UkRAJna - day 02 - Kijev

Meglepően sokáig aludtunk Taras kanapéján. Mire felébredtünk, már Zizi is velünk volt, aznap repült Magyarországról. A közös reggeli után Zizivel hármasban indultunk a város felfedezésére. 

A híres Pecserszka Lavra felé igyekeztünk. Ez egy több szempontból is különleges hely Kijevben:  egyszerre vallási és történelmi helyszín, és az "üzemeltetése" is ennek a kettősségnek a jegyében zajlik. Hiába veszed meg a belépőt a bejáratnál, az csak a vallási helyszínekre érvényes, a múzeumi részekre külön jegyet kell venni, és baromira nem egyértelmű, hogy melyik épület kinek a felügyelete alatt áll. A harangtoronynál például majd meglicselt a néni, mert jóhiszeműen a bejáratnál kapott jeggyel próbáltunk bejutni. Azt hagyjuk is, hogy a bejáratnál azt hazudták, hogy a jegy, amit veszünk, mindenhova érvényes. 

Húsvéti maradvány tojás?

A Percserszka Lavrát 1051-ben alapította két szerzetes, és hamar az ortodox egyház központjává vált. A mai napig szent hely, ahova csak szigorú öltözködési szabályok betartásával lehet belépni. Az UNESCO világörökségi listáján is szerepel, és belátom, van benne ráció. A helyszínre látogatók nagy része mégsem az építészeti vagy történelmi jelentőségével van elfoglalva, hanem zarándokhelyként tekint rá. Bocsánat, de nagyon gyorsan elegem lett a minden sarokra keresztet vető, ájtatos tekintettel révedező, magukat a fejük búbjáig eltakaró  asszonyságokból és az egy fokkal lengébben öltözködő férfiakból. Meg az árgus szemekkel minden templomba belépőt vizslató papokból. 

A vöröses falrészlet állítólag az eredeti fal része a 11. századból. A II. világháborúban az épületet elpusztították, úgyhogy vannak kétségek, hogy valóban az eredeti falrészletet építették vissza.

A Nagyboldogasszony székesegyházba letakart hajjal és vállal léphettünk csak be. Végigsétáltunk rajta, tipikus csicsás ortodox templom tömjénillattal, nagy terekkel és aranyozott díszítéssel, a falakon és a plafonon festett képekkel. Az ortodox templomokra is igaz kis túlzással, hogy ha egyet láttál, az összeset láttad. Innen a barlangokhoz próbáltunk lejutni, ahol a lavra szerzeteseinek mumifikálódott testeit őrzik, de ez a hely egy labirintus, és nem igyekeznek útjelző táblákka segíteni az egyszeri turista életét. Nagy nehezen elvergődtünk egy bejárathoz, amiről kiderült, hogy a kijárat, és egy pap tessékelt ki minket erélyesen mondván, hogy itt nem lehet bemenni, meg egyébként se mehetnénk be, mert térdig érő rövidnadrág van rajtam, és oda nők csak szoknyában mehetnek be. Pfff. Én igyekszem tiszteletben tartani minden vallás bullshit szabályait, de abból elegem van, hogy az senkit nem zavart, hogy fox szintén rövidnadrágban volt, de én takarjam el a hajam, a vállam, a bokám, és még csak nem is jó a nadrág, vegyek fel szoknyát. Ha nagyon akartuk volna, tudtunk volna szoknyát hajtogatni sálból, de úgy voltunk vele, hogy ez egyszerűen nem ér ennyit. Ha küzdesz a nők hatrányos helyzetű megkülönböztetése ellen, akkor van egy pont, ahol már nem tudod figyelembe venni a vallási "indokokat". Itt döntöttem el, hogy köszönöm szépen, láttam elég ortodox templomot életemben, kipipálhatom a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházat is, én többet nem teszem be a lábam olyan ortodox templomba, ahol ennyire szigorúan veszik a dress kódot.  

Kilátás a harangtoronyból

A harangtoronyba mentünk fel következőnek, itt történt a jegyes incidens, ami után rájöttünk, hogy a bejáratnál átvertek. Felmásztunk a végtelen lépcsősoron a haranghoz, a látvány szépséges volt. Eddig Kijevnek csak a monumentalitását láttam, a panoráma viszont az én szívemet is megdobogtatta kissé, mégiscsak szép tud lenni ez a város a maga módján.

Az Alsó Lavra és a túlparti panelsivatag

Meglehetősen sokat időztünk a toronyban, a kilátás miatt érdemes volt nézelődni. A legjobb képeket a lavráról innen tudtam lőni. 

A Pecserszka Lavra főbejárata

A Nagyboldogasszony székesegyház a magasból

Ez a zöld-arany, mint domináns szín egyébként baromi szép. 

Közös fotó - bár a kilátásból nem sok látszik.

Következő úticélunk a Rodina Maty (Motherland monument, magyarul Anyaföld szoborként említik) volt, pár perces sétával jutottunk el ide. Ez az egyik legkomcsibb dolog, amit valaha láttam. Óriási, fém női alak, egyik kezében pajzs, a másikban kard. 1981-ben épült, a II. világháborúban elesett katonák emlékére. A pajzson a Szovjetunió címere díszeleg. Maga a szobor magasabb, mint a New York-i Szabadságszobor. Mivel jelenleg is folyik a dekommunizáció, a szobor létjogosultsága is vitatott, de lévén II. világháborús emlékmű, kiesik a törvényi szabályozás hatásköre alól. (2015-ben fogadta el az ukrán parlament, hogy a szovjet és kommunista utcaneveket, szimbólumokat, szobrokat el kell tüntetni.)

Rogyina Maty

A szobor egy II. világháborús szabadtéri múzeum része, és természetesen itt is minden nagyon monumentális. A szobor előtti placcon tankok állnak, közülük az egyiket az ukrán zászló színeire festették át. Ez is a 2014-es forradalom idején történt, és óriási szimbolikus jelentőséggel bírt. 

Átfestett tank

Kezdtünk éhesek lenni, így visszaindultunk a belváros felé. Útba ejtettük az Arsenalna metróállomást, ami a világ legmélyebben fekvő állomása a maga 105 méteres mélységével. A metróba potompénzért be lehet jutni, 5 hrivnya körül van egy jegy, ami körülbelül 50-60 Ft-nak felel meg. Jegy helyett kis tokent kell szerezni az automatánál, ezt kell a kapunyitáshoz bedobni, de érintős bankkártyával is lehet fizetni. Azért szégyellheti magát a BKK, hogy Kijevben már ezer éve működik a kapus rendszer, és még kártyával is lehet fizetni, mint ahogy Londonban is. 

Arany Kapu

Az Arany Kapunál (Zoloti Vorota) szálltunk le a metróról. Itt állt a 11. században a város kapuja. Az a műemlékvédelem megcsúfolása, hogy 1982-ben úgy építették újjá a kaput, hogy egy kép, egy részletes leírás nem volt arról, hogyan is nézett ki, csak a hasukra csaptak és felhúztak egy kaput. Hogy is mondjam, látszik rajta. 

A kapu melletti parkban van egy szökőkút, eköré húzott fel valaki egy szabadtéri éttermet. Zizi mesélte, mekkora botrány volt ebből, hiszen egy közterületet sajátított ki az étterem tulajdonosa. Végül egy olyan kompromisszum született, hogy a szökőkút köré felállítottak padokat és ernyőket, amire azok is leülhetnek, akik nem fogyasztanak. Nem egy etikus eljárás, de sajnos a kaja nagyon finom volt, úgyhogy csak félig tudok haragudni. Fura, de semmi nyomát nem találom az étterem létezésének az interneten, pedig internetes keresésben jó vagyok, és Ukrajnában emlékszem, hogy találtam róla infót. Emlékeim szerint Fontan (Фонтан) néven futott a hely.

A manbunos harcias sólyom kettévágja a kakóscsiga belsejű kezes kígyót. 

Uzsonna/kései ebéd után sétáltunk egyet a város 19. századi Európát idéző negyedében. A környéken bóklászva izgalmas dolgokba botlottunk, mint a fenti falfestmény. Megtudtuk, hogy ez megfeleltethető a nagymagyar nacionalista ábrázolások ukrán verziójának. 

