Lassan a végéhez közeledünk, és enyhén sajgó szívvel vagyok kénytelen kijelenteni, hogy ez a karácsony nem volt az igazi. A kellékek megvoltak hozzá, nem arról van szó, de nehéz átérezni a szeretet és család ünnepét, ha a család mint olyan szép lassan hullik szét körülötted, és nem tudsz mit tenni ellene. Egyre kevésbé érzem magam jól itthon. (Annak meg kifejezetten nem örülök, hogy Müller Péter könyv került a családi könyvtárba.) Ráadásul még mindig megkapom az olyan kérdéseket a rokonoktól, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Ilyet bölcsésztől alapból nem illik kérdezni, másrészt meg köszi, nem vagyok elég ideges emiatt úgy egyébként is.
Jó ez a pár nap így az év végén, végre kipihenhetem magam, de most szívesebben mennék dolgozni. A napok csak eltelnek, nem csinálok semmi értelmeset az evésen és iváson kívül (gurulni fogok vissza budapestre, ez kétségtelen), tétlennek érzem magam. És lassan ideje számadást tennem az évemről, ami meglehetősen izgalmas tudott lenni egy-két unalmasabb hónapot leszámítva.
Nem bírtam ki, éjjel megnéztem a Doctor Who christmas specialt. Szép, szép lezárása volt ez a Matt Smith-érának. Mondjuk el tudtam volna viselni még egy kis szentimentalizmusos időhúzást a regenerationnél, pont elkezdtek volna potyogni a könnyeim (csak úgy mondom: nem szoktam ám filmeken sírni), mikor hopp, heló, Peter Capaldi megjelenik és mond valami vicceset. Anyád, Moffat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése