Bécs: Testing United és Hundertwasser

Nagyon szerencsésen alakult, hogy a KÖMT után még betegszabadságon voltam ínhüvelygyulladás miatt, így volt esélyem kipihenni magam. Szerdán merészkedtem először be az irodába, de akkor se maradtam sokáig: elintéztem pár dolgot, aztán hazajöttem és otthonról folytattam a munkát, mert közben be kellett pakolnom a hátizsákom - Bécsbe készültem ugyanis egy kollégával. Az apropó egy konferencia, a Testing United, amit minden évben forgóban  Bécs, Pozsony és Prága közül az egyik város lát vendégül - 2019-ben november 7-8 között tartották Bécsben. Nagyon kíváncsi voltam, mit adhat egy tesztelői konferencia, arra meg sosem mondok nemet, hogy pár napot külföldön töltsek. A költségeket ráadásul a cég állta. 

Flixbusszal mentünk, és kis késéssel, de este 8 után megérkeztünk a Hauptbahnhofra. A Hotel Caroline-ban foglaltunk két egyágyas szobát. A szállás korrekt volt, a szoba kicsi, de kényelmes. Aznap már nem szerveztünk magunknak programot, elfáradtunk, és másnap korán keltünk. 

A konferencia helyszíne az Expedithalle volt, ami a hoteltől 25 perc séta, ezt mindkét nap gyalog tettük meg. Reggel 9-kor kezdődtek az előadások, előtte regisztráció és kávé várt minket. Egész nap lehetett kávézni, még egy kis kézműves kávézó is kitelepült, na ott igazán finom kávét adtak. Ebédet, uzsonnát, szendvicseket kaptunk, volt néhány kiállító, és egy fotósarok is. A konferencia szervezője a Krone nevű IT cég, akiknek Pozsonyban van a központja, ezért a résztvevők többsége szlovák volt, ahogy a személyzet is.  

Még üres színpaddal

Nem tudtam, mire számíthatok egy tesztelő konferencián, de nagyon kellemes meglepetés volt, hogy az előadások nagy része borzasztó izgalmas volt, és rengeteget tanultam. Ha mást nem is, azt biztosan, hogy a tesztelés sokkal több is lehet annál, mint hogy a gép előtt pötyögünk, vannak elképesztően izgalmas projektek, ahol tesztelni lehet, mint például az önvezető autók. Központi téma volt a mesterséges intelligencia, a hallottak alapján ez lesz a közeljövő nagy durranása. Ami közelebb áll az én mindennapjaimhoz, kevésbé a valóságtól elrugaszkodott, és nagyon érdekes, az két téma volt: a tesztelés gyerekekkel (gyerekeknek való applikációk tesztelése) és a tesztelők nélküli tesztelés (kvázi mindenki tesztel a csapatban, élesben futó automatikus tesztekkel). Szakmailag sokat adott ez a rendezvény, kicsit kinyílt most a világ számomra.  

Mire a konferenciazáró véget ért péntek késő délután, fox már a városban volt. A cég nyilván csak azokat az éjszakákat fizette, amíg tartott a Testing United, úgyhogy fox érkezésére új szállást kerestünk. Az Appartement Hotel Marien-Hofba foglaltunk egy szobát. A  szoba valójában egy hatalmas apartman volt tágas előszobával, konyhával, fürdőszobával és hálóval, szinte nagyobb volt, mint az albérletünk. Csak egy estét töltöttünk itt, szóval nagyon nem tudtuk kihasználni. Bár nem voltunk nagyon messze a központtól, semmi erőnk nem volt várost nézni. Elvonszoltuk magunkat az utca végén lévő Gasthaus Hallerbe, és megvacsoráztunk. Biztosan van valami magyar vonatkozása a helynek, mert az étlapon külön magyar specialitások voltak, és a hónap végén lesz egy lángosnap. A rántott sajttal, amit ettem, tökéletesen elégedett voltam, és a sör is finom volt. (Egyelőre nem tartom a száraz novembert idén, egyszerűen nem bírtam eddig ezzel foglalkozni és rákészülni.)