Félkezű mozaik Kisherceg

A Pejzazsna utcát körbevevő park szobrai meglehetősen félelmetesek, a fenti képet is ott lőttem. 

Utcarészlet

A parkból megnéztük a naplementét, közben Zizi kiselőadást tartott az orosz-ukrán történelmi viszonyokról. 

Falfestés

Innen már vacsorázni mentünk, közben Tarast is összeszedtük. Egy grúz étterembe ültünk be a Petra Sahaidachnoho-n, ahol mindenkinek nagyon ízlett a kaja, csak nekem nem, mert a csirke, amit kértem, mócsingos volt (kétségbe vonom azt is, hogy csirke  volt).  

Az nagyon tetszett, mekkora élet volt a környéken még este is, mintha fesztivál lett volna. Tele volt az utca és a tér emberekkel, szólt a zene, igazi karneváli hangulat volt. Mi is megittunk még egy sört hazaindulás előtt. Nem akartunk nagyon sokáig kimaradni, hiszen másnap követekezett az ukrajnai út egyik legizgalmasabb úti célja, Csernobil. 

Kőről kőre a Bakonyban 20

Útvonal

Útvonal: Bakonybél - Száraz-Gerence - Árpád-kút - Somhegy - Oltár-kő - Kereteskői-szurdok - Borostyán-kő - Szent-kút - Hegyes-kő - Fehér-kő - Szekrényes-kő - Augusztin-tanya - Rák-tanya - Szent-kút - Bakonybél

Táv: 22,7 km Szintidő: 7 óra Szint: 698 m

Utoljára júniusban indultunk a Hit Pajzsa Nemzeti Egylet túráján, akkor Vinye környékét jártuk be, most Bakonybél volt soron és a Kőről kőre a Bakonyban 20 km-es távja. Reggel korán keltünk, negyed 8kor már a buszon ültünk húggal és Dave-vel. A faluban első dolgunk volt elkeveredni, majd a Pikoló Vendéglő előtt muszáj  volt megállnunk cicát simogatni. Ez a vendéglő volt a rajt és cél helyszíne. Befizettük az 1200 Ft-os nevezési díjat, megkaptuk az itinert, és go.

Az útvonal nem jelentett különösebb kihívást, előre letöltöttem a GPS tracket, amit előzetesen e-mailben is megkaptam a szervezőktől. Ködösen, csípősen indult a reggel, ám nem telt el sok idő, és kisütött a nap, felszakadozott a ködfelhő. Az első EP-t kicsit nehéz volt megközelíteni; fakitermelés folyik az erdőben, az út az áthaladó nehéz járművek nyomában megsüllyedt, tiszta sár, és többször is keresztezi egy patak, amin köveken átugrálva lehet átkelni.

Ködös reggel (Dave fotója)

Mi úgy szeretünk túrázni, ha nincs senki a sarkunkban, és előttünk sincs látótávon belül senki, de ezen a túrán az első kilométereken ezt nehéz volt kivitelezni. Meglepően sokan jöttek ki a természetbe, és ráadásul az első szakasz csak a 20km-es táv indulói számára volt a táv része, szóval úgy tűnik, népszerű volt ez a hosszabb táv.

Kerteskői-szurdok (Dave fotója)

Kényelmesen sétáltunk, néha fotózgattunk. Az első megmérettetés az Oltár-kő ellenőrzőpont volt, ahol egy csúszós, meredek úton kellett felkaptatni a dombtetőre az ellenőrzőponthoz. Bár más lefelé tartó túratársak azt állították, mesés a kilátás, én nem nevezném olyan nagyon különlegesnek. Nem is szusszantunk, a kód felírása után indultunk is tovább, a Kerteskői-szurdokon át folytattuk az utat. A szurdok után történt a túra legindokolatlanabb eseménye: majdnem elütött egy szarvasbika. 

Túratesók (Dave fotója)

Egy szakaszon összesűrűsödtek a túrázók, és épp egy kisebb társaságot előztünk meg, mikor nagy recsegés-ropogás hallatszott mellettünk a susnyásból. Először azt hittem, hogy egy fa készül kidőlni, de pár pillanat múlva láttam egy hatalmas állatot közelíteni egyenesen felém. Konstatáltam, hogy ez bizony egy szarvas, méghozzá megtermett példány óriási szarvakkal, és ha ez rámtámad vagy nekemjön, akkor engem vinni fognak kifele az erdőből, nem két lábon távozom, az biztos. Próbáltam az alatt a pár pillanat alatt felmérni, odébb kell-e ugranom, de jobbnak láttam nem mozdulni. Húg és köztem száguldott el a hatalmas jószág. Annyira közel futott el előttem, hogy a mögöttem álló túrázók megkérdezték, jól vagyok-e. Dave megdicsért, hogy nyugodt maradtam és nem pánikoltam. Időm se lett volna rá, meg amúgy se sok értelme lett volna elkezdeni visítva rohanni, az nem is az én stílusom. :D

Borostyán Kút (Dave fotója)

A következő állomás a Szent Kút (vagy Borostyán Kút) kápolna volt. Ez a hely a pogány időkben áldozóhely lehetett, később Szent Günther, majd Gellért püspök remetéskedett itt. A hegy tetején kis templom állt, ez a történelem viharában elpusztult. Ma a tóparton áll a kis kápolna, a domboldalon kálvária vezet felfelé, és egy helyütt Mária szobor rejtőzik a sziklába vájt fülkében. Nem sokat időztünk, a kód felírása utána rátértünk a murvás útra. Kicsit csalódott is lettem, hogy ennyire járható úton kell mennünk, nincs is ebben kaland.

Elbűvölt minket ez a fa (Dave fotója)

A sárga csík és piros négyzet közös szakaszon haladtunk egészen addig, amíg a két út kettévált, mi a pirosat  követtük. A Hegyes-kő kódját elsőre nem is vettük észre, az úttól beljebb, a fák között volt. Nagyon durvák ezek a sziklák az erdőben. Nézed őket percekig, és nem bírod eldönteni, hogy a természet alkotásai, vagy emberi kezek formálták. Mindkettőt el tudod képzelni.

Hegyes-kő (Dave fotója)

Ez volt a következő EP-nél, a Fehér-kőnél, és elsőre a Szekrényes-kőnél is. Ez utóbbi rafinált volt, a szikla tetejére kellett felmászni a kódért, ami nem volt egyszerű feladat. A domboldal meredek, csúszós, sáros, tele falevelekkel, és minél többen másznak fel, annál jobban kilazulnak a kövek is.  Közben az eső is elkezdett csöpögni. Felérve láttuk, hogy itt inkább emberi építményről lehet szó, mert téglának tűnt az építmény alapanyaga, de eddig nem találtam semmi forrást, ami ezt megerősítené.

Szekrényes-kő teteje (saját fotó)

Most, hogy ezt leírtam, találtam egy túraleírást, ahol megemlítik, hogy 

"A Szekrényeskő sziklája itt található. A képződmény egy rétegesen összeállt nagy szikla. A kövek úgy pattogzanak le róla, mint a cserép."

Nem semmi, én emberi építménynek véltem.

Szelfi a magasból. (saját fotó)

Túl voltunk az út felén, egyre jobban fáradtunk. A Fehér-kő-árokban baktattunk, egyre gyakrabban megpihenve. Kétoldalról égigérő fák vettek körbe, és az árok mélyén aprónak érzi magát az ember. 

Őserdő (saját fotó)

Az árok egy pontján elkanyarodott a jelzés, és egy meredek domboldalon másztunk fel az Augusztin-tanya felé vezető földútra. Ez egy kulcsos ház, el is kezdtünk álmodozni róla, hogy egyszer eltöltünk itt egy éjszakát. Itt biztosan nincs fényszennyezés! 

Egy mosoly (Dave fotója)

Nem kellett sokat sétálnunk, és máris a Ráktanyánál jártunk. Itt sebtiben felhelyezett kódot kellett leolvasnunk. Egy másik társasággal együtt próbáltuk megfejteni a titkosírásnak is megfelelő szöveget. Sándor? Lángos? Vidor? Vándor! Ez tűnt a leglogikusabb megoldásnak.

