Panorámafutás, Zebegény - 08.27.

Régóta vártam a zebegényi Panorámafutást. Tavasszal neveztem, és egy ideig vacilláltam, hogy a 8 vagy a 17 km-es távon induljak - akkor még azt hittem, fejlődök annyit a nyáron, hogy a 17K meg se kottyan, haha. Örülök, hogy maradtam a realitások talaján és a 8K-s távra neveztem.

Mivel Zebegény az MTT szíve csücske, Minccel és foxszal lementünk pár órával hamarabb. Nagyon fontos réteseznivalónk volt a Monarchia Rétesházban, és a szabadstrandon is halaszthatatlanul szükséges volt megmártóznunk a Dunában. A mártózásnál tovább nem sokkal jutottunk, a víz jéghideg volt, a sodrás erős, ha kicsit hagytad magad sodródni a vízzel, alig bírtál visszaevickélni. Kifetrentünk a partra, kellett egy kis pihenés a nagy futás előtt.

Voltak azért kétségeim a futásommal kapcsolatban. Rájöttem, hogy konkrétan a Coca Cola futógála óta én nem is nagyon futottam hosszabb távokat, max. 5-6 km-eket. Ráadásul augusztus eleje óta nem is igazán jutottam el futni; a táborban nem volt energiám, se időm, utána pedig mindig úgy alakult, hogy nem jött össze. Múlt héten már rákényszerítettem magam egy edzésre, és ha már ott voltam, próbáltam a 8km-t úgy lefutni, mintha a versenyen lennék. 1 óra 7 perc alatt egyenletes, kényelmes tempóban teljesítettem, oké, akkor a táv alapvetően menni fog, az időjárás az egyetlen zavaró tényező. Szerencsére a szervezők gondoltak erre is: az eredetileg tervezett délután 3 órás rajt helyett két órát tolták a kezdést, hogy ne kánikulában fussunk. Egy váratlan tényező merült fel: a verseny előtti estén volt az IHB, ahol próbáltam nem sokat inni, de sajnos szeretem a sört, és még későn is értem haza. Még jó, hogy volt majdnem egy teljes napom kipihenni a fáradalmakat. 

Elsőként a 25 és 17km-esek rajtoltak 5kor. Egy volt kollégám a 25km-es távon indult, váltottunk pár szót rajt előtt. Mi 17:20-kor indultunk. Bemelegítés közben észrevettem, hogy guggolásnál fáj a bal térdem, ezt így futás előtt pár perccel felfedezni nem túl nagy öröm. Féltem, hogy baj lesz, de csak guggolásnál fájt, amúgy nem. Találtam egy duzzanatot a térdemnél, ami valszeg izom, de futás közben nem zavart. Azért remélem elmúlik és bízom benne, hogy csak beütöttem rúdtánc alatt, nem szeretnék lesérülni.

A 8km-es táv útvonala Szobig vezetett a bicikliúton és vissza. Ahogy elhagytuk Zebegényt, nem volt más, csak nyugalom. Az út mentén fák, oldalt a Duna, a túlparton dombok és erdők, körülöttünk csend. Ahogy a mezőny felszakadozott, még nyugodtabb lett minden. Én nagyon élveztem. Egyszerre volt jó kifelé és befelé figyelni, ez az a futás volt, ami hiába merít ki, közben fel is tölt. 

Fizikailag fáradtam persze. A versenyleírásnál 2km-enkénti frissítőt ígértek, és mikor már jó ideje futottam, de csak nem jött szembe frissítőállomás, kezdtem aggódni. Szomjas is voltam persze, de a gondolat, hogy még mindig nem futottam le 2km-t, az jobban megijesztett. Mikor végre elértem a frissítőt, meg is nyugodhattam, mondták, hogy ez már 3km. Huh. 4 km-nél volt a fordító, előtte jött szembe Minc, aki rajt után hamar lehagyott. Slaggal párakaput rögtönöztek a frissítő mellé, nagyon jó volt. :D Onnan újabb 1 km a következő frissítő, aztán már csak 3 km laza futás Zebegény. 

Jólesett futni. Meglepő módon az emelkedők külön jólestek, jó volt felpattogni rajtuk, a lejtők kényelmesek voltak, az egyenes szakaszok fárasztottak leginkább. Az utolsó 1,5 km-nél már vártam a végét, nem tagadom, de nem volt szenvedés ekkor se. 7 km-nél kaptam egy adag tapsot és buzdítást, az lökött rajtam egyet, aztán a fotósnál még próbáltam pózolni egyet, akkor már húzott a cél közelsége. Végül az utolsó métereknél jött szembe a volt kolléga, összepacsiztunk, azzal a lendülettel pedig már besuhantam a célba. Bemondták a nevem, megkaptam az érmem, a célnál már vártak a többiek. 1 óra 7 perc 35 mp alatt futottam értem be. Az Endomondo szerint 8,7 km volt a táv. A statisztikában jól mutat, de nem túl reális érték. Minc persze jóval hamarabb beért nálam, de az lett volna a fura, ha nem. :D 

A zsíroskenyér partiból kivontam magam, nem volt étvágyam közvetlenül futás után. A suliban lezuhanyoztam, átöltöztem, akkor már tudtam volna enni, de Zebegény fullon volt, a vonat indulásáig nem tudtunk meleg ételhez jutni. Beültünk hát a Mókusba, ittunk egy sört, mellé bundás mogyorót rágcsáltunk, időnként pedig az érmeinkben gyönyörködtünk.

Volt kollégám is csatlakozott hozzánk a hazaúton, szinte végig a futásról beszélgettünk. Ő nem most kezdte, maratont is futott már, jó olyannal beszélni, aki nálam sokkal tapasztaltabb. 

A Panorámafutás nekem óriási jó élmény volt. Ennyire futást szerintem nem élveztem még, ebben nagyon sokat számított a táj, de a király szervezés nélkül nem lehetett volna teljes az öröm. Nagyon remélem, hogy jövőre is tudok menni, én azon leszek. És akkor már ki tudja, lehet megpróbálom a 17km-es távot. 

Éorl háza - Helm öröksége, Tolkien tábor 2016

Nem voltam eddig képes a táborról írni. Nem mintha olyan súlyos poszttábori depresszióm lett volna, de valahogy nem bírtam rászánni magam. Na majd most!

A visszaúton baktattunk a tábor területétől a buszhoz, mikor azon fanyalogtam, hogy az első táborom óta nem jött vissza az a mélységes boldogság, amit akkor szinte végig éreztem. Attól tartok, az egyszeri alkalom volt, az elsőtáboros élményzuhatag hozta ki belőlem, ennyire új élmény tábor már nem lesz számomra.

Valójában akkor jöttem rá, mekkora coolság volt az a 10 nap, amikor begurult a busz Budapestre. Jöttek szembe a hányadék, uszító "Tudta?"- plakátok, és legszívesebben elsírtam volna magam, hogy miért kell nekem ezzel foglalkoznom, miért ilyen fos minden ebben az országban, miért nem vagyok Öregvárban és varrom a következő bőrtáskámat vagy játszok éppen hololót. És hogy egyébként mennyire hálás vagyok, hogy bő másfél hétig teljesen kivonhattam magam a hétköznapokból, előjöhetett újra a kreatív énem meg a csapatjátékos is. A tábor egy nagy feltöltődés, egy mély lélegzetvétel, amivel az ember megpróbálja kihúzni a két tábor közötti unalmas hétköznapokat. 

