Észtország vol.2 - Lahemaa nemzeti park

A Lahemaa rahvuspark Észtország elsőként alapított és legnagyobb nemzeti parkja. 1971 óta természetvédelmi terület. Mindenképpen el akartunk itt tölteni egy napot, hiszen kb. félúton van Narva és Tallinn közt, és szeretjük, ha a természetben is tudunk időt tölteni, nem csak városban.

Bejárat a túraútra

A Simple Express buszára szálltunk fel Narvában. Kicsit izgultunk, hogy elfogadják-e telefonon bemutatva a jegyeinket, de felesleges volt aggódni: ez Észtország, ahol elektronikusan lehet szavazni a választásokon. Hosszú út várt ránk, ugyanis minden kis faluba bementünk – ha gyorsjáratot választunk, akkor nem tudtunk volna leszállni a nemzeti park bejáratánál. Így viszont a környék szinte összes települését láttuk a buszból, és meg kell állapítanom, hogy már jócskán eltávolodtunk Narvától, amikor még mindig előfordultak cirill betűs feliratok, hagymakupolás templomok és panelsorházak. Úgy Rakvere környékére fogytak el az oroszos vonások a településekről.

Sötétvízű mocsári tó

Nagyon kellett figyelni a buszról, nehogy elvétsük a leszállást, mert sok km-es sétát jelentett volna, ha akár egy megállóval is később szállunk le. Nem igazán sikerült megértenünk a leszállásjelzés rendszerét: a buszokon nincs leszállásjelző, és ha jelzés értékűen előrecsorognál a sofőrhöz, az rádmordul, hogy ülj vissza a fenekedre. Viszont minden alkalommal tudta a sofőr, hogy meg kell állni, ha valaki le akart szállni. A jegy beszkennelésével elmentik a végállomásokra vonatkozó adatokat? El tudom képzelni, de nem láttam semmi nyomát. 

Mocsár felülnézetből

A Loksa tee megállónál szálltunk le, ami nem egy szép hely: soksávos út mentén egy rozoga , összefirkált kis váróbódé. Innen kb. egy km séta a Viru mocsár bejárata. 

Mocsárban szelfizős

A mocsáron 3,5 km-es deszkaút vezet át, és egy kilátóból az egész területre rálátni. Nem sietve, a mocsári világban gyönyörködve tettük meg az utat.

Végtelen mocsárság

Ennek a deszkaútnak olyan a kialakítása, mint a Sooma nemzeti parkban látott: egy szakaszon kerekesszékkel is bejárható, ezesetben egészen a kilátóig, ahol az első szintre szintén fel lehet gurulni. 

Csenevész fák

 Volt egy rész, ahol mólószerűen kiszélesedett az út az egyik tó "partján".

Bele kell lógatni a lábam! 

Ha már ott jártunk, utánaolvastunk a mocsaraknak. A köznyelvben minden vizenyős területet mocsárnak nevezünk, de a Viru mocsár valójában nem is mocsár, hanem láp azon belül is dagadóláp. A láp és mocsár között az a fő különbség, hogy a mocsárban nem képződik tőzeg, ellenben a lápokon igen. 

Kacsapár a tóban.

Magyarországon is voltak lápok, de a folyószabályozások és mocsárlecsapolások eredményeképpen 97%-uk eltűnt. 

Vízfolyás a lápban

A mocsárból kiérve megpihentünk egy kicsit, majd enyhe pánikban konstatáltuk, hogy már délután 5 van, este 8-ig el kéne jutni a Nõmmeveski puhkemajához, ami egy erdő közepi pihenőház, és odáig még 15 km séta vár ránk. Itt nem volt olyan vészmegoldás, hogy hívunk taxit vagy buszra szállunk. Felkerekedtünk hát, és nekiindultunk a vadonnak a piros turistajelzésen.

Fenyves

Gyors tempóban haladtunk, de így is körül tudtunk nézni, és láttuk, mennyire szép helyen vezet az utunk. Az mondjuk meglepett, amikor egy brutál emelkedőn kellett felmásznunk, arra nem számítottam. Hol a fák között földúton, hol tanyák közt betonúton haladtunk. 

Virágzó erdő

Meleg volt, a vizünk fogyott, mi pedig egyre jobban fáradtunk, de nem mertünk lassítani vagy megállni, mert oda kellett érni. Legvégső esetben felhívtuk volna a szállást, de sejtem, hogy nem történt volna semmi, ha nem érünk oda időben, de inkább nem kockáztattunk. Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor fél 8-kor már a közelben jártunk.

Hidacska

Azt olvastam a szállás értékelésében, hogy sokan nem találtak oda elsőre, amit meg tudok érteni. Számomra becsületbeli ügy volt nem eltévedni, és kis bizonytalankodás után megtaláltuk a helyet, ami egyébként a google maps és a booking.com térképein nem ugyanott található, de egy tábla és az előzetesen letöltött fotók a helyről segítettek. Igen ám, de sehol senki. Körbejártuk az épületeket, de nem találtunk recepciót. 

A középső ajtó vezetett a szobánkhoz - ez már másnap reggeli kép

Nem messze lakóházakat láttunk, arra indultunk, de ekkor veszett ugatásba kezdett egy nagy kutya,  és nem mertünk tovább menni. Próbáltam hívni a megadott számot, de ki se csöngött. Szerencsénkre pont akkor kanyarodott be traktorjával egy férfi, aki tudta, hogy a szállásra jöttünk, és felhívta a lányát, aki elénk sietett. A férfi nem, de a lány beszélt angolul, megmutatta a szobánkat, a külön épületben lévő konyhát, és magunkra hagyott. Szóval ez egy tanya, ami mellé építettek vendégfogadásra alkalmas kis faházakat. 

Ezzel fűtötték fel a szaunát

Mi voltunk az egyetlen vendégek – május elején egy szerda este ez annyira nem meglepő. A nagy boldogságra, hogy odaértünk, ittunk egy sört (amit áthurcoltunk a nemzeti parkon), és elhatároztuk, hogy ha lehet, szaunázunk egyet. Lehetett, bár annyiba került majdnem, mint maga a szállás egy éjszakára, de nem érdekelt, úgy voltunk vele, hogy ez most jár, és hányszor lesz lehetőségünk az erdő mélyén szaunázni... Két órába telt, mire felfűtötték a szaunát, de érdemes volt várni. Utána felfrissülve, tisztán, de a sok sétától elpilledve bámultuk a csillagokat fényszennyezéstől mentesen. Csodaszép volt az ég, bár az ég alja nem volt sötét teljesen, pedig már elmúlt éjfél. Annyira fura, hogy annyira megszoktam a város zaját, hogy amikor a fák zúgását hallottam az erdőben, automatikusan autóút forgalmának hallottam.

Nagyon jót aludtunk.