Kicsit már fáradt voltam (Dave fotója)

Több EP nem volt a célig, hátravolt viszont jó 7 km. Beszélgetve sétáltunk, nem rohantunk. Egy helyen tértünk le az erdei ösvényről. Nem volt ésszerű, hogy egy csapásnyi ösvénykén kell menni, miközben mellettünk széles földút halad. Mé épp időben vettem észre, hogy mégiscsak vissza kell menni a kis ösvényre, különben nagy kerülőt tettünk volna.

Zseniálisak a színek! (Dave fotója)

Olyan 3-4 km-el a cél előtt döbbentünk rá, hogy késésben vagyunk, és bele kell húznunk, ha szintidőn belül akarunk beérni. Annyira elszüttyögtük megint az időt, hogy az utolsó 1 km-en már futottunk húggal. A kocsmába visszaérve beálltunk a sorba, és még csak rá se pillantott senki az itinerünkre, úgy kaptuk meg az oklevelet és kitűzőt. Ha ezt tudjuk, nem rohanunk ennyire. :D (Úgyis rohantunk volna. Nem bírnám elviselni, hogy úgy kapok kitűzőt, hogy nem tudtam tartani a szintidőt.) Kaptunk egy 200 Ft-os kupont is, amit a pultnál tudtunk beváltani. Jólesett volna egy korsó sör, de száraz november lévén forró csokiztam.

Oklevél és csodaszép kitűző (saját fotó)

A cicát nem találtuk a kocsmánál, mikor elindultunk a buszhoz. Titokban abban reménykedünk, hogy valaki hazavitte vagy van hol laknia és hazament.

Kellemesen elfáradtunk, szép és tartalmas túra volt. A Bakony sosem okoz csalódás. Néha elgondolkodom, mekkora szégyen, hogy a Bakonyban éltem majdnem 20 évig, és csak most kezdem felfedezni, mennyire gyönyörű. 

két hete szárazon

Túl vagyunk a szárazság felén. Nem állítom, hogy gyorsan eltelt, mert nem igaz. Beismerem, kicsit várom már a végét, mert ha az ember tudatosan megvon magától valamit, akkor sokkal többet gondol rá. 

Nekem igazából nem konkrétan az alkohollal van problémám, hanem a sörrel. Felőlem megpenészedhet a világ összes szőlője, nem sírnék a borért. De a sör! Sajnos nagyon szeretem az ízét. Tavalyhoz képest hatalmas előrelépés, hogy egyre több sörízű alkoholmentes sört kapni, múlt novemberben nem egy ihatatlan borzalmat kóstoltam - nem is értem, mit gondolnak a gyártók, ki issza meg ezeket a borzalmakat? Mostanság sokkal több kocsmában tartanak alkoholmentes Heinekent, ami a favorit nálam. Általánosságban is több kocsmában van zéró sör – talán tavaly megtapasztalták, hogy novemberben erős igény van rá. Kevés esélyt láttam rá tegnap, hogy a Macskában alkoholmentes sörhöz jutok, mégis kaptam 0%-os Lobkowiczot, és még finom is volt. Felmerül viszont, hogy ha vannak már fasza alkoholmentes sörök, miért iszok állandóan alkoholost. Lehetne vegyíteni a későbbiekben. 

Mostanra elmúltak a fejfájások, ennek igencsak örülök. Reggelente meglepően kevés alvás után is egész frissen kelek, szerintem nem késtem el melóban egyszer sem, mióta nem alkoholizálok. Sőt, fél órával korábban bent vagyok az irodában. Tavaly szebbnek éreztem a bőröm, most nem kifejezetten. Időnként kiszárad az arcbőröm, ezt eddig mindig az alkohol számlájára írtam, de kiderült, hogy anélkül is megtörténik. (Persze az alkohol szárít, de zéró sör után is ébredtem száraz bőrrel.)

Újra tapasztalom azt is, hogy bár nem ittam, ugyanúgy nem emlékszem pontosan a teljes előző estére. Egy szita az agyam. A találkozók eddig csak úgy elszaladtak, alkohol nélkül viszont sokkal lassabban telik az idő. Kedden kamaráztam, és elképesztő lassan forgott az agyam. Bezzeg egy sör után már ömlik belőlem a szó és repkednek a gondolatok, most erőlködnöm kellett, hogy eszembe jussanak beszédtémák. Voltunk Gorillaz koncerten foxszal, maga a koncert tök jó volt, de nehezebben ment a táncolás. Besörözve olyan természetesek a mozdulatok, magával ránt a ritmus és dallam, most volt, hogy elgondolkodtam közben, hogy mi legyen a következő mozdulat. Nem állt még át az agyam arra, hogy nincs élénkítőszer, nekem kell magamtól felpörögnöm. 

Remekül sikerült viszont a céges csapatépítő, én lepődtem meg a legjobban, hogy a keménymaggal zártam az estét, és izgalmas beszélgetésekbe folytam bele. És még pia se kellett hozzá. 

Sóvárgás nincs, megszoktam már, hogy no-no alkohol. Az külön vicces, hogy ilyen sokat nem szoktam elmászkálni esténként, mint mostanában. Biztos nehéz lenne kibírni, ha lenne sóvárgás. Tavaly sokat olvasgattam a száraz novemberes zárt csoportot, most néha nézek csak oda. Tavaly erőt adott, most semleges, valahogy nincs rá szükségem, hogy kitartsak.  

Szóval vegyesen érzem magam: büszke is vagyok, örülök is magamnak, de még nem adaptálódtam teljesen az új helyzethez. Közben néha eszembe jut, hogy igazából senki nem mondja meg nekem, mikor igyak. Az év bármely szakaszában tarthatnék száraz időszakot. 

Óbudai Terepfutó és Túrafesztivál, 20 km

Egy héttel az Ördög-árok megpróbáltatásai után, október 7-én újabb túrán indultunk foxszal és húggal: az Óbudai túrafesztivál 20 km-es távján. A honlapon az szerepelt, hogy a szintidő 8 óra. Arra tippeltünk, hogy a szervezők így akarnak kedvezni az idősebb vagy gyerekes indulóknak, hiszen 8 óra alatt nem kihívás 20 km-t gyalogolni. Teljes nyugalomban készültünk egy laza, nézelődős, fotózgatós sétára. A regisztrációs pultnál ért a meglepetés, mikor átvettük az itinereket: azon a szintidő 6 óra volt. Ennyit a kényelmes sétáról, welcome back loholás.

Az útvonal lilával van jelölve a térképen

Útvonal: Fenyőgyöngye –Libanoni Cédrus–Hűvösvölgy–Határ-nyereg–Hármashatár-hegy–Virágos-nyereg – Csúcs-hegy – Csúcs hegyi menedékház

Táv: 20 km Szintidő: 6 óra Szint: 654 m

Veszett már több Mohácsnál, mégis kissé nyűgösebb lett a hangulat, fel kellett készítenünk magunkat egy megerőltetőbb túrára - sokszor írtam már, mennyire fontos része a futásnak a szenvedés elfogadása és az erre való felkészülés, a tortúráknál sincs ez máshogy. Foxszal amúgy is idegállapotban voltunk, nagyban folyt a KÖMT szervezése, már elindult a jelentkezés, amikor reggel azt vettük észre, hogy az éjjel valaki leállította a jellapot egy szó nélkül. Persze tudtuk,hogy ki, és tudtuk, miért, de nagyon dühös voltam, hogy így kellett megtudnom, és még csak nem is tudtuk kommunikálni az emberek felé, hogy figyi már, most kicsit nem fogsz tudni jelentkezni. Nehéz a túrára koncentrálni, ha tele van az agyad tök más gondolatokkal. 

Húg táskája persze az indulás pillanatát választotta arra, hogy a szíja szétessen. Sebtiben biztostűvel megszereltük, de elsőre sikerült kifordítva rögzíteni. A hisztihangulat kiteljesedését elkerülendő előkerült egy doboz sör, ez lenyugtatta a kedélyeket. A random kedvesség, amikor a futóverseny frissítőpontjánál kaptunk szőlőcukrot, mert olyan sok megmaradt a futók után, még jobban lenyugtatott mindenkit.

