Csernobilba vagy nagyon el akar jutni az ember, vagy akkor se menne oda, ha fizetnének érte. Én az előbbi kategóriába tartozom. Beismerem, még így is elgondolkoztam a túra reggelén, hogy biztos jó ötlet-e egy atomkatasztrófa helyszínére utazni önként és dalolva. A nap végére kétségem se volt, hogy megérte, sőt, a kétnapos túrára kellett volna befizetni. (Majd legközelebb.)
A zónába nem lehet csak úgy besétálni, kizárólag azon utazási irodákkal látogatható, akik engedélyt kaptak, erre 2011 óta van lehetőség. Jó előre, augusztus elején foglaltunk a Chornobyl Tour útjára. A jelentkezéshez meg kellett adni az útlevélszámot, amit előre elküldenek a zóna bejáratát őrző hatóságoknak. Felhívták rá a figyelmet, hogy ne gépeljük el, mert ha akár egy betű eltérés lesz a leadotthoz képest, akkor nem engednek be. A túra fejenként 89 font volt (kb. 30ezer HUF), és előleget kellett fizetni. Felárért lehetett kérni ebédet és bérelhettünk Terra-P dozio- és radiométert. Ha jól értelmezem, a doziométer a radioaktív sugárzás teljes intenzitását méri hosszabb időn keresztül, a radiométer pedig a sugárerősséget, sugársűrűséget, a sugárzott energiát és a besugárzott teljesítményt méri.
Foglalás után egy hosszú e-mailt kaptunk a fontos tudnivalókról. Ebben leírták, hogy hosszú ujjú felső, hosszú nadrág, zárt cipő legyen rajtunk, és sapka se árt. Legyen nálunk útlevél, és részegen vagy másnaposan nem vehetünk részt a túrán. Izgatottan vártuk a nagy napot.
Mázlink volt, a találkozóhely Taras lakásától rövid sétányira volt, a Kijev-Paszazsirszkij vasútállomástól nem messze. Útravalónak a fornettistől (!) vettünk péksütit, majd megkerestük a buszt. Amiből volt három. Kicsit tanácstalanok voltunk, de hamar szóba elegyedtünk az egyik guide-dal, és megtudtuk, hogy a nagybusz és az egyik kicsi az angol nyelvű túrára jelentkezőké, a maradék kicsi pedig az orosz nyelvűeké. Invitált minket a kisbuszhoz, de a nagy busz szimpatikusabbnak tűnt. Jól választottunk, a guide-unk, Helen, a legszenvedélyesebb túravezető, akivel valaha találkoztam. Értem ezt úgy, hogy egyszerűen érezni lehetett végig, hogy számára ez a téma nagyon fontos, küldetésének érzi az informálást és a résztvevők előítéleteinek lebontását. Nagyon sokat beszélt arról, mennyire túlhype-olt a médiában a sugárzás erősségének szintje a zónában. Valóban előszeretettel emlegetik a leghalálosabb helyek egyikeként Csernobil környékét, ami igaz is volt 30 éve. De azóta eltelt 30 év.
Kis gyorstalpaló a radioaktív sugárzásról. Három fajtája van: alfa, béta és gamma. Az alfának 1 cm-nél kisebb a hatótávolsága, a bétának pár 10 cm, a gamma az para, annak légüres térben gyakorlatilag végtelen. Az alfa és béta ellen lehet zárt ruházattal védekezni, a gamma ellen nem igazán. A sugárzás mértéke a zónán belül ma már nem veszélyes az emberre, néhány erősen szennyezett részt leszámítva - mint a Vörös-erdő. A radioaktív izotópok nagy része a talajba süllyedt és süllyed azóta is folyamatosan, egy része pedig már elbomlott.
A buszon elkezdtünk nézni egy dokumentumfilmet a csernobili katasztrófáról, de nem értünk a végére. Egy ideje elhagyatottnak tűnő, üres úton kanyarogtunk, mikor megérkeztünk a zóna határához.