Folyópart

Szombaton 10-ig kellett kicsekkolni, ami nem is baj, legalább időben elindultunk a városba. Nem volt sok időnk, délután 3-kor indult a busz Budapestre. A Hundertwasserhaushoz terveztünk először elmenni apfelstrudelt enni (az ottani kávézóban adják a világ legjobb apfelstrudelét), de ahogy sétáltunk a Friedensbrücke metrómegálló felé, észrevettem, hogy egy másik Hundertwasser által tervezett (valójában átalakított) épület van a közvetlen közelünkben: a spittelau-i szemétégető és távhőszolgáltató épülete. Hundertwasser eleinte vonakodott attól, hogy egy szemétégető épületét tervezze meg saját stílusában, lévén nagy környezetvédő, de megígérték neki, hogy a legmodernebb berendezéseket fogják az égetőben használni. 1992-ben készület el a színes külső, szerintem a világon nincs még egy ennyire vidám és egyedi szemétégető. 

Spittelau-i szemétégető tornya

A folyóparton egy kellemes sétányon baktattunk Spittelauhoz. Szemerkélt az eső, de a sárga falevelek és a színes Hundertwasser-épület látványa bőven kárpótolt.

A folyón túlról

És a metrótól

Egyébként jártam már itt egyszer, mikor 2013-ban megnéztük az 50. évfordulós Doctor Who-t. Akkor emlékszem, hogy erre sétáltunk, és most meg is találtam az akkor még telefonnal lőtt képeimet. Nem értem, miért nem írtam róla akkor.

Graffiti a torony alatt

A következő állomás már tényleg a Hundertwasser-ház volt. A Kunstcafében nem volt senki rajtunk kívül, de idővel a hely bácsija beterelgetett embereket az utcáról, és az általuk vetített kisfilmet reklámozta, ami bemutatja a Hundertwasser-ház történetét. Megittuk a reggeli kávénkat, és ettünk a csodálatos vaníliafagyis-tejszínhabos apfelstrudelből. Ez az egyetlen olyan étel, amiben elviselem a mazsolát, mert omlós, és csak hozzáad az ízéhez. 

Kávézó

A házat is megcsodáltuk újra, és benéztünk a Hundertwasser Village-be. Kétszer is jártam már itt, de ez az épület eddig nem tűnt fel, pedig a falu 1991 óta létezik, és ezt is Hundertwasser tervezte. Odabent ajándékboltok és éttermek találhatók, de nem fotóztam, mert azt hittem, ez csak Hundertwasser munkásságának utánzata - erre kiderül, hogy nem. Valahogy fura azt gondolni, hogy egy ennyire természetközeli ember szívesen tervezett egy olyan miniplázát, ahol turistahadak vadásszák a szuveníreket. 

Hundertwasser-ház

A közeli Kunst Haus Wienben megnéztük az állandó kiállítást Hundertwasser életéről és munkásságáról. Az időszaki kiállítás Street.Life.Photography néven fut a legfelső emeleten, arra is váltottunk jegyet, ha már ott voltunk. (A kombinált jegy 12 euró volt.)

Kunst Haus

Hundertwasserről megtudtam egyet s mást, nem sokat tudtam az életéről. Igazi életművész volt, aki mindennél fontosabbnak tartotta, hogy az ember térjen vissza a természetbe, hagyjon fel annak pusztításával. A ruháit maga varrta, az ember második bőrének tartotta a ruházatot. Meztelen performanszokat tartott, bélyegeket és épületeket tervezett, saját hajóján utazgatott, és kiállt minden lehetséges módon a környezet védelméért. Mozgalmat is hirdetett, amelyben vallotta az "ablak jogát", azaz hogy a lakónak joga van a ház homlokzatát saját ízlése szerint átalakítani az ablakból kihajolva azon a területen, amíg elér a keze. A másik híres elve a "kötelesség a fa iránt", ami szerint a fáknak is joguk van lakóházakban élni, ezért a házaiba falakókat telepített.

A Kunst Haus belső udvara

A múzeumból már a Hauptbahnhofra mentünk. A Sparban még vettünk néhány dolgot (céklás hummusz!), aztán nemsokára jött a buszunk, ami hazavitt Budapestre. Igaz, hogy Bécs nem a kedvenc városom, de vannak azért izgalmas és szép helyei, amiket érdemes látni. Hundertwassertől pedig még sok-sok épületet akarok látni, főleg a bärnbachi templomot szeretném megnézni. 

Belsőbárándi természetvédelmi terület - KÖMT KószaMűhely

Az egyik műhely, ami alatt az őszi találkozón kicsit kiszakadtam a szervezésből, az a KószaMűhely volt. Megbeszéltük foxszal, hogy kibír a rendezvény 3 órát a személyes jelenlétem nélkül, ő úgyis az iskolában volt, úgyhogy péntek reggel elmentem Melianékkal egy kis sétára a környéken. 