Látszik a Hármashatár-hegy

Meglepően forgalmas volt a környék aznap, több futóversenyt is tartottak, és szerintem túrából is több volt. Vicces volt, ahogy mindenki bizalmatlanul méregette a másikat, aki olyan irányból jött/arra ment, ami az ő térképe szerint nem a helyes irány. Itt aztán nem lehetett bekövetni más indulókat, sose lehetett tudni, ki melyik rendezvényen vesz éppen részt.

Az útvonal sok esetben nem okozott meglepetést, már keresztbe meg kasul is bejártuk a budai hegyeket. A libanoni cédrusnál mondjuk még nem jártam, elég szépséges volt.

Emlékhely a vitorlázó reptéren

A Hármashatár-hegyre menet történt a túra legcukibb pillanata. A túraút házak között haladt, és az egyik háznál egy nagy kutya lófrált a kerítésnél. Észrevettünk a földön egy teniszlabdát. Hamar kikövetkeztettük, hogy a kutya azért várakozik a kerítésnél, mert szeretné visszakapni a labdát. Fox visszadobta neki, a kutya pedig azonnal rávetette magát. :D

HHH

Felüdülés volt, hogy kivételesen a Hármashatár-hegyről másztunk le a Virágos-nyeregre, és nem fordítva. Túl sokszor kellett már a Virágos-nyeregtől felmásznunk, és egyszerűen gyűlöljük. Az, hogy felmászol egy meredek emelkedőn, aztán le, aztán megint fel, az borzasztó. Lefelé tűrhető volt. 

Csúcs-hegyi-nyereg kilátás

A Csúcs-hegyi-nyereg is ismerős volt, egyszer már jártunk erre, amikor a Kálvária-hegyre másztunk fel. Az meglepő volt, mikor bringával jött szembe egy srác, hiszen egy nagyon keskeny és meredek ösvény vezet a hegyoldalban, én még gyalog is veszélyesnek éreztem.

Nagyon benéztem a térképet, mert még meg voltam róla győződve, hogy legalább 10 perc gyalog a következő EP, mikor egyszer csak ott állt egy bácsi pecséttel. Innen már csak pár km volt a cél, a Csúcs-hegyi menedékház. 

Célfotó xD

Beérve az meglehetősen kiábrándító volt, hogy néhány vihogó, az asztalt csapkodó tinédzser ült a célban, akik láthatóan nem vágták, mit csinálnak egyáltalán. Megkaptuk az utolsó pecsétet, de külön rá kellett kérdeznünk, hogy kitűzőt kapunk-e. Gondolom érettségihez szükséges közmunkában voltak ott, vagy én nem tudom, de látszott, hogy nincsenek teljesítménytúrához szokva. Akármekkora is a táv, egy erős kézszorítás mindig jólesik az embernek a célban, na itt nem volt ilyesmi, még oklevelet se kaptunk. A kitűző ráadásul egy vékony gumis anyagból készült plecsni, se nem tartós, se nem elegáns.  Kaptunk viszont ebédet, az nagyon finom volt, jóízűen megettük.

Leves!

Összességében kevésbé volt megterhelő a túra, mint a szintidő kiderültekor tippeltem. Menni kellett, de azért nagyjából még így is kényelmes tempóban haladtunk. A táj szép volt, az útvonal második fele izgalmas - az első felét már bejártuk párszor. Az Ördög-árokhoz képest kellemes séta volt ez, pont erre volt szükségünk. 

egy hete szárazon

Eltelt bő egy hét, és nem ittam alkoholt. Közben volt egy céges ivászat, egy mtt-s szervezői hétvége, egy kömt retro, egy kamarázás. Meglepő módon egyáltalán nem jelent nehézséget megállni a piálást, remekül elvagyok az alkoholmentes sörrel és a limonádéval. Ahogy tavaly is, most is csak a kézműves sörök miatt fáj egy kicsit a szívem, de túl lehet élni.

Az tud csak macera lenni, hogy melyik kocsmában milyen alkoholmentes italt kapni. Minden vendéglátóipari egység legfeljebb egyfélét tart zéró sörből, nyilván  rájuk is rohadna az év nagy részében. Az Aurórában például egyáltalán nem volt alkoholmentes sör, ott limonádéztam. Tavaly Dreher 24-et ittam a legtöbbször, idén megkóstoltam a Heineken 0.0-t, ami kellemes meglepetés volt: egész kellemes, söríze van, kellemetlen utóíz nélkül. Az első korty kicsit fura, de amúgy finom. A Kamarában erre cserélték az alkoholmentes Sopronit, halleluja!

Azóta, hogy tudatosítottam magamban; nincs alkohol decemberig, nem nagyon lázadozik az elmém, nincs sóvárgás. Azt észrevettem, hogy a fejem néha fáj, főleg így a 6-7.nap óta. Magyar nyelvű cikket nem találtam erről, de angol nyelvű forrás több is van arra vonatkozóan, hogy mik az alkoholmegvonás hosszabbtávú következményei a szervezetre, és a fejfájás az egyik ilyen mellékhatás. Hát igen, bele se gondolunk, mennyire hozzászokik a szervezet a rendszeres alkoholbevitelhez. A hirtelen megvonásra meg nem tud azonnal reagálni, és jönnek a kellemetlen mellékhatások. Emlékszem, hogy tavaly is fájt a fejem, de akkor valamiért nem néztem utána rendesen.

Tegnap sokat gondolkoztam az alkoholhoz való viszonyomon és az alkohol társadalmi elfogadottságán. Tavaly elborzasztott, amikor ráébredtem, mennyire beépült a mindennapjainkba. Iszunk, ha van mit ünnepelni, és iszunk, ha fáj és felejteni akarunk. Iszunk, ha buli van, iszunk, ha összegyűlt végre a család. Iszunk, ha barátokkal találkozunk, iszunk a kollégákkal. Iszunk, ha le akarunk ereszteni, de akkor is, ha fel akarunk pörögni. Basszus borzasztó! Ami még jobban zavar, hogy mindenki folyton azt bizonygatja, hogy ő nem alkoholista. „Minden este megiszok egy pohár borocskát, de ez még nem alkoholizmus.” „Minden héten egyszer-kétszer lecsúszik 4-5 korsó sör, de nem vagyok alkoholista.” „Megérdemlem azt az üveg sört esténként, de az nem sok, nem vagyok alkesz”. Emberek, az az igazság, hogy de, azok vagytok. Nyugi, én is. Gondoljunk már bele, ha valaki heti két-háromszor befal 4-5 tábla csokit, arról azt gondoljuk, hogy csokifüggő. Aki naponta eltol egy füves cigarettát, az büdös drogos. Ha ugyanezeket alkohollal műveli valaki, az tök oké. Wtf?

Úgy szocializálódtunk, hogy inni jó és inni kell, és aki nem iszik, az gyanús. Pedig lehet az árral szemben úszni, lehet nemet mondani.

Magamon is tapasztalom, mennyi időt és energiát spórolok a nemivással. Kocsmázás után hazamegyek, józan vagyok, és tudok dolgokat aktívan csinálni, nem csak bedőlök az ágyba, nincs az a bénító homály az agyamon. És ez jó érzés. Ahogy tavaly, idén is azt tapasztalom, hogy mindegy, mit iszok valójában, az a lényeg, hogy legyen előttem egy pohár/korsó, benne ital, és tudjak kortyolgatni beszélgetés közben.

Arra kezd rávilágítani ez a száraznovember,hogy az alkohol és én tulajdonképpen nem is vagyunk akkora spanok, mint hittem.  