Idén rekormennyiségű táborozó volt, amit én is megéreztem. Talán emiatt is nem találtam a helyem sokszor. Most a dohányzórendet kifejezetten nem szerettem, mindig hatalmas tömeg volt, volt csapatás meg veretés, de olyan beszélgetések, amikben szívesen részt vettem volna, nagyon ritkán. Zenét hallgattunk, mindenki próbálta túlüvölteni a másikat, nem, egyszerűen nekem nem volt jó. Néha sikerült jót beszélgetnem, az mindig feltöltött, de az általában akkor történt, ha elszivárgott a tömeg. A jó beszélgetéseket viszont imádtam. <3

A csapatom király volt, a csapvezeimről nem is beszélve. Idén nem vontam ki magam annyira a közös programokból, mint tavaly, élveztem a játékokat (nem volt harcipuszi, jeee!), sokkal összetartóbb közösség voltunk, mint a tavalyi csapatom. És váááá, beszélgettem in-ben NPC-kkel, ilyet se csináltam még. :D 

A keretjáték összességében jó volt, szép kerek egész, megnyugtató lezárással. Viszont megintcsak 2014-re kell visszautaljak, ami nekem az alfa és omega, mert a részesének éreztem magam, a fonalas szavazással úgy érezthettük, hogy konkrétan ráhatásunk van az események alakulására, és a végső konfliktusban benne volt, hogy egy szerethető NPC elhalálozhatik. Most a szereplőket nem tudtam hozzám közelállónal érezni, a konfliktusaik is kifejezetten hidegen hagytak, és mivel nem volt kérdés, hogy Fréalaf lesz a király, igazából nem nagyon volt min izgulni. Kicsit tét nélküli volt az egész. Vagy csak én nem tudom beleélni magam igazán.

Az éjszakai őrség viszont mindkétszer, mikor ott voltam, király volt. Ahhoz szoktam hozzá, hogy az éjszakai őrség megindul 11-kor, fél 12-kor van egy happening, aztán joccakát. Most rendesen meg lettünk sétáltatva. Ráadásul első alkalommal azt vártam minden pillanatban, hogy na mindjárt történik valami, szóval MINDEN gyanús volt, minden kis nesz az erdőben. Így történhetett, hogy egy fatuskó elgurulása sikoltozós rémületet okozott az őrségben, nekem is kihagyott egyet a szívem. :D 

Nekem a rendek a szívem csücskei. A tábor első felében kiránduló rendben voltam, a másodikban bőrmíveskedtem. A túrák szépek voltak, a közös kalandozás összekovácsolta a csapatot, szerettem velük lenni és beszélgetni. A bőrmíveskedés meglepően jól ment, élveztem nagyon.

Ilona-völgyi vízesés

Hegymenet

Jobb szélen a Kanázsvár. Megmásztuk.

Kilátás a várból

Kilátás a másik irányba, Mátraderecske felé

Még tábor elején eldöntöttem, hogy én mestervizsgázni fogok. Egy bőrtáskát készítettem, amit imádok. Nem is az elkészítés volt a nehéz, hanem az, hogy hogyan álljak neki. Szabásmintát életemben nem csináltam, táskáét meg még annyira se, úgyhogy voltak kétségeim, hogy lesz ebből bármi értékelhető. De lett. :D És mester lettem! ^_^

Én csináltam. :)

Az utolsó esti buli nagyon jól indult, de az, hogy mindenki hozza a kedvenc zenéjét és az megy felügyelet nélkül hajnalban, az egy óriási baklövés volt. Én jobban örültem volna, ha a szokásos felállás van, felkért dj-k saját sávokkal, mert a buli vége elég lagymatag lett így. Le is húztuk hajnal 3-kor, pedig 4-ig tartott volna.

Nagyon elfáradtam tábor végére, de kellemes fáradtság volt ez. Összességében jól éreztem magam, bár voltak dolgok, amik nem tetszettek. Az, hogy a reggeli ébresztő tart 8-ig és utána full csend van a táborban, az nálam azt eredményezte, hogy simán visszaaludtam minden egyes nap. És szerintem nagyon rossz ébresztőzenék szóltak, engedjétek meg nekem ezt a véleményt.

A közös pikniken volt egy igen csúnya baleset, aminek a kezelése nem volt túl sikeres. Engem teljesen kiakasztott, hogy míg szerencsétlen srác törött álkapoccsal szenvedett, mindenképpen fontos volt még a raktári holmit bepakolni a miatta odarendelt autó csomagtartójába. Egy kissé elcsúsztak itt a prioritások.  Meg szerintem elvárható lett volna, hogy az eset után valaki kiáll és elmondja, hogy igen, ez volt, a srác már kórházban van, minden oké lesz vele, nem kell aggódni, és nem fű alatt mennek az infók. Nagyon rosszul lett kezelve az egész szituáció.

(Meg lett mondva, hogy küldjük el a véleményünket a táborról és ne blogokban rage-eljünk. Amint lesz véleményes kérdőív, megteszem.)

Azt mondtam tábor előtt, hogy ez volt az utolsó egy ideig, jövőre nem megyek. Szeretem, de a szabadnapjaim harmadát a táborra vettem ki, pedig el tudtam volna utazni őket. Most azt mondom, meglátjuk, de úgy sejtem, úgyis ott leszünk jövőre is. :)

Virágkoszorú

Nosztalgia rovat - a 2006-os budapesti tűzijáték

Most van a tízéves évfordulója a katasztrofálisan végződő nagy budapesti tűzijátéknak. Az évforduló ürügyén a média is újra elővette az akkori eseményeket - erről jutott eszembe megnézni, mit is írtam akkor a naplómba. (8 éveses kezdtem napi szinten naplót írni. Rendszeresen írtam, amíg át nem váltottam végleg a blogolásra 2011 körül.) Tomival, az akkori barátommal éltük át a "kalandot". Én így emlékszem a történtekre:

"Hát igen. Életemben először feljövök Pestre megnézni a tűzijátékot, és ez lesz. 

[...részletes leírás arról, merre jártunk napközben, nem gépelném be, annyira ez a rész nem izgi.]

A Lánchíd és Erzsébet híd között kb. félúton, a pesti oldalon ültünk egy korláton több mint 2 óra hosszat. [Vigadó tér, csak ezt akkor még nem tudtam.] Ahogy közeledett a kezdés időpontja, egyre többen lettek. Mindenhol emberek tolongtak, hogy minél jobb helyük legyen. 9h előtt nem sokkal a gyülekező viharfelhők egyre közeledtek, és a budai oldalon a Nemzeti Galéria mögött egyre többször villant fel a villámok fénye. Az emberek nem aggódtak, mindenki remélte, hogy a tűzijáték vége előtt nem fog esni. Aztán fellőtték az első rakétákat. Mindenki az eget bámulta, nem tudva, merre is nézzen, hiszen mindkét hídról lőtték őket. 