A 30 km-es zóna átnyúlik Fehéroroszországba is, és csak engedéllyel lehet belépeni 18 éven felüli személyek számára. Ellenőrizték az útleveleket, és tartottunk egy pisiszünetet (angolwc volt!). Előre szóltak, hogy se a zónaőröket, se az épületeket nem fotózhatjuk az ellenőrzőponton, úgyhogy az első kép, amit lőttem, viszonylag jellegtelen.
A 30km-es zónán belül.
Az első állomás Zalissya település elhagyatott házainál volt. Kaptunk fél órát, hogy sétáljunk egyet a valaha volt falu épületei között.
Hajdanvolt lakóház
Az erdő teljes egészében visszavette a területet. Nehéz volt elképzelni, hogy itt egykor közel 3000 ember élt. Az utolsó lakos, Rozaliya Ivanivna tavaly halt meg, a háza pedig leégett. Találtam egy nagyon rövid videófelvételt a házáról.
Az egykori bolt épülete
Azt azért el kell mondanom, hogy bár a látnivalók a zónában eredetiek, de nagy szerepet kapnak a beállított elemek. Nem hiszem el például, hogy minden ház előtt creepy játékbabákat hagytak a lakók, Félelmetesek, igen, a műanyag játékbabák csupaszon rossz érzést keltenek az emberben,de egy idő után az ember érzi, hogy ezt bizony túlkapták. Azt senki ne gondolja, hogy 30 évig ugyanazon a helyen megmarad egy baba, főleg ha a ház előtt van a földön.
Betonút
A guide-unk mutatott nekünk egy régi utat, amit annak idején bizony betonút volt, ma már nyoma sem látszik a betonnak, annyira benőtte a növényzet.
Rádióállomás a távolból
Ezután a szupertitkos radarállomást vettük célba. Ezzel kapcsolatban mesélt a guide-unk egy nagyon "cukit"; a radarállomás fedősztorija egy gyerektábor volt. Annyira szerencsés a környék földrajzi helyezkedése, hogy találtak egy pontot, ahonnan nem látszottak a bazinagy rakétafelderítő rádióállomások, amik egyébként 150 és 90 m magasak. Egyedül Pripjáty emeletes házainak a tetejéről látszottak, de Pripjáty volt a szocializmus mintavárosa, és a helyiek nem beszéltek a fura építményről. A főútról lekanyarodik egy út, ami a szupertitkos katonai építményhez vezet, ide építettek egy buszmegállót, macis falfestéssel, hogy tökéletes legyen a fedőtörténet. Ha valaki mégis rátévedt volna a "gyerektábor" felé vezető útra, két katona állította meg hamarosan a táborba való belépésre feljogosító engedélyeket kérve. Ha az ember nagyon akadékoskodott, tovább engedték, de a következő katonapáros, aki megállította a kíváncsiskodót, már le is lőhette az embert. Nem volt hát érdemes kíváncsinak lenni.
Elképesztő, hogy ezt el tudták rejteni.
A DUGA-2 volt az első horizonton túli radar, azaz érzékelte, ha a földgolyó túlsó felén, mondjuk az USA-ban rakétát lőnek fel - ezt az ionoszféra hullámterjedésével mérte. A hidegháború idején az ilyenekről érdemes volt időben értesülni. A radarállomás óriási, apró kis hangyának érzi magát az ember mellette. Döbbenetes, hogy úgy el tudták rejteni a kíváncsi szemek elől, hogy tényleg titok maradjon. Túravezetőnk mesélte, hogy indult egy kezdeményezés, hogy a zóna egésze a világörökség része legyen. Elsőre talán furcsán hangzik az ötlet, de van benne bőven ráció: lenne értelme megőrizni az utókornak és az emlékezetnek, milyen következményekkel járhat a felelőtlen emberi viselkedés, és mennyire nem játék az atomenergia. Nem mellékesen a DUGA-2 rádiólokátor is az enyészetté válhat karbantartás nélkül, ahogy Pripjáty épületei is eltűnnek 100 éven belül.