KÖMT 2017

Szervezőként mindig nehéz arról nyilatkozni, milyen is volt egy rendezvény. Pláne ha ez a rendezvény a KÖMT, ami mindenkinek a szíve csücske. A tavalyi volt az első őszi találkozós szervezésem, és valószínűleg úgy megy ez, mint a táboroknál: az első mindig a legjobb. Jó csapat gyűlt össze idén is - de valahogy sose tudtam elvonatkoztatni attól, hogy tavaly mi hogyan volt. Idén kevesebbet találkoztunk személyesen, ami sose jó, és jóval többen is voltunk. Így, hogy konkrét keretjátékos brigád gyűlt össze, néha nem láttam át, ki mit csinál éppen. Számomra munkával teli volt az elmúlt bő másfél hónap, ez azon is látszik, hogy még blogolni se volt időm. Igaz az is, hogy a Lassi nyomdába juttatásán is sokat dolgoztam ezzel párhuzamosan, és a kettő együtt tényleg minden kapacitásomat igénybe vette.

Seregélyestől kicsit féltem. Zebegényhez vagy Esztergomhoz képest a világ vége, lejutni is macerás. Szerintem alap és elvárható is volt, hogy szerveztünk különbuszt meg fuvarokat, a résztvevők meg nem problémáztak; alkalmazkodtak, és a távolság ellenére is eljöttek. Egyébként is nagyon rugalmasak voltak, amiért nagyon hálás vagyok. Az iskola nem volt rossz, kifejezetten nagy, jól felszerelt, de nem olyan hangulatos mint az esztergomi. Szerencsére a dekor zseniális lett, totál meghozta a hangulatot.

Egyetlen bajom volt az egésszel: ott voltam KÖMT-ön, de nem éreztem magam KÖMT-ön. Egy háromnapos MTT-s találkozón voltam, ami jól sikerült ugyan, de mintha mégse KÖMT lett volna. Most első este ért utol a mélypont, meg voltam győződve róla, hogy az emberek utálnak mindent, a helyszín szar, a program se elég változatos, és különben is, mit keresek én itt, de ez hálistennek csupán néhány sör utáni érzelmi túltöltöttség volt, másnapra elmúlt.

Sör, na igen. Utólag azt mondom, hogy nem volt jó ötlet mindhárom este alkoholt árulni. Konkrétan kiábrándító volt, hogy péntek este megérkezés után azonnal elkezdtek sörrel a kezükben mászkálni az emberek. Egyszerűen megölte a hangulatot. Úgy érzem, hogy eltolódtak így az arányok a napközbeni kreatívkodás és az esti ivás között az utóbbi irányába. Én is ittam minden este, nem kellett volna, de ha már úgyis mindenki azt csinálta... Jövőre biztosan nem fogom ezt támogatni - utolsó este lehessen inni, az oké, úgyse lehet megakadályozni, de ne végig. Nem a piálásról kéne szólnia a KÖMT-nek.

A műhelyek és rendek szuperek voltak: voltam modern táncolni a Bélteki lányoknál, na ott meghaltam, nem számítottam ilyen durva bemelegítésre és órára. Szombaton körbebringáztam a Velencei tavat Adáékkal, nagyon kellett az a fél nap távol az iskolától, teljesen feltöltött. Nati színjátszós rendjében fel tudtam oldódni, pedig kifejezetten féltem ettől a rendtől. Kicsit direkt kib*sztam magammal: a múltbéli énem röhögött, hogy nyehehe, jelentkeztem egy rendbe, ahol produkálnod kell magad, pedig utálod, most aztán hajrá, oldd meg! Szoktam ilyen módon feszegetni a határaimat, nem mindig jön be, de most nagyon betalált. Élveztem a játékokat, és nagyon befogadó meg támogató volt a csapat, még a bizalomjátékot is úgy letoltuk, hogy elhittem, nem fognak elejteni. Tényleg nagyon fun volt az egész rend, ezentúl nem fogok félni máskor is színjátszani.

Utolsó este nagyon élveztem, hogy én küldhettem haza az embereket. A farsangra összeállított szettemet toltam le, mert februárban nem tudtam végigjátszani. Egy idő után az emberek tényleg „hazamentek”, amit nem bánok cseppet se, tudom, hogy egyedi a zenei ízlésem, és legalább nyugodtan ugrálhattam az üres aulában, és még udmurt rapet is játszhattunk Bogival.

A hajnali sörösdoboz és szemétszedés nem esett jól, cserébe fél 12ig aludtam, amennyire bírtam. Kicsit nehéz, ha üvölt közben a zene a hangosbemondóból. Késő délutánra értem haza,és hiába próbáltam ébren maradni, egyszerűen nem sikerült.

Összességében nem volt rossz ez a KÖMT, amennyi időnk volt mindent elintézni és megszervezni, csoda, hogy ilyen flottul ment minden. Szerintem jók voltunk, és remélhetőleg nagyon rosszul nem érezte magát senki. Nálam meg úgy tűnik, az a módi, hogy minden második évben nagyon király a KÖMT, amúgy meg okés – ez valami tendencia vagy átok nálam. :D

Főleg pozitív visszajelzéseket hallottam eddig, néhány negatívat - én mindenesetre sokat tanultam a szervezésből megint. Jövőre még jobb lesz a KÖMT. :)

fun fact így a végére: 2013-ban ezen a napon jelölt ismerősnek facebookon a pasim. Ültünk a vonaton Bogival KÖMT után, robogtunk vissza Budapestre, és Bogit kellett megkérdeznem, ki ez a srác, aki bejelölt. :D 

func fact2: Az imént állított haza egy doboz bonbonnal, hogy boldog friendfordulót. :D

száraz november 2017

Végre, újra itt vagy, kedves száraz november! Már nagyon vártalak.

Tavaly nem is tudom, miért nem fejeztem be a beszámolót az egy hónapos józanságról, pedig végigcsináltam. Valószínűleg bekavart, hogy a végére kikeveredtem Svédországba, és sok írnivaló volt az ottani kalandokról. Tavaly végigcsináltam, néha nehéz volt, de alapvetően egy jó élmény. Az ember erősnek érzi magát, ha elmegy kocsmába,  elmegy csapatépítőre, elmegy Bécsbe a karácsonyi vásárba, és megállja, hogy alkoholt igyon. Én állítom, hogy az arcbőröm is szebb lett, és sokkal jobban is aludtam. Az meg felszabadító érzés, amikor elmegyek este "inni", és tudom, hogy felelősségem teljes tudatában fogok hazabiciklizni, és nem lesz másnapos szenvedés. 

Tudom, tudom, nem lenne szükség hivatalos, mások által szervezett eseményre ahhoz, hogy az ember ne igyon, de beismerem, sokkal könnyebb így megállni. Sokan száraznovembereznek, nem néznek az emberre annyira hülyén, kevesebbet kell magyarázkodni. Bár gáz az is, hogy magyarázkodni kell, ha nem iszik valaki. 

Tegnap este még csináltunk egy adag forralt bort foxszal, este elkortyolgattuk, gondosan ügyelve, hogy éjfél utánra már ne maradjon. Már a gondolat is energikusabbá tesz, hogy nem fogok inni, ezt kihasználva elmentem futni a szigetre két kört, egészen felfrissített. Az alkoholstop mellé idén hozzáteszem a nachosmegvonást - azt hiszem, ráfüggtem. Egyszerűen imádom az ízét, és legszívesebben minden nap enném - és ez itt a baj. Szóval most egy hónapig azt se fogok fogyasztani. 

Fura egyébként, mennyire kezdi a szervezetem jelezni, mire van, és mire nincs szükségem: a cigarettát rég letettem (párhavonta azért egy-egy szál elszívódik, de csak sok alkohol után), igénylem a mozgást, egyre kevésbé kívánom a húst, és őszintén szólva az alkoholt se szeretem már annyira. Szeretem a sört, szeretem a forralt bort, szeretem a pezsgőt, de mindig lelkiismeret furdalásom van, ha ittam, amolyan "erre már megint mi szükség volt" érzés. Persze legközelebb is megiszom a heti söradagom a Kamarában, de egyre kevésbé vagyok boldog ettől a ténytől. 

No, mindenesetre most egy hónap nyugi következik. Lesz céges csapatépítő, csapativás, szülinap, MTT-s szervezői hétvége, talán még IHB is, ha megszervezzük. Tavaly sikerült, idén is menni fog. 

Aki csatlakozott, annak hajrá! Higgyétek el, ha másnak nem, kísérletnek jó lesz, a májatok pedig hálás lesz a kis pihenőért!