Eltelt 10 perc és leesett néhány csepp eső, majd hirtelen óriási erejű szél támadt, fújta a füstöt, és nem lehetett látni a tűzijátékot, csak a hangját hallottuk. Aztán ömleni kezdett az eső, a szél veszettül fújta, egy perc alatt elázott mindenki, és kitört a pánik. Az emberek sikoltoztak, kiabáltak és menekültek. Közben a tűzijáték nem állt le, de nem sokan nézték. Mi Tomival vártunk egy kicsit, míg elindultunk. 

A szél faágakat sodort a tömegbe, mindent felkapott, amit csak tudott. És szakadt az eső. Bokáig gázoltunk a vízben, sodródva a tömegben. Mindenki valami tetőt keresett, száraz helyet, ahova beállhat. Mi is kétszer megálltunk, aztán igyekeztünk mielőbb hazajutni. [Tomi rokonainál szálltunk meg Zuglóban.] Útközben láthattuk a vihar és a tömeg nyomát; kidőlt fák, a nép által kidöntött utcai táblák, tetőről lesodródott törött cserepek, feldőlt kukák, hatalmas napernyők az út mentén, éttermi teraszok katasztrofális állapotban, és emberek mindenfelé. Állandóan szirénázott valahol egy-egy mentő vagy rendőrautó. Az utakat kisajátították a gyalogosok, ázott emberek mindenhol. A metró tömve, lehetetlen volt lejutni. Kénytelenek voltunk gyalog elindulni a parttól a Stadionokig. 

Útközben találkoztunk más sorstársakkal is, ők is mesélték, amit átéltek vagy láttak. Egy nőre rádőlt egy fa, de senki sem segített, de végül nem lett baja. Egy kínai nem akart beengedni az éttermébe egy vérző fejű pasit. És ment a találgatás: vajon hányakat taposott el az áradó tömeg? [Mint kiderült, senkit.]

A Stadionoktól trolival jöttünk. Útközben telefonáltunk. Tomi beszélt a nagynénjével - ők nem mentek ki a partra, otthon maradtak, jól is tették -, a bátyjával meg a szüleivel. Tomi bátyja egy motorcsónakon volt a Dunán, de megúszta. Mesélte, hogy a budai oldalon a 3 emelet magas Red Bull Air Race állvány a tömegbe dőlt, állítólag meg is haltak néhányan. [Itt valójában nem halt meg senki.] Tomi szülei a hírekben elhangzottakat mesélték, hogy a Dunán hajók is ütköztek. Én beszéltem Nórával, ő otthon volt, netezett, fel is olvasta az indexen levő hírt, de nem volt semmi új. Apával is beszéltem, ők Zánkán voltak, de elmaradt a tűzijáték, mert ott is vihar volt, bár nem ekkora. 

A troliról leszállva egy srác, akitől Tomi tüzet kért, azt mesélte, hogy ő a Lánchídnál állt, és mellette halt meg két ember, akikre rázuhant egy fa. [Ez viszont tényleg így történt.]

Mi Tomival csak eláztunk. Elég durva egy este volt és örülök, hogy jól vagyunk."

Nosztalgiáztunk is ma egyet Tomival a 10 évvel ezelőtti eseményekről. A mai napig iszonyat boldog vagyok, hogy nem hatott ránk a tömegpánik és józanul tudtunk döntéseket hozni. Én akkor 16 voltam, ő 18. Szerintem elég jók voltunk. 

Idén a Balatonban állva néztem a tűzijátékot. A Balaton amúgy is gyönyörű, de az elég jó, amikor a víz kellemesen simogatja a lábad, kortyolod a söröd, és közben körbe a parton több helyen is lövik a rakétákat. Elég menő. És sokkal békésebb, mint 10 éve.

indulás

A naptáramban elértünk ahhoz a naphoz, ahova nagy betűkkel felírtam, hogy MTT tábor. Juhújjj!

Akkor most off to Tolkien tábor.

IRONGIRL 2016

Már régóta szemeztem az IRONGIRL 6 km-es versennyel, ami az IRONMAN triatlonverseny egyik kísérőszáma. Márciusban kiderült, hogy a verseny előtti nap esküvőre leszek hivatalos, úgyhogy le is mondtam róla, hiszen ki akar vidékről visszaérkezvén, egy hosszú, bulizós éjszaka után futni? Kiderült, hogy én. :D Fellelkesültem, mert Eszti egész hétvégén az ironmaneknél önkénteskedett és ő is lelkes volt. Osztottam-szoroztam, és végül arra jutottam, hogy úgyis el kell hagyni a veszprémi szállást délelőtt 10-kor, ha 11 körül buszra szállunk, bőven odaérek 3 órára a Kopaszi-gátra. Jelentkeztem, befizettem a nevezési díjat, és sikerült megcsípnem az utolsó helyek egyikét. 

A lagzin igyekeztem nem szétcsapni magam, rövidet nem ittam egyáltalán, csak sört, és arra is figyeltem, hogy időnként üdítővel előzzem meg a várható dehidratációt. Sikerült 7 óránál többet aludnom, időben vissza is értem Budapestre, de nyilván egy pihenéssel, sok alvással telt este után üdébb és frisebb lettem volna. Sebaj, még mindig százszor jobban voltam, mint a Vivicittán. Ha olyan állapotban le bírtam futni 10K-t, akkor a 6 km meg se kottyanhat. 

Útban a Kopaszi felé elsétáltam az Ironman 5i50 versenyzői mellett, akik a 10 km-es futást teljesítették éppen. Jövőre tervben van, hogy elindulok ezen a távon: 1,5 km úszás, 40 km bringa, 10 km futás. Megnyugtató volt, hogy nem csak atléta alkatú embereket láttam futni, még esélyesebbnek érzem, hogy én is teljesíteni tudom. Az eredmény mindegy is, csak érjek majd be. Csak el kéne kezdeni úszni.

Mivel korán kiértem a Kopaszira, volt időm menni egy kört. Ennek ellenére is kisebb rejtély maradt számomra, honnan indulunk majd, kénytelen voltam megkérdezni az Infopultnál. Minc társaságában indultam meg a rajt felé. Olyan jó, hogy van egy futópajtim, együtt azért sokkal jobb szaladgálni. :) A rajt persze késett pár percet, előtte bemelegítés. Szakaszos indítás volt, mi egészen a végén álltunk, tisztában voltunk a képességienkkel. Aztán egyszer csak go, futás. 

Betonon futottunk a Kopaszitól, az első fordító a Gellért tér előtt nem sokkal volt, utána frissítőállomás. Egyenletes tempóban haladtam, egyedül a kátyúk zavartak az elején, de nem lassítottak le. Minc hamar elhúzott mellelőem, ő bírta a gyorsabb tempót, jó 5 perccel hamarabb be is ért, mint én. :O Nem futottam gyorsan, mert bár épp nem sütött a nap, így is 30 fok volt, magas páratartalommal. Ami nagyon zavart, hogy sehol nem volt kiírva, hányadik kilométernél járunk, így nehéz előre beosztani az erőt. Volt nálam telefont, indítottam is Endomondót, de futás közben macera azt nézegetni, hol járok a GPS szerint. Hát a futás mindig nehéz, de alapvetően nem volt ez egy extra futás, melegem volt, izzadtam, de bírtam. Egészen a második fordítóig. 