Az óvoda épülete
Visszaszálltunk a buszra, és pár km-t gurultunk Kopachi romjaihoz. Miután evakulták a lakosságot, több módszerrel próbálták sugármentesíteni a környéket. Kopachi házait egyszerűen ledózerolták, a romokat pedig a föld alá temették. A módszer nem volt hatásos, mert a romok a föld alatt tovább sugároztak, és a radioaktív részecskék még mélyebbre kerültek a földben és ezzel a helyi vízrendszerben. A rombolással ráadásul csak még több radioaktív por került a levegőbe. Több településen nem is próbálkoztak ezzel az eljárással. A földbe temetett házak helyeit dombocskák és rajtuk a sugárveszélyre figyelmeztető táblák jelzik. Az egyetlen fennmaradó épület az óvoda, ez a mai napig megtekinthető. Itt két helyen is mértünk a műszereinkkel, és kimagasló eredményeket kaptunk.
Mit mondtam a játékbabákról?
Neked mi volt az oviban a jeled?
Mesekönyv
Az épületben járni megrázó, főleg amikor meglátja az ember a felragasztott óvodai jeleket. Itt is bejátszik a para faktor, műanyag babákat látsz mindenhol műanyag babákkal és nyitott könyveket. Azért ez az evakuálás nem úgy nézett ki, hogy azonnal csapot-papot otthagyott mindenki, szóval nekem itt is sántít, hogy minden egyes helyen, ahol könyvek maradtak, mindig nyitva vannak, hogy a kíváncsi turisták le tudják őket fotózni.
Pánik! Pánik!
Innen a túra egyik legizgalmasabb része következett: jól körbejáruk a 4-es reaktor környékét.
A szarkofág a távolból
Hátborzongató élmény volt kiszállni a buszból, és odasétálni az acélszarkofággal védett reaktortól pár száz méterre álló emlékműhöz. Az ember csak áll és ámul, hogy basszus tényleg itt vagyok, a világ egyik legrettegettebb helyén. Félelem nem volt bennem, de erőteljesen éreztem az események súlyát, amik itt történtek.
Emlékmű és a szarkofág
Kicsit hülye érzés volt itt szelfizni, az ember nem is tudja, illik-e. Az emlékműnél természetesen volt egy kóbor kutya, már meg se lepődtem. Ukrajnában mindenhol találsz kóbor kutyát.
A shiny acélkupola egészen új, 2016 novemberében helyezték a régi betonszarkofág fölé. A megépítése nemzetközi projekt volt, és várhatóan ezzel 100 évre megoldódott a sérült erőmű elzárásának kérdése. A betonszarkofágot a jövőben elbontják majd, és hála az acélkupolának, nem tud szennyező por a légkörbe jutni.
Ebéd
Még ki se hevertük a nagy élményt, már a dolgozói kantinban találtuk magunkat, előttünk egy tál borscs és rizses hús salátával. Igen, a zónán belül dolgoznak a mai napig, és a munkások Csernobil településen laknak ilyenkor. Két hetet töltenek a zónán belül, két hetet kívül. Aznap mi is ugyanazt ettük, mint amit ők ebédeltek. A leves finom volt, de a főétel tipikus undorító mócsingos menzai hús, csak a rizst és a salátát csipegettem.
Ellenőrző készülék
Mielőtt leültünk volna enni, át kellett mennünk egy ellenőrzésen, hogy biztosan nincs rajtunk radioaktív részecske. Mindenki sikerrel vette az akadályt.
Túravezetőnk még ebéd előtt szólt, hogy mindenki hozzon magával kenyeret az ebédjéből, kíváncsian engedelmeskedtünk a kérésnek. A hűtőmedencéhez mentünk, ahol radioaktív harcsákat etettünk. Egészen egyedi élmény volt.
Pripjáty
Innen a Pripjáty települést jelző emlékműhöz mentünk.
A távolban a Vörös-erdő
Mértünk radioaktivitást a Vörös-erdő felé - ez a környék legsugárzóbb része. Nevét onnan kapta, hogy vörösesbarna színűvé váltak a fák az erőmű katasztrófája után. A szennyezett erdőt ledózerolták, de újra nőttek, és rettentően sugároznak. Nem érdemes sok időt a közelben tölteni.
