menet közben. Vicces volt nézni, ahogy az utasok meglepődnek, amikor egyszer csak valaki benéz kintről és kéri a jegyeket. :D (Mi is ugyanígy meglepődtünk természetesen.) Erdős vidéken haladtunk, elég mesés volt.

Idilli

Kilátás a vonatból

Garadnára érve kicsit csalódott voltam, mert azt képzeltem, hogy a visszaút előtt tudunk enni valami értelmeset. Egy büfé volt csak nyitva, ahol nasit lehetett kapni meg zsíros kenyeret, de nem volt túl bizalomgerjesztő. Úgy döntöttünk, hogy megkeressük a pisztrángtelepet és az ottani étteremben eszünk valamit: fox pisztrángot, én meg sültkrumplira csorgattam a nyálam. Elindultunk, de nem úgy megy az, hogy mondjuk van kijelölt turistaút Miskolcig, hanem összevissza kanyarognak turistautak a környéken.

Szurdok

Mivel térkép nem volt nálunk (hiba), találomra elindultunk a betonúton. Nemsokára elágazáshoz értünk, megtaláltuk a pisztráng tanösvényt. Logikusnak tűnt, hogy ha azt követjük, megtaláljuk az éttermet.

Haha, lol, rofl, nem.

Az hamar gyanússá vált, hogy az erdei út, ahol elindultunk, nem igazán tartalmaz olyan fát, amin lenne turistajelzés. És erősen emelkedett is, de úgy gondoltuk, tesz egy kisebb kanyart az erdőben, majd visszatérünk a pisztrángtelep felé. (Haha.) Térerő nuku, az út emelkedik, szerpentinszerűen kanyarog, és egy idő után kezdtünk légvonalban a kiindulás ponthoz közeledni. Még jó, hogy indítottam az Endomondo appot és legalább GPS alapján mutatta az útvonalat, amit bejártunk, így követni tudtuk, nagyjából merre járunk Garadnához képest. Már több mint egy órája követtük a rejtélyes, jelöletlen, ám meglepően széles utat, amikor nagyjából egy vonalba értünk Garadnával és találtunk lefele egy ösvényt.

Hegyről csörgedező víz

Úgy döntöttünk, inkább azt követjük, kezdett ugyanis sötétedni, és a másik út még magasabbra emelkedett, és átvitt volna minket a domb mögé, onnan meg ki tudja, merre. Visszaereszkedtünk hát oda, ahol betértünk az erdőbe. Mikor lett térerő és mobilnet, az Endomondo is be tudta tölteni a térképet. Ha maradtunk volna az úton, egy hatalmas kitérőt tettünk volna, utólag úgy nézem, több 10 km-eset, így is egy 5km-es kitérőt okozott ez a kavarodás. De nem baj, mert egyébként az erdő szép volt.

Biztonsági szelfi az erdőben: ha megtalálják a csontjainkat, tudjanak azonosítani :D

Egyszer volt, hol nem volt egy széles vízmosás

Biztosabbnak láttuk a kisvasút vonalán folytatni utunkat. Kiderült, hogy a pisztrángos étterem egyébként is bezárt már 5kor, amikor mi még a vonaton ültünk, úgyogy esélyünk se lett volna ott enni. Cserébe legalább a telep mellett elhaladva hat hatalmas kuvasz ugatott minket majdnem megsüketülésig. Még jó, hogy a kerítés kitartott, meg is ettek volna azok a dögök.

Újmassai őskohó

Újmassán megnéztük az őskohót. Fazola Frigyes építtette 1813-ban, és amit nem gondoltam volna: a Hámori-tó létrehozását is ő felügyelte. A tó a Garadna- és Szinva-patakok találkozásánál lett kialakítva, innen nyerte a kohó a működéséhez szükséges vizet. A kohóban 1866-ban állt le a termelés, 1951-ben kezdték műemlékként helyreállítani. Van még itt egy kis múzeum, ami már zárva volt, a műszaki skanzent pedig a kerítésen át lestük meg.

Hámori-tó

Elkezdett szemerkélni az eső, de jobb híján sétáltunk tovább. Arról lemondtunk, hogy Miskolcig megyünk, a cél Lillafüred lett, ahonnan az utolsó buszok egyikével el tudtunk menni a városba. Nem sokkal a Hámori-tó előtt rátértünk a turistaútra. Olyan káoszos tábla jelölte az irányt, hogy voltak kétségeink, hova lyukadunk ki, de végül tényleg a kastélyszállóhoz érkeztünk. A tó környéke megérdemelt volna egy lassú sétát, de sietnünk kellett a buszhoz.

A kastélyszálló a tópartról

Miskolcon még ettünk hamburgert és ittunk egy sört fox barátaival, szerintem megérdemeltük. Összességében 14km-t sétáltunk, ha nem tettünk volna kitérőt, 9 km lett volna a Garadna-Lillafüred táv.