Haha, hát az nagyon aljas volt. Visszaértünk a Lágymányosi-hídhoz, és először úgy tűnt, hamarosan bekanyarodunk a célterületre. Ennek úgy megörültem, hogy elkezdtem extragyors tempóban a zene ritmusára futni, ilyen gyorsan se futottam még szerintem. Aztán jött a feketeleves: igen, ott van a kanyar vissza a célba, na de előtte még tovább kell futni a következő fordítóig, és onnan vissza a kanyarig. Ez egy bő 1 km-es kanyart jelentett, plusz ugye a célig hátralévő szakasz. Annyira lesokkolt ez a tény, hogy a nagy lendületből konkrétan meg kellett állnom sétálni. Ezen a szakaszon vegyesen futottam és sétáltam, úgy éreztem, muszáj. Aztán persze összeszedtem magam, nehogymár úgy sétáljak be a célba, hogy néz az ki? 

42 perc 59 mp alatt teljesítettem a távot. Most ezzel az a gond, hogy nem tudom, mennyi volt a tényleges táv. Az Endomondo 5,5 km-et mért nálam, és ahogy olvastam, mások is ezt az eredményt kapták. Másrészt csak nem ilyen amatőrök a szervezők, hogy nem tudnak rendesen kimérni 6 km-t… Most ha 43 perc alatt futottam 6 km-t, az nálam okés eredmény, de ha 5,5 km-et futottam ennyi idő alatt, az gáz. Az érem mindenesetre nagyon szép. :) 1720 beérkezett versenyzőből 1554.lettem. Kezdő futóként nem tudom ezt se szégyellni. 

Amibe én nem futottam bele, csak távolról láttam a golfkocsit, viszont többen írtak róla a facebook eseménynél, az egy rohadt idegesítő és gáz jelenet volt. Történt ugyanis, hogy forgatási helyszínnek használták az Irongirlt, és Berki herevasalós Krisztián és valamelyik új védence, Cseke Katinka eljátszották, hogy a csaj fut a versenyen, elesik, aztán folytatja, majd beér a célba és átveszi a megérdemelt érmet. Na ez a valóságban úgy nézett ki, hogy golfkocsival odafurikázták egy pontra, ott eljátszották az esést, majd elfurikázták a célig, ahol eljátszották a beérkezést. Nagyon-nagyon gáz. Értem én, hogy ez az egész celebesdi egy nagy színészkedés, de kibszott nagy tiszteletlenség a többi futóval szemben, hogy őket akadályozva bohóckodnak a pályán és úgy éltetnek valakit a célban, hogy köze nincs a futáshoz, ennek ellenére ugyanazt az érmet kapja meg, amit mindenki más, aki egyébként lefutotta és kiérdemelte. Én nagyon szégyellném magam a helyükben, szánalmas pitiáner csalók. Nem kéne, hogy bosszantson, de bosszant. 

Mi mindenesetre megérdeltük az érmeinket. És az összes többit is meg fogjuk.

Irongirlök

prága vol. sokadik day 03-04.

Szombat lévén a szokásosnál is nagyobb volt a népsűrűség a folyosón: turistákkal volt tele az egész szint, akiknek egy része a bejárat előtti lépcsőn nyomkodta a telefonját vagy laptopját, mert ott volt egyedül wifi az épületben. Megittuk a szokásos kávénkat, a kisboltban vettünk magos zsemlét és smetana-t (imádom a smetanát, be is faltam pár perc alatt), és a parkon keresztül lesétáltunk az Újezdre, ahol Rali várt minket. A lanovkánál óriási volt a sor. Persze, tök jó élmény felsiklózni a hegyre, de egy 3 perces útért egy zsúfolt vagonban nem várnék órákat. Pláne, hogy a parkon keresztül is látni a várat.

Rali felhívta a figyelmünket, hogy pont velünk szemben van egy nagyon király fagyizó, az Angelato. Természetesen azonnal ki akartuk próbálni. Sós karamell fagyit ettem joghurtossal, életem egyik legjobb fagyija, ha nem a legjobb. És hatalmas adagokat kaptunk, fél óra múlva is még azzal küzdöttem.^_^

A Kampa szigeten tettünk egy kört, onnan pedig az újvárosi oldalon lévő rakpartra mentünk. Prágában az is jó, hogy a rakpart közösségi tér, ahol nincs autósforgalom. A Mánes kiállítócsarnoktól a táncoló házig tartó szakaszon kiülős helyek, étteremhajók, háztáji piac található, esténként élő zene és pezsgő élet. Mennyivel jobb lenne Budapesten is az élet, ha nem autók foglalnák el a rakpartot! Bár még dél körül járt csak az idő, sokan ültek ki sörözni, mi is ezt tettük. Az egyik helyen kökényes sört árultak, amit Rali is szívesen ajánlott. Egyébként Lobkowicz sört ittunk, és már a színe is izgalmas volt. Végre egy olyan gyümölcsös sör, ami nem full édes, hanem kellemesen kesernyés.

Ebéd helyett sör

Rakpart.

Ralinak sajnos megint indulnia kellett dolgozni. Mi célba vettünk a vízibiciklis standot a közeli Slovanský szigeten. Némi várakozás és 230 jó cseh korona átadása után már tekertünk is a folyón. Jó időnk volt, sütött a nap, alattunk a folyó, előttünk a Károly híd, már csak egy sör hiányzott a kezünkből. Néha igencsak koncentrálni kellett a kormányzásra, mivel tele volt a folyó más vízibiciklizőkkel, és mindenki ment, amerre látott. Ja és én voltam a kapitány. :D Hihetetlenül gyorsan eltelt az egy óra, párszor megkerültük a Kampa szigetet, kicsit csordogáltunk, aztán már mehettünk is leadni a hajót.

Károly híd a hajóból

Táncoló ház

Szelfi

>A nagy tekeréstől megéheztünk, a késői ebédet a Rali által ajánlott Husa étteremben ettük. Desszertnek csokis sajttortát kértem, még csili is volt rajta. :O Ebéd közben azon tanakodtunk, merre menjünk tovább, de eléggé leredukálódtak az opcióink, mikor kiderült, hogy a Strahov könyvtár kb. akkor zárt. A Wallenstein kertet választottuk, az mindig szép.

Wallenstein garden

A páva még mindig népszerű látványosság

A fal a kertben. Prága egyik hátborzongató látványossága.

A kertből a királyi kertekbe vittem volna foxot, de interneten csekkoltuk a nyitvatartást és kiderült, hogy az is bezárt már aznapra (este 6ig volt nyitva). Felvillamosoztunk a várba, hogy megnézzük a Szent Vitus székesegyházat, de pechünkre pont esküvő volt, így csak mikor a násznép kivonult, akkor tudtunk kicsit belesni.

Székesegyház

A Letna park felé sétáltunk tovább a Chotkovy Sadyn keresztül.

Elbújtam egy fába

Elég jó a kilátás, nem?

A Sztálin szobor helyén álló metronóm nagyon elnyerte fox tetszését. Az emlékmű körül fiatalok deszkáztak, az egyik sarokban magnóból jazz szólt, amire párok táncoltak, az emlékmű aljában pedig szabadtéri kocsma fogadott minket, ahol ittam is egy jó Páter sört. A lépcsőn lesétálva végre autentikus falfirkálós graffitis környezetbe jutottunk, és megállapítottuk, hogy Prágában is vannak követői a white pride “mozgalomnak”.

Fox és a metronóm

A következő állomás a Torture Museum volt. Én láttam már korábban is, fox még nem. Eleinte fotóztam, de elég hamar elment a kedvem tőle. Az a bajom ezzel a múzeummal egyébként, hogy vannak kétségeim, mennyire hitelesek a kiállított tárgyak és a hozzájuk tartozó leírások. Mármint nem vonom kétségbe a kínzások tényét, de kicsit olyan szenzációhajhász az egész, a legfrekventáltabb helyen, ahol turisták járnak. Borzongj egy jót, szörnyűlködj, de hogy egy hivatkozást vagy forrásjelölést nem láttam sehol, az is biztos. Az emeletről legalább szép a kilátás.

A Károly híd bejárata, háttérben a vár.

Mivel kürtősre nem éheztünk, visszamentünk az Újezdre. Útközben vettünk sört, majd lanovkával mentünk vissza a Petřín hegyre. Már sötét volt, mire felértünk. Kisétáltunk a parkba, és kiültünk az egyik kedvenc városnézős spotomra, és csak néztük az éjszakai Prágát. Mellettünk csehekből és nemzetközi diákokból álló társaság partizott, zenét hallgattak meg gitároztak, inkább illett a hangulathoz, mint zavart. Hát hjaj, az éjszakai kilátás bámulása régen is mindig keserédes élmény volt: öt éve is tudtuk, hogy leszk idő, amikor nem lesz a mindennapjaink része a várost csodálni, és most is tudtuk, hogy másnap már megyünk haza, ennyi volt.

Vasárnap 3-kor indult vissza a busz Budapestre. Délben találkoztunk Raliékkal, ezúttal Karel is el tudott jönni. Ebédeltünk a közeli Lokál étteremben, beszélgettünk, aztán sajnos hamar  búcsút is vettünk egymástól. Rali elkísért minket a Florence-re, és megígérte, hogy ha lesz rá lehetőségük, hamarosan meglátogatnak minket Budapesten. Jó volt újra látni őket nagyon. Kicsit aggaszt, hogy Karel nagyon menni akar az USA-ba, és ha megy, akkor viszi Ralit is, úgy azért jóval nehezebb lesz találkozni.

Cukibogyókák <3 <3 <3

Úgy érzem, kimaxoltuk ezt a pár napot: folyamatosan úton voltunk, sok helyen jártunk, söröztünk, Raliékkal is lógtunk, és megvolt a vízibiciklizés is, ami az egyik fő mozgatórugója volt az utazásnak. Persze így is maradt egy csomó dolog, amit meg kell nézni, mert Prágában sosem fogynak el a látnivalók. Majd legközelebb. :) 

És természetesen hoztunk haza egy rakás sört. ^_^

Porva-Csesznek terepfutás

Vasárnapra beterveztem azt a terepfutást, amit egyszer már meg akartam csinálni: elvonatozni Porva-Csesznekre, onnan pedig hazafutni. Reggel 8-ra állítottam ébresztőt. 5 óra alvás után felébredtem, de nagyon vacilláltam, hogy elinduljak-e vagy sem. Végül úgy döntöttem, nem leszek gyenge. 

Gyorsan összekaptam magam, de a 8:51-es vonatra így is csak 20 percem maradt, ergo már Zircre is futni kellett. Hát hogy is mondjam, nem a világ legjobb élménye full kómásan, kialvatlanul, elviselhetetlen párában időre futni. Egy nagy szenvedés volt az egész. Megfordult a fejemben, hogy befutok Zircre és vissza, és ennyivel tudjuk már le ezt az egészet, de győzött a hajcsár énem, úgyhogy mentem tovább a vasútállomás felé.

Pont begördült a vonat, amikor odaértem. Tudtam, hogy vár még pár percet, és sejtettem, hogy a jegypénztár már megszűnt, de inkább nem csekkoltam, felugrottam a vonatra. Innen életem egyik legkínosabb negyed órája következett. Ott vagyok én, a futástól kifulladva, a pára és az izzadság konkrétan folyt rajtam, full vizesen és pirosan, a vonat meg tele van kipihent, cseppet se izzadt kirándulókkal. Hiába törölgettem magam, nem volt nálam annyi ruhanemű, hogy a vizet felitassa, így csak abban tudtam reménykedni, hogy a menetszél majd megszárít. Végül így is lett, de csodálom, hogy a kalauz hajlandó volt nekem jegyet adni és nem zavart le a vonatról. Leszálltam Porva-Cseszneken. Az ég továbbra is borult volt, reggel 9.10, páratartalom az egekben. Annyira lesokkolt a Zirce futás, hogy úgy döntöttem, sétával kezdek - csak aztán sehogy se sikerült rávennem magam, hogy rendesen fussak. Nekiindultam néha, de egyszerűen nem bírtam, meg kellett állnom. Nem tudtam ezen idegeskedni, úgy voltam vele, hogy majd később megjön a kedv, a cél, hogy mozogjak és élvezzem, amit csinálok.

Indulás!

Átmásztam.

Ez csak egy lightos vízfolyás, de pont sikerült belelépnem.

A képen is látszik, mennyire nagyon élvezem a túrát.

Az a helyzet, hogy ha teljesen őszinte vagyok, akkor be kell vallanom, hogy nem annyira élveztem. Fáradt voltam, az izmaim túl kemények, az út hol túl csúszós, hol murvás, hol sáros, de a legrosszabbak azok a szakaszok voltak, ahol égig érő növényzet közepén kis ösvényen kellett áthaladnom. A cipőm hamar cuppogott a víztől. Nem elég, hogy vizes növényzetben trappoltam, pókhálók, benyúló ágak, csalán nehezítették az utat, és egyáltalán nem volt jó érzés egy szűk ösvényen haladni egyedül.  Attól is féltem, hogy egyszer csak kiugrik mellőlem egy vadállat és megesz. Amikor az Endomondo közölte, hogy “GPS signal lost.”, minden alkalommal a szívbajt hozta rám. Egész úton kis bogárkákat hessegettem az arcomtól, amik csak nem akartak tágítani. Nem csak a cipőm, a párától a testem is megint csurom víz lett. Többször is át kellett kelnem a Cuhán, nem éreztem a topon magam, úgyhogy kb. négyképláb másztam a köveken, nem akartam beleesni. Pláne hogy ha kimegy mondjuk a bokám, akkor órákat várhatok a segítségre. Szóval elég hamar az lett a fő cél, hogy minél hamarabb hazajussak. 

Egy idő után kisütött a nap is, szóval még melegebb lett. Sokat jártam már ezen az útvonalon, de most olyan sűrű és magas volt a növényzet, hogy sokszor azt se tudtam, merre járok. Plusz sok helyen murvával szórták fel az utat, ami szintén csökkentette az ismerősség érzetét. Nem tudom, a Porva-Cseszneknél táblát festő emberek nem tudnak mérni vagy az Endomondo nem számol rendesen, de míg a táblán Zirc 7,5 km-re fekszik, az Endomondo szerint 8,3 km-et tettem meg, és én még csak nem is Zircig mentem. Nem fogok hazudni, 1 óra 20 perc volt ez a táv. Ennyi idő alatt szoktam 10 km-et futni. Otthon vettem egy kellemes zuhanyt, majd kezdtem érezni, hogy még ólmosabb a lábam, mint reggel volt. Nem is bírtam sokáig, visszamásztam az ágyba aludni. 

Tanulság? Sok van. Nem vágunk neki csakazértis terepfutásnak, ha fizikailag nem állunk rá készen. Semmi értelme kialvatlanul elindulni. Plusz lehetőleg nem a legpárásabb időben kell menni, nem a legvizesebb úton, és nem nyáron, ha tudjuk, hogy nem olyan nagy az út forgalma, hogy rendesen le legyen taposva a növényzet és az út. Nem vagyok elégedett magammal, de legalább tudom, hogy én erőltettem magam olyasmit, amire éppen akkor nem voltam felkészülve. Legközelebb okosabb leszek.

Rollertúra

Megszakítom egy bejegyzés erejéig a prágai beszámolót. Eredetileg a rollertúrát egy terepfutással együtt terveztem együtt publikálni, de rájöttem, hogy túl hosszú lenne, így inkább ketté szedem.

Ez is egy mozgalmas hétvége volt. Bár eredetileg nem terveztem különösebben sportosra, mégis határozottan sokat mozogtam. Egyrészt Nóra húgom rávett, hogy hazavigyem a rollerem és guruljunk, másrészt beiktattam vasárnapra egy “terepfutást”. Az idézőjelek nem véletlenek.

Szenkirályszabadja után

Péntek este Utcazenén voltunk Veszprémben. Söröztünk, beszélgettünk, Town of Saints-t hallgattunk (úgy emlékeztem, hogy pörgősebb zenét játszanak), régi ismerősökkel találkoztam, aztán hajnalban indultunk haza. Zircről nem volt csatlakozás hajnal 2-kor, így mi ketten rollerrel, a többiek gyalog tették meg a 2 km-es távot.

Másnap délután bebuszoztunk Veszprémbe, majd célba vettük a Balaton-partot, konkrétan Balatonalmádit. A legkirályabb, hogy egészen Vörösberényig bicikliút visz, Veszprém határától csak gurulni kell szinte, és az út is egész jó minőségű. Nem mellesleg főleg Szentkirályszabadja után a táj is szépséges. Időnként megálltam fotózni, így sikerült egy őzet kiugrasztanom a mellettem lévő susnyásból. Gyanútlanul fotóztam, amikor valószínűleg a telefon fotóshangjára riadt fel - nem sokkal mögöttem szaladt el.

A felszerelés

Ott egy őz!

Vörösberénybe érve az út rollerrel borzalmassá vált. Olyan fajta betont raktak le, ami tele van apró kavicsokkal. Nem elég, hogy nagyon rázkódott tőle a kerék, valahogy olyan intenzitással rezgett az egész jármű, hogy a kezemben folyamatosan azt éreztem, mintha száz méhecske csipkedne egyszerre. Nagyon rossz volt. Később a rendes bicikliút véget ért, a járdán tudtunk haladni, de azt se rollerezésre tervezték. Sebaj, túléltük.  A 15 km-es távot 1 óra 40 perc alatt tettük meg. 30 fok volt, leégtünk, leizzadtunk, de egy sör és egy lángos elfogyasztása után már a Balaton vizében lubickoltunk. Totál megérdemeltük. :)

Ott a Balaton!

Rollerpajtás Almádiban.

Pár óra strandolás után busszal jutottunk vissza Veszprémbe, megint Utcazene, bár most jóval fáradtabbak voltunk, és hajnalban megint rollereztünk Zircről.

Arról, milyen volt másnap pár óra alvás után terepfutni, hamarosan mesélek. 

prága vol. sokadik day 02

Ahhoz képest, hogy sokan az éjszaka közepét találták a legalkalmasabb időpontnak a folyosón kiabálásra, valamint hogy a szobánkkal szembeni közös zuhanyzó ajtaja szinte visított, ha bárki nyitotta/csukta, egész kipihenten ébredtünk. 11-re beszéltünk meg találkozót Ralival a Námesty Republikyn. Összeszedtük magunkat, vettünk kávét az automatából, majd célba vettük a Petřín parkot. Lefele a séta kényelmes tempóban sincs több fél óránál, és imádom, hogy a kanyargós utak közül bármerre indulunk, valami izgalmasat biztos találunk. Elsétáltunk az ukrán templom mellett, valamint két vízesésnél. Találtunk egy rejtélyes cseh nyelvű felhívást egy fán, később Rali lefordította nekünk: arra hívta fel a figyelmet, hogy a parkban békák vonulhatnak, vigyázzunk rájuk. Gondolom tavaszról maradt kint a felirat, de kedves, hogy erre is figyelnek.

Szent Mihály templom a Petřín parkban

Kicsit nehezen találtuk meg egymást, a metróból nem egy kijárat vezet a felszínre. Miután beazonosítottuk, hol vagyunk, Rali egyszer elsétált melletünk, mert fox és az én hajam is tök más, mint télen volt, és elsőre nem ismert meg minket. :D Jajj, nagyon jó volt újra látni Ralit! Tökmindegy, mennyi idő után találkozunk, mindig olyan érzésem van, mintha sose mentünk volna haza az erasmus után és naponta beszélnénk. Elvitt minket egy étterembe a közelben, ami a Kolkovna Celnice névre hallgat. Elég fancy hely volt, nem is olcsó, de nagyon finomat ebédeltünk (chef’s schnitzel: turkey schnitzel coated in cornflakes and served with potato salad, nyamm) és igazi cseh vágott sört (fele világos, fele barna) ittam. Ebéd után sétáltunk egy keveset, aztán Ralinak mennie kellett dolgozni, mi pedig elindultunk felfedezni a várost (újra).

Azért teljesen más úgy turistáskodni, ha az embernek van arra kerete, hogy pénzt költsön a helyi finomságokra, múzeumokra, tömegközlekedésre. Megvolt annak is a hangulata, amikor Dave-vel három éve lejártuk a lábunkat, mert nem volt pénzünk jegyet venni és három napig éheztünk, hogy legalább sörre legyen pénz, vagy hogy az erasmusos félév csórósága ellenére is sok helyre eljutottunk, bár ott is az ingyenes programokat preferáltuk. Nem bánom, hogy most többet megengedhettünk magunknak, kényelmesebb így az élet.

Első utunk a Museum of Communism-hoz vezetett. Nagyon-nagyon régóta el akartam menni oda, de vagy zárva volt, vagy nem volt rá pénzem. Most végre sikerült. A jegyárus néni nem volt túl kedves, de legalább a kiállítás megért minden fillért. Nagyon jól összeszedett, információdús és izgalmas kiállítás néztünk végig.

Szoborhalom

A kommunizmus időszakának szinte minden aspektusán végigveszi, ami a korabeli életre jellemző volt: iskola, mezőgazdaság, sport, határvédelem, propaganda és karikatúrák, kihallgatások stb.

Gyerekholmi

Filmet is lehetett nézni, egy kb. 20 perces dokumentumfilmet vetítettek a cseh tüntetésekről, ellenállásról a kommunista rendszer ellen 1968-tól egészen a bársonyos forradalomig.

Kép a falra

Nem egy egyszerű darab, miután 20 percig azt nézed, hogyan verik rendőrök botokkal a tüntetőket, vízágyúznak és húzzák őket a földön, teljesen elmegy az életkedved. Hiába a “happy end”, rengeteg erőszaknak kellett történnie, amíg a rendszer megbukott. A filmet látva jobban átérzem, milyen sokaknak kellett ezt az erőszakot elszenvednie, hogy végre változás történjen. Súlyos darab, de igenis látni kell, hogy akkoriban ez volt a válasz, ha ellenállsz, és nem szabad hagyni, hogy ez a hozzáállás és szellemiség visszatérjen. 

Kafka

A múzeum után a forgó Kafka szobrot vettük célba. Láttam róla videót youtube-on, és muszáj volt élőben is megnézni. Sajnos az egyik elem nem forgott a többivel, ráférne egy javítás, de alapvetően az élményen nem sokat rontott. Imádom, hogy Prága tele van weirdebbnél weirdebb szobrokkal.

Még viszonylag korán volt, úgyhogy egy kávé/gyümölcslé után elindultunk Vyšehradra. Meglepetésemre a templom körüli temető nyitva volt, nem is tudtam, hogy egyáltalán látogatható.

Vyšehrad

Tudósok, zenészek, színészek, sportolók nyughelye ez, érdemes egy sétát tenni a sírok között. Amit nagyon sajnálok, hogy a templomhoz pont akkor értünk oda, mikor bezárt. Sosem voltam még bent, most meg lemaradtunk. Meh.

Így fotóz, akinek nincs szelfibotja - háttérben a Petřín hegy.

Pihenésként ittunk egy Březnakot egy kis kocsmában, majd újra metróra szálltunk, ezúttal a Žižkov tévétorony felé.

Naplemente

A tévétorony kilátója 93 m magasan van, a kilátás pedig mesés. Nem csak a várost látni, hanem az azt körülvevő, a távolban homályosan feltűnő hegyeket, számomra jobban a helyére került, hol is vagyunk pontosan. Felhős napunk volt, de odafentről láttuk a felhőtömeg végét, amin keresztül a nap is kikukucskált. Életem egyik legszebb naplementéjét néztem végig.

Obszervatórium

Nagyon könnyű csak megállni az ablaknál és bámulni, legalább másfél órán át mi is ezt csináltuk. Végül lelifteztünk az étterem szintjére (66m), ahol a bárban söröztünk egyet. Ahhoz képest, hogy milyen luxushelynek tűnt, nem volt annyira drága. Vicces volt, ahogy a szépen kiöltözött, randevúzó párok közé beültünk laza turistaszerelésben. :D

Utolsó, ámde nagyon fontos állomása a napnak a kürtőskalácsozó volt a Károly hídnál. Sajnos elég későn értünk oda, záráshoz készülődtek, és a fagyis kürtősbe csak csokifagyit tudtak adni vanília helyett, a tejszínhabos epresbe pedig szintén csokifagyit hab helyett, de jobb híján elfogadtuk így is. Az eredeti verziók finomabbak lettek volna, de hát így jár, aki este fél 11kor akar kürtőst enni. Míg falatoztunk, átsétáltunk a Károly hídon - elképesztő, mekkora embertömeg van ott is és a belvárosban is késő este. 

A kivilágított Petřín torony a Károly hídról

Sétánk az Újezden ért véget, ahonnan az utolsó lanovkák egyikén gyönyöködtünk még egyet az éjszakai kilátásban. A Strahovon is nagy volt az élet, valahol szólt a drum and bass, a Petřín torony pedig színesen pompázott. Kacérkodtunk a gondolattal, hogy beülünk valahova még egy sörre, de fáradtabbak voltunk annál, úgyhogy mentünk aludni.

prága vol. sokadik day 01

Prága az a hely, ahova bármikor el tudnék indulni úgy azonnal. Nem kifejezetten terveztük, hogy idén odautazunk, hiszen tavaly télen voltunk ott utoljára, de mikor kikerültek a Red Bull Air Race első plakátjai, foxszal azonnal tudtuk, hogy azon a hétvégén dobbantanunk kell valahova, azt az állandó zajszennyezést nem bírjuk ki még egyszer. Az első ötlet az volt, hogy borsodba megyünk, de belegondoltam, hogy végülis van még két olyan szabadnapom, amit nem foglaltam már be idén más célra, és mindig is akartam vízibiciklizni a Vltaván, azt pedig nyáron érdemes. Gyorsan megvettem a buszjegyeket (Student Agency for the win), szállást pedig a Strahovon foglaltam.

Sajnos a nagy lelkesedésben nem egyeztettem rendesen Ralival, így már mindent elintéztem, mire kiderült, hogy későig fog dolgozni azokon a napokon, amikor ott leszünk. Azt megbeszéltük, hogy a reggeleket együtt töltjük. 

A reggeli első busszal indultunk. Az út alapból hosszú, de Brno után szinte végig építkezések voltak egészen Prágáig az úton, bekerültünk egy kisebb dugóba, úgyhogy egy óra késéssel értünk a Florenc-re. Eltömegközlekedtünk a Strahovra. Ahogy először beléptem a building 2 első emeletének folyosójára, újra elkapott az a nyomasztó érzés, amit akkor éreztem, amikor 2011-ben megérkeztem a koliba. Sötét folyosó, cellaszerű szobák, idióta zárak és nyikorgó ajtók, brr. Másnapra már megszoktam, de nem csodálom, hogy annak idején annyira menekülni próbáltunk Ralival onnan. 

Kis csendespihenő után megvacsoráztunk a building 8 pubjában, majd nekiindultunk egy esti sétának. Hideg volt, kifejezetten hideg. Hosszúnadrág és pulcsi volt rajtam, mégis fáztam. Július közepe van, az isten szerelmére! A kis siklóval/lanovkával lementünk az Újezdre, onnan pedig a Moldva partján tett séta után átkeltünk a túlpartra, ittunk egy sört az óváros téren, megnéztük a random tűzijátékot, átsétáltunk a Károly hídon, majd vissza az Újezdre, lanovkával pedig a szállásra. Későn értünk haza, igyekeztünk is hamar aludni, hogy kipihentek legyünk az első teljes prágai napunkon. 

A vár és a Károly híd

A Týn előtti Boldogasszony templom

Éjszakai látkép

Rambó

Lett egy hörcsögünk. Pontosabban dzsungáriai törpehörcsög, akinek neme ismeretlen, neve pedig Rambó. De reméljük, hogy kislány. :) Eredetileg macskát szerettem volna, de az van, hogy a lakás arra kicsi, hogy egy macska mozgásigényét kielégítse, napközben nincs itthon senki, sokszor este se, én meg nem akarok panelmacskaságra kárhoztatni egy eleven cicát. Macska akkor lesz, ha lesz kertes ház (haha). Pont kapóra jött viszont, hogy Bogiéknál váratlanul született egy rakás törpehöri, akikre le lehetett csapni. 

Nagyon készültünk, hogy minden készen álljon, mire a kis jószág megérkezik. Vettünk giganagy ketrecet csőrendszerrel, két szinttel, házikóval, mókuskerékkel, egy rakás hörcsögkaját, fogkoptatót, vitamint, almot, szénát, gyakorlatilag bármit ránk tudtak sózni a kisállatkereskedésben, nehogy Rambó bármiben hiányt szenvedjen. Aztán úgy alakult, hogy én nem voltam otthon, amikor az állat hozzánk került egy kalandos bkv-s utazás után, úgyhogy fox már összeismerkedett vele, mire én is hazaértem. Teljesen el voltam olvadva tőle: hatalmas szemek, simis bunda, kis kerek állatka, nincs is nála cukibb. ^_^

Cukiság

És továbbra is tartom, hogy egy kis cukibogyó és szeretjük, de rá kellett jönnöm, hogy egy állat tartása az tényleg felelősség. És sokszor idegőrlő, hogy fogalmad sincs, hogy amit csinálsz, azzal segítesz vagy ártasz. Ráadásul olyan keveset vagyunk a lakásban, hogy nem is nagyon tudjuk megfigyelni, kiismerni a viselkedését, hogy mennyit eszik, iszik-e rendesen, alig tudunk róla bármit. Pár napja kitakarítottuk a ketrecét, és annyira nem érezte magát otthon, hogy bár korábban a kisházban aludt, beköltözött a csőbe, ahol egyébként szaladgálnia kéne. Hiába rakom be a tálkájába a zöldségeket, gyümölcsöket, sonkát, alig rágcsál bármiből. Ellenben bár elvileg tisztaságszerető kis jószág lenne és kapott pisifogó homokot, amit wc-nek kialakíthatna, az egész ketrec tele van a kis kakibogyóival, mert szó szerint leszarja a rendet. Én meg nem tudom, mit csináljak már vele, mit rontunk el, miért nem alakított ki wc-t magának, miért költözteti át az alvóhelyét, miért nem eszi a friss dolgokat, miért csak a magokat. Emellé elég kis félénk jószág, minden hangos zajtól megretten. Próbálnám kézhez szoktatni, de elbújik. 

Szóval nem csak cukiskodás van, hanem aggódás is. Előre félek, mi lesz a következő ketrectakkerolásnál. Remélem, azért jól érzi magát nálunk, csak egy macskával mondjuk könnyebb lenne, a macska dorombol, ha jól érzi magát, egy hörcsög meg... hát, nem purcan ki. De éjszakánként nagyon lelkesen tekeri a kereket, szóval annyira csak nem lehet rossz neki itt. Mióta az első, visítva nyikorgó kereket lecseréltük egy halkan surrogóra, azóta megnyugtató este hallani, ahogy futja a kilométereket. :)

Össze kell még csiszolódnunk, na.

Rambedli

pride 2016

Nem igazán volt kérdés, idén részt veszek-e a pride-on, zsinórban ez a harmadik, amin voltam. Emlékszem, 2014-ben még mennyire feszengtem és féltem, hogy megvernek, 2015-ben csodajó jó, idén pedig még foxot is rá tudtam venni, hogy ha már egyszer ő is ilyen liberális meg elfogadó, akkor jöjjön már el velem.Most már eljutottam oda, hogy prájdolni tök alap meg átlagos dolog számomra, egy szemernyi félelem nincs bennem, és rosszul érezném magam, ha kihagynám.

A szokásos csapat verődött össze idén is, a ruházatunkban se sok változás volt felfedezhető. Én megint a love&tolerate pónis pólóban mentem, jövőre próbálok már kreatívabb lenni. Egyrészt unalmas vagyok, másrészt nem a legideálisabb fekete pólóban sétálni a tűző napon kilométereket. 

Színes, lufis tömeg

Ezúttal a Hősök tere volt a gyülekezési helyszín. Érkezéskor azon csodálkoztam, milyen sok ismerősbe futok bele - eddig ez egyáltalán nem volt jellemző. Mintha nem lenne már ciki prájdolni. Egyébként mindenhol a szokásos bulihangulat uralkodott, kamionokból dübörgő zene, szivárványos zászlók (most nem kaptunk sajnos, a tavalyit meg nem vittem magammal gondolván, úgyis szerzünk), lufik, színes ruhák, vidám emberek. A vonulás viszont meglepően rövid volt. Két éve alig bírtam bevánszorogni a Dózsa György útra, most simán besétáltam a Kossuth térre, alig fáradtam el.

Sajnos idén is voltak kordonok, de úgy tűnik, egészen feleslegesnek bizonyultak: nem történt semmi attrocitás. Annyira semmi, hogy azokon a szakaszokon, ahol az utca embere elérhető távolságba került a kordon túloldalán, ott is csak szemlélődő turisták, átlagemberek álltak, ökölrázó, mocskosbuzizó homofóbok sehol. Az ablakokból idén is integettek a lakók, az éttermek dolgozói az ajtókban nézelődtek és fotóztak. Tényleg olyan békés volt minden, hogy totál feleslegesnek éreztem a kordonokat. A szervezők már most is nélkülük akarták megtartani a rendezvényt, de a rendőrség nem ment bele. Őszintén remélem, hogy jövőre kordonok nélkül bulizhatunk. Totál nem fair, hogy békés, szivárványos embereket kerítés közé kell zárni, de gárdistákat, rasszistákat, homofóbokat simán látni a városban masírozni, amikor épp valamelyik fasiszta megemlékezésüket tartják. 

A Kossuth téren koncert várt minket, majd beszéd, de a tavalyi piknikhangulat sokkal több embert tartott ott a végállomás helyszínén. Egy ideig mi is pihengettünk, nézelődtünk, hallgattuk a zenét, aztán beültünk egy közeli helyre meginni egy sört/limonádét. Éppen még a kerítésen belül maradtunk, de pont odaláttam a kordonra. Tök rossz volt azt nézni, hogy egy rakás ki- vagy éppen befele igyekvő embert fordítottak vissza a kerítéstől, merthogy ott se ki, se be nem lehetett menni. Még ha heil hiterező verőlegények próbáltak volna bejutni, akkor oké, de miért kellett úgy "őrizni" minket.... Tényleg bízom benne, hogy jövőre nem lesz kordon.  

Összességében most nem adott akkora löketet a pride, a tavalyi sokkal katartikusabb volt. Sokan voltunk, jó volt a hangulat, de túl hamar értünk a Parlamenthez. Jó volt látni, ahogy egynemű párok sétálnak kézen fogva felszabadultan, olyan jó lenne, ha ez mindennapos lenne és nem kéne félniük. Egyszer talán eljutunk odaáig, én bizakodó vagyok. :) 

Szivárványos körmök, pónival.