Tessék egy kis halloween. Én faragtam! ^_^

UkRAJna - day 01 - Kijev

Ukrajna nem kifejezetten egy klasszikus nyaralási célpont. Az ominózus zebegényi lagzin merült fel először az ötlet, hogy ebben a hatalmas országban töltsünk pár napot. Én akkor éppen a Kanári-szigetekkel szemeztem; mióta jár arra a wizzair, megfizethető a repjegy, és szállást is egész jó áron találtam. De ahogy Zizi, aki egy évet Ukrajnában töltött, egyre lelkesebben mesélte, milyen fasza helyek vannak ebben a méltatlanul alulértékelt országban, egyre jobban megtetszett a gondolat, hogy ott nyaraljunk. A Kanári-szigetek olyan sztenderd, na de Ukrajna! A lagzi után nem sokkal elkezdtünk tervezni. Mire eljött az utazás napja, minden le volt szervezve: szállások, utazások lefoglalva vagy kifizetve, a megtekintendő látványosságokat pedig előre kigyűjtöttük magunknak. Nem volt más dolgunk, mint egy-egy hátizsákkal felszállni a Budapest-Kijev járatra szeptember elsején. (Úgy megtetszett az észtországi hátizsákos lét, hogy ide se akartam bőröndöt vinni.)

A repülőút eseménytelen volt. A kijevi reptéren ellenőrizték az útlevelünket, minden probléma nélkül bejutottunk az országba. Fura volt újra cirillbetűs helyen lenni (2013-ban jártam Oroszországban, azóta nem voltam cirill betűs területen.). A tourinformos bódéban szereztünk térképet - csak német nyelvű volt, de sebaj, beszélek németül. Beszereztem egy prospektust, ami valahol mérhetetlenül szomorú: arról nyugtatgatja a nagyérdeműt, hogy bár háború van, de Kijev egyébként biztonságos, nem kell félni. Ilyeneket írnak, mint:

"What is the guarantee of my safety when staying in Kyiv?
- there are no military conflicts in or near Kyiv
- there are no acts of terrorism in Kyiv
- there are no political unrest in Kyiv
- 9963 police staff and special units in Kyiv that is more than in any city of Ukraine."

(Most csekkoltam egy 2015-ös adatkikérést, a budapesti rendőrségi állomány akkor volt 7098 fő. Budapest 2 milliós város, Kijev 3 milliós. Meg kérdéses, hogy a police staff-ba beletartoznak-e az irodisták, mondjuk ez kérdéses a budapesti adatok esetében is.)

Majd a prospektus azt ecseteli, mennyit esett a hrivnya értéke, és milyen olcsó a város. Kicsit szürreális azzal érvelni, hogy gyertek ide, szarban a gazdaságunk, az emberek nyomorognak, de legalább ti örültök majd, hogy mennyire olcsó minden.

Hívtunk egy Ubert - hálistennek Ukrajnában még van, a nyaralás alatt nagyon megkönnyítette az életünket. Mivel szemtelenül olcsó volt, Uber Black-et hívtunk - és még cukorkát is kaptunk a sofőrtől.

Tarashoz igyekeztünk, Zizi barátjához, akinél a következő három éjszakát töltöttük. Egy elképesztő magas, kaptárszerű épület sokadik emeletén lakik, amit egy rakás ugyanilyen böszmenagy épület vesz körül. Ez volt az első dolog, ami feltűnt Kijevben: minden hatalmas és monumentális.

Lepakoltuk a holminkat, elmentünk ebédelni egy tatár étterembe (életem legjobb saslikját ettem), majd elindultunk várost nézni. A Kreschatykon, Kijev főutcáján közelítettük meg a Majdant, a Függetlenség terét.

Majdan Nezalezsnosztyi

Az első, ami feltűnt, az a nyüzsgő élet: a fűben mindenfelé baráti társaságok üldögéltek, emberek olvasgattak és napfürdőztek, csak a turisták mászkáltak az emlékmű körül. Régen egy Lenin-szobor állt itt, annak a helyére került az Ukrajna függetlenségét jelképező emlékmű.

Freedom is our religion

Az út túloldalán hatalmas betűk hirdetik angolul és ukránul egy óriási molinón, hogy a szabadság a vallásunk - egyértelmű utalás a 3 évvel ezelőtti eseményekre. A környék egyébként tele van emléktáblákkal, gyertyákkal, egy helyen a barikád maradványait hagyták meg, egy másikon pedig két lelőtt ember körvonalát festették a járdára ott, ahol feküdtek. Hátborzongató. Közben nagyon fura volt ott lenni a téren, amit annyit láttam felvételeken, de mindig csak forradalmi állapotában. Most olyan békés volt minden.

Erőltetett mosoly - ők a nem jó arcok

Egészen addig, amíg az első turistalehúzó bandába nem futottunk. Három jelmezes fiatal leszólított minket, és mindenáron fotózkodni akartak velünk. Én nagyon mentem volna elfele, mert zavaróan rámenősek voltak, de valószínűleg meglátták a pillanatnyi elbizonytalanodást valamelyikünkön, és addig csesztettek, amíg nem fotózkodtunk velük. A végén természetesen pénzt kértek, amit persze tudtunk, hogy így lesz, de pofátlanul nagy összeget kértek azzal indokolva, hogy diákok és magas a tandíj. Szabadulni akartunk, odaadtuk, és örültünk, hogy végre békén hagynak. Zizi utólag mondta, hogy ez igaz is lehet, mert tényleg elég szívás most egyetemistának lenni Ukrajnában. Mindegy, annyira nem volt kedves fogadtatás ez Kijevtől, amolyan tanulópénznek elmegy, bár eddig is tudtam, hogy ilyenekkel nem szabad leállni.

Arch of Diversity

Folytattuk inkább a sétát. Viszonylag céltalanul mászkáltunk, de hamar belebotlottunk a népek barátságának állított ívbe. Ez a hatalmas építmény 1982 óta áll a helyén, akkor még az orosz és az ukrán népek barátságát volt hivatott szimbolizálni. Ez az üzenet ma annyira nem állja meg a helyét, és Ukrajnában amúgy is nagyon megy a "dekommunizálás", így mikor az Eurovíziós Dalfesztivált a városban tartották, szivárványszínűre festették, és kinevezték Arch of Diversitynek. Ettől nyilván nem minden ukrán volt boldog, főleg a homofóbok nem. Hogy ma mi a pontos funkciója, azt nem tudom, mindenesetre monumentális - ahogy minden Kijevben.

Kilátás az ívtől

Meglepő módon egyébként búcsú fogadott minket az emlékműnél: körhinta, dodzsem, célba lövés. Nem tudom, mennyire általános ez, mindenesetre nem teljesen illett a helyhez ez a kirakodóvásári hangulat.

Továbbsétálva erdős-parkos szerpentinen jutottunk a Dnyeper partjára. Akár a Gellérthegyen is lehettünk volna: romantikus hangulatú hegyoldal után a széles folyó partjára értünk. A Park hídon, ami biciklis és gyaloghíd, átballagtunk a helyi Margit-szigetre. Kiválasztottunk egy szimpatikus utat, és megindultunk a sziget belseje felé. Még a hídról láttam, hogy a folyópart egy szakaszon homokos, és emberek strandolnak. (A fenti képen is látszik egyébként a jobb felső részen.) Meleg volt, legalább a lábam bele akartam lógatni a vízbe.

Homokos folyópart, a Park-híd és az ív

Meg is álltunk a parton, bokáig meg is mártóztam a vízben. Még örömködtem is, milyen király, itt ez a hangulatos kis sziget szabadstranddal, mekkora menőség, de kár, hogy nincs nálam a fürdőruhám. Később kiderült, hogy tilos a vízben fürdeni, mert olyan baktériumok vannak a Dnyeperben, amik emberre veszélyesek. Hm, well, még jó, hogy nem volt nálam fürdőruha. Apropó víz: Ukrajnában nagyon nem javasolt csapvizet inni; nem is a víz, hanem a vízvezetékek állapota miatt. Azért az sem mellékes, hogy a folyóvizekbe ömlik az ipari szennyezés, a tisztító berendezések meg elavultak. Szóval ha Ukrajnában jártok, csak az ásványvíz jöhet szóba, ha jót akartok.