Ilyen volt - ilyen lett.
A legeslegizgalmasabb részhez értünk, amikor tettünk egy sétát Pripjaty romjai között. Pripjaty volt a szocializmus mintavárosa: volt itt mozi, iskolák, stadion, uszoda. A várost főleg az erőműben dolgozó fiatal munkások és családjaik lakták, rengeteg volt a gyerek. Az evakuálás után a lakók egy alkalommal térhettek vissza, hogy valamennyi személyes holmit még magukkal vigyenek, majd mikor egyértelmű volt, hogy a környék lakhatatlan, a hatóságok az épületeket kirámolták, és minden bútort elpusztítottak.
Az ablakok még megvannak
Szellemgyerekek - a városban rendszeresen tűnnek fel graffitik ismeretlen művészektől
Itt is látni a mohát, amibe nem érdemes belelépni
Bolt belső
Jártunk a híres vidámparkban is, ahol az a rengeteg creepy kép készül a dodzsempályáról és a kerékről. Feltűnt egy cica is, akit mindenki fotózott, majd menekült előle, nehogy hozzáérjen.
A sztár
Fox megmérte a radiométerrel, az érték nem volt veszélyes, úgyhogy megsimogatta. A cica elég hálás volt a testi kontaktusért, és foxnak se nőtt ki azóta a harmadik keze. Arra felhívták a figyelmünket, hogy ne lépjünk mohára, mert ott könnyen felgyülemlik a radioaktív por, és ne menjünk be az épületekbe, mert életveszélyesek.
Dodzsempálya
Óriáskerék
És a kerék előtt
A természet olyannyira visszavette itt az uralmat, hogy képek alapján is alig lehet ráismerni az épületekre. Megnyugtató, hogy ha eltűnne az ember, az élet nem állna meg.
A stadion vadiúj volt a katasztrófakor, ma már alig ismerni fel
Már visszaszálltunk a buszba, mikor a guide-unk boldogan felkiáltott, és megállította a buszt. Egy róka sétált ki a bokrok közül, aki Simon névre hallgat, és ő itt a környék ura. Lehet etetni, kézből ette a szalámit.
Pripjaty után megálltunk még egy emlékműnél, amit a katasztrófa utáni helyreállításon dolgozók emlékére állítottak. Szerintem bele tud gondolni mindenki, mennyire volt veszélyes az ő munkájuk, és mekkora áldozatot hoztak azért, hogy ma szabadon járhassunk a környéken.
Emlékmű
Tettünk egy kört Csernobil településen, de nem szálltunk ki a buszból. Itt található az ország egyik olyan Lenin szobra, amit nem valószínű, hogy egyhamar elbontanak.
Lenin
Ha a kétnapos túrára mentünk volna, itt szálltunk volna meg a városka egyetlen hotelében. Csernobilban este 9 után kijárási tilalom van, és csak az erőmű dolgozói lakják - ahogy korábban említettem, kéthetes turnusokban.
A zóna határán újra átestünk egy ellenőrzésen, majd a kitelepült shopban vehettünk szuveníreket. A hazaúton guide-unk még sokat mesélt a katasztrófáról, és arról, számára mennyire fontos, hogy az emberekkel megismertesse a zóna történetét, és lebontsa a tévhiteket Csernobillal kapcsolatban. Megnéztük, a nap végére kinek mennyit mért a doziométer, és mindannyian akkora sugárdózist kaptunk csak, amennyi egy transzatlanti repülőúton ért volna minket.
Izgalmas nap volt, rengeteg újat tanultunk. Teljesen más élmény élőben látni a zónát, mint a cikkeket olvasni róla. Megbizonyosodtunk róla, hogy nem egy veszélyes hely, ha betartja az ember a szabályokat és nem viselkedik idiótaként. Csak buzdítani tudok mindenkit, aki nyitott az ilyen kalandokra, hogy vágjon bele, menjen oda és nézzen körül. Én tervezek visszatérni, de akkor a kétnapos túrára. Olyan élmény volt ez, amit nem felejtek el egyhamar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése