Pilis-tető körút

Terveztem szeptember első hétvégéjére úgy túrát, amire több barátomat is meghívtam, de végül hárman vágtunk neki: Eszti, fox meg én. Abból a szempontból nem is baj a kis létszám, hogy viszonylag gyors tempóban tudtunk haladni, ugyanis annyira nem volt könnyű a terep. Erről az útvonalról beszélek. 

Busszal mentünk Pilisszentkeresztig, ahol az első dilemmánkba futottunk: a kék csíkkal jelzett vonalon kellett volna haladnunk Dobogókőig, de a faluban ezek a jelzések át voltak húzva. Ettől elbizonytalanodtunk, fogalmunk nem volt, mi lehet az oka, járhatatlan az út arra vagy mi, úgyhogy kerestünk egy másik szimpatikus utat, ami a piros csík lett. 

Hogy is mondjam, Dobogókőre fel kell mászni. Kb. 4 km volt ez a szakasz, de folyamatosan emelkedett. Ha véletlenül éppen lejtett, akkor is csak azért, hogy utána még magasabbra kelljen felkapaszkodni. Hol köves, hol földes úton haladtunk. Volt egy szakasz még az elején, ahol egy köves vízmosás helyén indultunk el, majd mikor gyanússá vált, hogy ez nem lehet az út, mert fura irányba halad, akkor vettük észre rövid keresgélés után, hogy egyébként a turistaút pár méterrel odébb, velünk párhuzamosan halad. Emberpróbáló egy rész volt, de ahogy felértünk, tudtuk, hogy megérte. 

Dunakanyar Dobogókőről

A Rezső-kilátónál - kb. 500 méterre a nagykilátótól - megebédeltünk (és megvártuk foxot, aki aktívan pokémonozott). 

Rezső-kilátó

Még Zebegényt is láttuk

A zöld kereszten mentünk tovább a Két-bükkfa-nyeregig. Ez annyira nem volt tipikus túraút, kétszer is kereszteztük a betonutat, ami nagyrészt párhuzamosan haladt velünk, az autók és motorok hangja odahallatszott, és egy buszmegállóba és parkolóba értünk ki. Kicsit elbizonytalanodtunk, merre is kéne továbbmenni, annyira nem voltak egyértelműek a parkolónál a jelzések, de végül megtaláltuk a zöld kereszt megfelelő szakaszát. Innen a Mária-padig lejtett az út - sejtettük, hogy meglesz még ennek a böjtje. :D Vízmosásos, köves úton sétáltunk, esős időben biztos nem szívesen próbálnék meg felfele haladni rajta. 

Az Ördöglyuk barlangnál megállapítottuk, hogy ha Isti ott lenne, már bemászott volna. :D Korláttal elkerített lyukról van szó, elég mélynek is tűnt, nem lehet csak úgy lemászni. Egyébként ez egy inaktív víznyelő, és 111 m mély. :O Sok denevér lakik benne az internet szerint.

Szopláki-ördöglyuk

A következő látnivaló, ami utunkba került, a "Döme halála" nevet viselő pont volt, ahol kereszt áll egy szerencsétlenül járt erdőmérnök emlékére. Már akkor rákerestünk gyorsan a neten, mi is ez a morbid név, bemásolom a magyarázatot.

Az ötvenes évek végén az Országos Erdőrendezőség a szegedi születésű Pápai Domokos földmérő mérnököt bízta meg a léniák kitűzésével. A munkához Pilisszentkeresztről vettek fel iskolából éppen kimaradt 16-17 éves fiúkat. 1957. október 4-én délután már sietett volna a mérnök az autóbuszhoz. Odakiáltott hát az egyik legénynek: „Dobjál ide egy kitűző rudat!” A srác a bokros, nehezen átlátható nyiladék túloldaláról, mint egy gerelyt, a hang irányába hajította a rudat.  A vashegyű pálca az ágakon gellert kapott, és a mérnököt olyan szerencsétlenül találta el a nyaki ütőérén, hogy rövid idő alatt elvérzett. A rendőrség által meghurcolt fiatalt, K. Miklóst ezután csak „hóhérnak” csúfolták a faluban. A fiú később megzavarodott, és önkezével vetett véget életének.
https://www.szeretgom.hu/content/75597-halali-tura-a-pilisben

Ezek után túrázzon vidáman az ember.

Döme halála

Hamarosan elértük a Mária-padot, ami nevéhez hűen egy erdei pihenő. Padok, kis kunyhó, és egy jobb napokat látott, kihajított kanapé várt minket. Pihentünk pár percet, aztán nekivágtunk egy újabb nehezebb szakasznak, a Vaskapu völgynek.

Mária fent lakik a fán.

A völgy bejárata még nem tűnt nehéz terepnek, de igen hamar kiderült, hogy annyira nem könnyen járható.

Például ez annyira nem egyszerű szakasz.

Itt már a piros keresztet kellett követni. Annyira koncentráltunk, hogy ne zúzzuk szét magunkat a köveken, hogy majdnem elvétettük a turistautat, ami egy földúton ment tovább a domboldalban. Ha elszalasztjuk, akkor a köves szurdokban maradtunk volna és ki tudja, hol lyukadunk ki.

Azt hittük, a földes út jobb lesz, haha. Ha nem is élesen, de folyamatosan emelkedett, sok helyen magas fűben sétáltunk, és a turistajelzésre úgy kellett vadászni. A legjobb, mikor egy idő után azt veszed észre, hogy a te haladási irányodban nincsenek felfestve jelzések, csak a másik irányba, ergo rendszeresen forgolódsz hátrafelé és sasolod a fákat. A legcukibb mégis az volt, mikor felértünk a domb tetejére egy betonúthoz, ahol a térkép szerint át kellett vágni és újra az erdőn át haladni. Aha. Mi megpróbáltuk! Régen lehet, hogy arra ment az út, hiszen a Cartograhia térképe is azt mutatja, és az online térkép is, de a valóságban azt a szakaszt benőtte a gaz embermagasságig, tüskés bozót és csalántelep az egész. Gyakorlatilag a betonút egy kanyarját lehetett volna itt lerövidíteni valaha. Erre mi is rájöttünk egy idő után, mármint hogy valamikor erre vitt a turistaút és ha a betonúton haladunk pár száz métert, ugyanott érünk ki, de én addigra térdig gázoltam bele egy csalántelepbe, még másnap is bizsergett a bőröm.

A zöld csíkot követtük tovább. Azt éreztük, hogy felértünk a hegyre, egyre egyenletesebb lett az út, nem voltak már nagy emelkedők, kellemes volt a séta. Mikor reggel elindultunk, sütött a nap, közben lassan beborult, és elkezdett csöpögni az eső. Egy kis eső nem rémített meg minket, de azért reméltem, hogy nagyobb zuhé nem lesz, esőkabáttal nem készültem, meg amúgy se olyan jó móka a civilizációtól ilyen távol elkapni egy nagy vihart. 20 percig csepergett, aztán el is állt szerencsére. 

Mi pedig elértük az első olyan kilátást Dobogókő óta, ahol azon kívül, hogy "hűűű", "azta" és "wooo", nem sokat tud az ember mondani. Ez az a kilátás volt, ami tényleg minden pillanat szenvedést megér. 

Óheló, kilátás.

Mink meg a kilátás

A Boldog Özséb kilátó innen már sima liba volt, bár oda is kellett azért mászni.

A kilátóból.

756 m magasan voltunk. A kilátó legfelső szintjének egy részét elfoglalták a szárnyashangyák, de olyan szinten, hogy a levegő hemzseg tőlük. Találkoztam már szárnyas hangyával életemben, de ekkora mennyiségben nem, és nem szívesen sétáltam volna be közéjük, annyira nem volt bizalomgergesztő.

A csúcsot megjártuk, innen tényleg csak lefelé vezetett az út. Szerpentines, murvás úton baktattunk, sokáig élvezhettük a szép panorámát.

Szépség.

Ez is.

Megunhatatlanul gyönyörű volt a táj. ^_^ Ami megunható volt, az az, amikor beértünk az erdőbe, de a talaj továbbra is murvás volt, meredeken lejtett, hogy az ember bokája belefájdul, és úgy tűnt, sose érünk le. Amit egész nap fokozatosan felfele haladtunk, azt itt egyben ereszkedtük le. Plusz kinéztük a következő buszt Pilisszentkereszten, amire elkezdtünk sietni, mert csak óránként jár. Sok esélyünk nem volt elérni, de úgy megnyomtuk az utolsó szakaszt, hogy pár percet még vártunk is rá. Persze tömve volt turistákkal, Pomázig igazi heringjárat alakult ki. Este 8 előtt visszaértünk Budapestre.

Kb. 22 km-t sétáltunk, 7 óra 20 perc alatt jártuk meg a körtúrát. Ha valaki ezt a túrát szeretné megtenni, én javaslom, hogy úgy menjen, ahogy mi: Pilisszentkeresztről indulva és oda visszaérve. Az eredeti túraleírás Dobogókőről indít és oda is ér vissza, de én nem hiszem, hogy olyan jó lehet fáradtan felmászni a túra végén Dobogókőre. Azt se javaslom, hogy valaki Pilisszentkeresztről rögtön a Pilis-tetőre menjen fel: nagyon sokáig emelkedik az út, és tényleg végeláthatatlan. Lefele is untuk a végére, felfele horror lehet. Igaz, akkor egyben letudja az ember a szintemelkedést, de tényleg egyben le akar tudni valaki 420 méter szintkülönbséget? Én biztos nem.

Az biztos, hogy a Pilis-tető olyan célpont, amit bátran ajánlok mindenkinek. Nem könnyű eljutni oda, de kellő kitartással kevésbé edzetten is elérhető. A kilátás mindenért kárpótol. :)