Szerencsére megvan még mindkét lábam

Kanyarogtunk még a szigeten, és egészen indokolatlan dolgokba futottunk bele: a parton családi grill folyt, odébb egy sátortábort találtunk, amit egy rakás kutya őrzött - rendes kerítés nem volt, úgyhogy csak reménykedtünk, hogy nem akarnak megenni. A szigeten tűnt fel először, mennyi kóbor kutya mászkál a városban. Ezek egy része sárga bilétát kapott a fülébe, amit ekkor nem értettem, de később Zizi ezt is elmagyarázta: indult egy ivartalanítási program, ahol befogják a kóbor állatokat, elvégzik a műtétet, kapnak oltást, majd ezzel a bilétával engedik el őket. A biléta jelzi, hogy a jószág kezelve lett.

Kicsit megfáradtunk, úgyhogy egy büfénél a fantasztikus orosz/ukrán tudásunk segítségével kértünk két sört. A hely pizzéria is volt egyben, és két kóbor kismacska kunyizta a tésztamaradékokat. Legjobb hely! Az egyiket meg is tudtam simizni. ^_^ Sajnos jó képet nem tudtam lőni róluk, túl sokat mocorogtak.

A sör után visszasétáltunk a túlpartra a szigetről. A híd közepén megálltunk, és végignéztünk egy bungee jumping ugrást, majd a híd lábánál elborzadva figyeltük a vattacukrost, aki a legnagyobb lelki nyugalommal tekerte bele a cukorfelhőbe a körülötte dongó darazsakat. A Dnyeper partján egy dombos vonulat fut végig, tele fákkal és parkokkal, erre mentünk tovább.

Mariyins'ky palats

A Marinszkij palotánál lyukadtunk ki. A palota a 18. század közepén épült barokk stílusban. Itt szállt meg II. Katalin, mikor 1787-ben Kijevben járt. Az épület a forradalmi bizottság székhelye volt az oroszországi polgárháborúban, majd mezőgazdasági iskola, később múzeum működött benne. A II. világháborúban az épület csúnyán megsérült, persze helyreállították. Ma az ukrán elnöki hivatal rezidenciájaként funkcionál.

A parkos sétányról több helyen is kilátópontokat találtunk a város túlfelére. Nos. Az a helyzet, hogy ez nem amolyan tipikus "rálátsz a városra és elalélsz a szépségétől" hely. A Dnyeper túloldalán elterülő városrész egy panelrengeteg, amit a szovjet időkben húztak fel. Nem egy szívderítő látvány a beláthatatlan távolságig elterülő betonsivatag. És az összes kilátópontról ugyanaz a kép fogadott.

Túlpart

Kezdett sötétedni, mi pedig fáradni. Azon kezdtünk tűnődni, hogy lassan el kéne indulni Tarashoz, de még a Maidant útba akartuk ejteni. Nagyon jó döntés volt. A téren hangos zene szólt, és a szökőkutak a zenéhez illően táncoltak, közben színes fények világították meg őket. Mint a Margit-sziget szökőkútja, csak százszor monumentálisabb, és jobb a zene.

Azért ez nem kicsi vízsugár

Szökőkutak hada

Vicces volt, ahogy a glóbuszra visszacsapódó víz a körülötte állókra fröcsögött. :D

Egész sokáig üldögéltünk itt, az idő kellemes volt, a zene jó, az egész vízjáték elképesztő hangulatos. Méltó zárása volt a napnak. 

Kő-árok teljesítménytúra, 21K

A Kő-árok teljesítménytúra október 1-jén indult Csesznekről a Veszprémi Bridzs és Tájékozódási SE szervezésében. Ha már amúgy is otthon voltunk azon a hétvégén a Bagolyvári futás miatt, vasárnapra pont kapóra jött ez a túra. Dave, húg és én vágtunk bele a kalandba.

Útvonal

Csesznek - Ördög-árok - Gézaháza - Károlyháza - Zörög-tető – Csesznek

Táv: 21 km, Szintidő: 6 óra Szint: 410 m

Reggel 8-kor lehetett leghamarabb elindulni, mi nem sokkal később értünk a rajt helyszínére, az Erzsébet Vendégházhoz. Regisztráció után vidáman indultunk el, örömködtünk, hogy nem az ágyban fetrengünk, hanem a természetet járjuk, milyen jó is ez. Akkor még nem tudtuk, milyen megpróbáltatások várnak ránk.

Cseszneki vár

Az első km-eken jól haladtunk, kellemes volt a hangulat. Béna voltam, és a kétliteres vizesflakont leejtettem a földre, de úgy, hogy a műanyag kilyukadt, és spriccelt a szénsavas víz. :D Az első nehézség akkor ért, mikor eltévedtünk. A túraút egy kanyart írt le, mi viszont nem vettük észre, és egyenesen mentünk tovább, ahol további tanácstalan túrázóba botlottunk. Egy kiszáradt folyó medrében találtuk magunkat, ami köves meg sziklás volt, akár az Ördög-árok is lehetett volna, azzal a különbséggel, hogy nem az volt. :D 

Ez a látvány megérte az eltévedést

Elfecséreltünk vagy 20 percet, mire megtaláltuk a helyes utat. Ekkor értünk be az árokba, ami minden volt, csak nem könnyű terep. Idegeskedtünk, mert az első EP egy szurdok volt, ahol selfie-t kellett csinálni. Kissé kiakadtunk, hogy most komolyan ez a feladat, miért nem lehet egy kódot kirakni egy fára helyette. Úgy éreztük, rég többet mentünk, mint 6 km, tuti elhagytuk azt a helyet, aztán kiderült, hogy nem. 

Ördög-árok

Beértük a korábbi társaságot egy nagy sziklaomlásnál, ők mondták, hogy ott kell. Ez volt a Gizella-átjáró. Oké, megcsináltuk a képet. Aztán konstatáltuk, hogy a sziklán fel kell mászni, drótkötel volt a sziklához rögzítve meg kis lépcsőfokok néhol a lábnak. Felkapaszkodtam egy darabon, bár kételkedtem, hogy fel tudok mászni, de onnan már egyszerűbbnek tűnt előre, mint hátra, úgyhogy végigmásztam. Annyira nem volt para, de azért valamennyire mégis. Én rudazok, elbírom a saját súlyomat, és elég erősen tudok szorítani, de nem tudom, egy átlagemberke mennyire bírja el magát és mennyire fogja biztosan a kötelet. A többiek a lépcsőn kerültek, mert persze volt ilyen opció is, csak sokkal hosszabb volt úgy az út.

Sziklamászás

Amikor rádöbbentünk, hogy ez még csak 6 km volt, az egészen elkeserített. Nagyon elment az idő, nem így terveztük. Ráadásul az árok még messze nem ért véget, a turistajelzés hektikusan volt felfestve, az itiner elnagyolt, a terep továbbra is sziklás, mászós. Nem voltunk nagyon boldogok. Az a helyzet, hogy mire kiértünk az Ördög-árokból, totál elfáradtunk. 10 km-nél, Gézaházánál volt egy EP, ott olyan fáradtnak éreztem magam, mint máskor a túra legvégén. Innentől csak vonszoltuk magunkat. Az időnk fele rég letelt, mielőtt a táv fele meglett volna.

Mesés őszi színek

Megzuhanva, erőltetett menetben caplattunk Károlyháza felé. Ittunk egy-egy vígaszsört, kicsit tényleg segített. A Zörög-tetőn nyáron jártunk már, nem is kellett a térképet nézni. A hegytetőről Vinye felé kellett menni, majd egy ponton elkanyarodni Csesznek felé. Itt is dohogtam magamban, mert totál félreérthető volt az itiner, és csak azért tudtam, merre kell menni, mert már jártam arra. Még mérgesebb lettem, amikor az út egy dzsumbujba vezetett, ahol embermagasra nőtt a gaz. Látszott, hogy csak azért van egy kis ösvény taposva, mert aznap jártak már arra előttünk. Itt az itiner már olyan pontatlanságokat is tartalmazott, hogy "(a jelzés) egy magaslesnél kanyarodik be" - nem volt magasles, csak egy ottfelejtett létra, vagy "megyünk tovább, a sárga kereszt jelzésen, amiből sokat sajnos nem látni" - végig volt festve az út rendesen. Szóval egyáltalán nem up-to-date az itiner, ami elég bosszantó, hiszen pont az ilyen kis részleteken múlhat egy eltévedés. 

Egyértelműen itt ért a túra mélypontja, az órámra nézve szembesültem vele, hogy már egy óránk sincs hátra, kilométerből viszont még legalább 5. Fájt minden lépés, csak bámultam a földet és emelgettem a lábam, közben reménykedtem, hogy minél tempósabban teszem ezt. A többiek is hasonló állapotban voltak, nem nagyon szóltunk egymáshoz. Kicsit megnyugodtam, amikor nagy sokára elértük a 82-es főút alatt átvezető alagutat, de onnan még fel kellett mászni a várhoz, ahonnan még 150-200 m a cél. Nem esett jól az emelkedő, Dave le is maradt, mi pedig küzdöttünk, hogy felérjünk. 5 óra 50 percnél jártunk, mikor megérkeztünk, azaz még 10 percünk marad a szintidő végéig. Pecsételés után szaladtam ki Dave elé, már láttam feltűnni, és bíztattam, hogy siessen, még beér. Ő pontosan 6 óra alatt teljesítette a túrát. Hihetetlen, mennyire kikészített minket az árok, nem gondoltam volna. Keményen megküzdöttünk ezért a kitűzőért. (Oklevél nem járt sajnos.)

Eszegettünk gofrit, ittunk egy sört, majd elindulhattunk visszafele a 82-eshez ugyanazon az alagúton át, mint amin egyszer már átkeltünk. A buszról Dave-vel Zircen szálltunk le, még boltba akartunk menni és nagyanyámat meglátogatni, majd mindezek után gyalog sétáltunk el hozzánk. Hogy is mondjam, leginkább vonszoltuk magunkat. Az estére betervezett iszogatásnak igen hamar vége lett, hullafáradtak voltunk. :D 

Bagolyvári & Tündérmajor Csajszi Running Zirc Csajosfutam 10,5K (szept. 30)

(Látszik, hogy eddig KÖMT szervezés volt, tökre nem maradt időm blogolni.)

Vonatkoztassunk el a névtől, mert az borzasztó – hülyét kapok a csajszizástól. Tartottam is kicsit ettől a versenytől: a facebookos eseményleírásából és a honlapról egyértelműen kiderült, hogy a szervezők nagyon lelkesek, de a tájékoztató szöveg egy nagy információmassza, ahol ömlesztve, csapongva írták le a tudnivalókat, helyesírási hibákkal együtt, ami sose jó előjel. Mégse tudtam ellenállni, hogy ott versenyezzek, ahol életem első 18 évét leéltem, úgyhogy neveztem a 10,5 km-es távra. Legnagyobb örömömre húgom bevállalta az 5 km-t.

Reggel vonattal indultam el Zircre Budapestről, fél 12-re már a vasútállomáson voltam Dave-vel, aki Veszprémben csatlakozott hozzám. Déltől lehetett átvenni a rajtcsomagokat a Bagolyvár fogadóban. Pár perccel dél után értünk oda, de már hosszú sor kígyózott a bejárat előtt. Itt ért be minket húgom. Lassan, és nem túl hatékonyan haladt a regisztráció. A nevezéshez járó chipet külön asztalnál lehetett felvenni, amiről a rajtcsomag átadója nem szólt. Még szerencse, hogy eszembe jutott, hogy talán chip is kéne, és elkezdtem keresgélni, hogy hol tudom átvenni. Sokan emiatt lemaradtak az időmérésről: már csak a rajt helyszínén döbbentek rá, hogy nem kaptak chipet, és senki nem tudta, hogy a szervezők elhozták-e a maradékot. A toitoi-hoz álltam sorba a bemelegítés előtt 5 perccel, mikor körbejárt egy lány, hogy át lehet még venni a chipeket. 

De vissza az elejére. Még a nevezéskor kértem pólót, ami mint kiderült, hosszúujjú, és az anyaga se ideális a futáshoz, úgyhogy nem vettem fel. Másnap túrára tökéletes volt. 

A rajt nem Zircen volt, hanem a 2 km-re lévő Tündérmajorban. Bőven volt még időnk. Elvileg elfuvaroztak volna minket, de inkább felsétáltunk bemelegítés gyanánt. 

A Tündér farm, ami a rendezvény sportközpontjaként szolgált, elég hangulatos. Az udvaron elhelyezett padok közül választottunk magunknak egyet, oda pakoltunk le. A csomagmegőrzőt nem találtuk, de Dave vállalta, hogy vigyáz a holminkra, míg mi futunk. Szpíker először a bemelegítés előtt szólalt meg, addig kissé aggasztott, hogy nem tudunk semmit. Húggal reméltük, hogy egy szakaszon együtt futhatunk, de kiderült, hogy az kemény 150 m, utána az 5 km-esek lecsatlakoznak a 10,5 km-esek útvonaláról. A rajt után hamar elváltak hát útjaink, integettünk és jó futást kívántunk egymásnak. 

Egész elégedett voltam a kezdésel. Óh, hát menni fog ez, igaz, hogy murván meg földúton futottunk, de egészen okés volt az eleje. A táj mesés, dombok és mezők között haladtunk. Az első emelkedő kicsit visszarántott a valóságba, de sikeresen vettem az akadályt. Aztán jött a feketeleves: nem elég, hogy újabb emelkedő, de füves, csúszós úton, hát kénytelen voltam belesétálni. Ez a szakasz sokkal tovább tartott, mint szerettem volna. Már kezdtem teljesen kétségbeesni, hogy mi a fasznak jelentkeztem én egy 10K-s terepfutásra, ha már az elején sétálok. Szerencsére párszáz méter után új lendületet kaptam, a füves részt felváltotta a földút, majd a betonút, és inkább a tájra koncentráltam a szenvedés helyett. Meglepően gyorsan értem el a frissítőpontra, ami kb. a táv felét jelentette. Innen elfutottunk Pálihálásra, kis ideig a betonúton mentünk, majd be az erdőbe egy olyan emelkedőre, ahol nem láttam egy embert se futni. Ott tényleg csak az élboly némely elvetemült tagját tudom elképzelni, hogy felszaladt. Az erdőből kiérve még egy réten haladtunk át, majd a tündérmajori bekötőn vissza is értünk a farmhoz. Jó, menet közben azért nem mindig éreztem, hogy “ja, ez csak ennyi”. :D 1 óra 15 perc 58 mp. Másfél órával számoltam eredetileg, mert a terep azért nehezebb, mint a betonúton futás. Én elégedett vagyok, hónapok óta nem futottam 10K felett. 

Külön öröm volt, hogy a célban húg várt. 40 perc alatt futotta az 5K-t, ami azért vices, mert pont akkortájt gondoltam rá futás közben, mondván, biztos mostanság ér be. Azért is vagyok nagyon büszke húgomra, mert ez volt a hetedik alkalom, hogy futott, mióta pár hónapja elkezdte. Azért ez elég szép teljesítmény. ^_^

Futós tesók :D 

A verseny után húg lelépett, én Dave-vel maradtam, mert délután Vincze Lilla koncert volt a helyszínen! Juhú! Nem csak gyerekkorom egy meghatározó élménye, de Dave-vel rendszeresen Napoleon Boulevardot hallgattunk a szobája padlóján ülve, és boroskólázva próbáltuk megfejteni az élet értelmét. A dalok jók voltak, a közönség ritkás, és kissé csalódás, hogy Lilla hogy is mondjam, jóval felszínesebb, mint a dalszövegek alapján gondoltam volna, de nyilván nem ő írta őket. Mindegy, így is bakancslistás élmény volt.

Ugyanezen szervezők decemberi zirci futására már neveztem, ott félmaratonon. Hát a terep ismeretében ezt még átgondolom. :D