2013

Gyanítom, hogy holnap nem lesz időm írni, így ma összegzem a 2013-as évet.

Megint azt van, hogy nem tudom egységesen kijelenteni, hogy ez egy jó vagy rossz év volt. Voltak jó pillanatok, és voltak kevésbé jók. A szenvedős rész általában a mégnemhevertemki/mármeginttúlgondoltam/mármegintfeleslegesentúlsokatelmélkedtemrajta hármasa miatt történt. Rengeteg spontán jóság esett meg velem, egy nagy utazás, és sok-sok jófej új emberrel ismerkedtem meg. Nagyon hálás vagyok A.G.-nek, aki egy remek csapatot hozott össze IFUSCO-ra, és hiába álltam ellen hosszú évekig, kedvenc Bogátám kicsit bevitt az MTT-be, ami eddig jónak tűnik.

Voltak, akik elkoptak mellőlem, bár általában tudatosan hagytam őket eltűnni. Néha eszembe jut, milyen jókat beszélgettünk R-el, mennyire indokolatlan volt a Királydomb tetején hajnalban keringőzni, mennyire váratlan és kiszámíthatatlan volt a társasága, mégis mennyire kényelmesen jól tudtam érezni magam vele. De nem bánom, hogy így alakult, az is eszembe jut néha, mennyire nyomorultul éreztem magam, valahányszor kifejtette: nem lehetek lelkileg egészséges, ha nem akarok kapcsolatban lenni.

És az az IFUSCO, hajjaj, hányszor vágyok vissza... Életemben először repültem. Nem mindig tudom teljesen felfogni, hogy az a híres placc, amit Vörös Térnek hívnak, az az a hely, ahol csoportképet készítettünk, és szökdécselve, bamba vigyorral nézelődtünk. Az meg teljességgel felfoghatatlan, mit is kerestünk a világ végén Sziktivkárban. Valóságos viszont az érzés, amit orosz vendéglátóink hagytak bennem: a jó ég mentsen meg attól, hogy egy ideig oroszokkal találkozzam. A paranoia, bizalmatlanság, megfigyelés, idegengyűlölet, na egyik sem hiányzik, és mindet megkaptuk tőlük. A kétnyelvűség káros, és mindenki, aki nem tud oroszul, az minimum szégyellje magát. A finnugorok meg dögöljenek meg, vagy legalábbis asszimilálódjanak a felsőbbrendű, szent orosz népbe. Az etnoláger a legízléstelenebb giccsparádék egyike volt, amit valaha láttam. Nem fogom soha elfelejteni viszont a komi Alexet, aki a várható következmények ellenére átvette a csoportunk vezetését szásáinktól. Óriási szerencsénk volt vele. Szerintem ő volt az egyetlen, aki komi létére valamelyik delegáció fellépésében részt vett. :)

Aztán Hegyalja. Rég éreztem magam ilyen jónőnek. Mennyi új ismerős ott is, mennyi dagonyázás a sárban, király koncertek. Esztivel maxra pörgettük a fesztivált, ennél jobban nem is szórakozhattunk volna. Azóta is rengeteg momentum van, amire random ráflesselünk év közben, és még jobban várjuk a következő nyarat. A kedvencem mindig az lesz, amikor a seggrészeg srác addig nem hagyott békén, amíg nem mentem egy kört a bankkártyájával, hogy kokaint hozzak neki. Addig nem nyugodott meg, amíg nem közöltem vele, hogy sajnos a dílerek nem fogadtak el bankkártyát.

A nyár másik felét végigdolgoztam, gyár, 3 műszak, heti 6 munkanap, augusztus 20-án mehettem éjszaka dolgozni. Nem hiányoznak ezek a napok, alig volt időm élni, de boldog vagyok, hogy Dave ott volt velem, ami eleve privilégiumokkal járt. Jólesett műszak végén meglátogatni a húgomat, aki a következő műszakkal kezdett mindig, olyankor örültem, hogy én már túl vagyok rajta. Kemény volt, de a fizetés szeptemberben a számlámon valamennyire kárpótolt.

Régóta vissza akartam menni Prágába, idén ez is sikerült. Megnyugtató, Ralitsa mennyire nem változott, ha lehet, még cukibb, mint volt. Jó látni, hogy még mindig mennyire szeretik egymást Karellal, és esélyes, hogy ez már így is marad. Egy baj volt ezzel a kiruccanással (csóróságunkat leszámítva): 3 nap kevés. Pont annyira volt elég, hogy kezdjen visszaszivárogni az érzés, mennyire imádom azt a várost és mennyire iszonyatosan tud hiányozni. És borzasztóan szar érzés rádöbbenni, hogy már nincs meg a fejemben a metróhálózat, elvesztek az útvonalak, amiket én fedeztem fel magamnak. Csak egy turista voltam a sokból.

A szeptember-október kicsit csalódás volt. A pesti visszaköltözés pörgős szokott lenni, ez most nem így volt. Két hónapig gyakorlatilag unatkoztam, hiába voltam többet a városban, mint a szobámban. A munka is hozzájárult ehhez, azáltal, hogy gyakorlatilag majdnem minden nap dolgozom, véget értek a no tomorrow partik és a randomkodások, ami meg tud őrjíteni. Ezért is vártam annyira a KÖMT-öt, nagyon kellett a levegőváltozás. És nagyon jót tett, hogy ott voltam. Így jutottam el a november végi IHB-re, ami elég sok mindent megváltoztatott. Azóta nem mondhatom, hogy unatkoznék.

Nem fogadok meg semmit, jó lesz ez az új év is.