Évek óta az volt a mondás, hogy Seregélyes unalmas, nincs semmi a környéken, esélytelen lenne egy kószálást tartani a környéken. És lám, mekkorát tévedtünk! Seregélyes tényleg nem egy túl izgalmas hely, tipikus kis falu, de a Belsőbárándi természetvédelmi terület, ami a falutól pár kilométerre található, kifejezetten olyan látványosság, ahova érdemes elsétálni. 

Búzaföldön

A rövid túra elején elhagytuk a falut, és a zöld jelzés mentén, szántóföldek mellett mentünk. Az első izgalom akkor ért minket, mikor egy traktornyomon belevetettük magunkat a búzába, és úgy közelítettük meg a természetvédelmi területet, át a mindenségen. Közben őzek ugrottak elő a susnyásból és szaladtak tőlünk minél távolabbra. 

Dombok

Hamarosan egy domb tetején találtuk magunkat, ahonnan ráláttunk Dinnyés-Kajtori csatorna völgyére. Meglepődtünk, mert az unalmas szántóföldek után nem számítottunk ilyen szép látványra: zöldellő, lankás dombok, a távolban erdők és egy tó, magányosan álló, terebélyes fa. 

A völgy

Miután teleettük magunkat kökénnyel, leültünk kicsit nézelődni. A domb, amin üldögéltünk, valaha egy vár volt, de nem sokat tudni róla. Ebvárként emlegetik a helyiek, vagy Kalap-hegyként, mert a domb alakja egy kalapra emlékeztet. A várról nem sokat tudni, feltételezhető, hogy a 12-14. században épült, de ennél pontosabbat nem tudni. 

Ha nagyon akarom, tényleg hasonlít egy kalaphoz

A dombról lemászva a csatorna mentén folytattuk utunkat, és egy birkanyájba futottunk bele. Hangos bégetéssel, méltatlankodva kerültek ki bennünket. 

Birkák!

Nagy szerencsénk volt az időjárással, mert egészen eddig a pontig sütött a nap. Ahogy elindultunk visszafelé, beborult, és a szél is elkezdett fújni. Megint egy szántóföldön vágtunk át, hogy visszajussunk az útra a faluba, fel is szedtünk jó pár réteg sarat a cipőinkre. Visszafelé már szedtük a lábunkat, én például kezdtem eléggé fázni. 

Az egész túra 7 km lehetett, nem volt túl megerőltető, de fejet kiszellőztetni tökéletes volt. 

KÖMT 2019

Hát vége van, véget ért a KÖMT. Csend van, nem zsizseg körülöttem a bő 160 fős résztvevősereg, nem nézünk össze időnként foxszal teljes kétségbeesésben, nem ölelget meg senki bátorítóan, és elmúlt az érzés is, hogy bármi apróságon el tudnám magam bőgni. Életem első igazi nagyrendezvényes vezetőszervezése véget ért, és sokkal keményebb volt, mint amire számítottam. Még szerencse, hogy foxszal ketten csináltuk, így is elég nehéz volt. És hálahálahála a remek szervezőcsapatnak, csodásak voltak - mondhatnám, hogy szerencsénk volt, de ez nem igaz, direkt olyan embereket kértünk fel, akikkel szeretünk együtt dolgozni és akikben maximálisan megbízunk. Tényleg azt éreztem végig, hogy igazi csapat vagyunk, ahol amellett, hogy együtt dolgozunk, barátok is vagyunk és szívesen töltünk együtt időt. Ritkán érzem ezt szervezés alatt.   

Valamiért azt képzeltem, hogy a rendezvény előkészítése lesz a nehezebb, az őszi találkozó alatt már csak ki kell élvezni a munkánk gyümölcsét. Hát a frászt. Lelkileg sokkal megterhelőbb volt ott lenni, és azt látni, hogy a dolgok nem feltétlenül úgy alakulnak, mint terveztük. Amikor másfél óra késéssel kezdődött el a bál, üvölteni tudtam volna a csalódottságtól. Hogy lehet, hogy ennyit dolgoztunk, ennyit készültünk, mégis csúszunk, az emberek várnak, mi meg sehol nem tartunk a programban? Foxszal mindketten személyes kudarcnak éltük meg ezeket, ami egy nagyon káros hozzáállás. Pénteken konkrétan annyira magam alatt voltam, hogy azon gondolkoztam, hogy hazamegyek. Az egész hétvégén nem bírtam aludni, minden kis zaj zavart, és iszonyat kimerült voltam végig. Közben tök felesleges volt ennyire rágörcsölni: az emberek nyilván bosszankodtak, ha valami gikszer történt, de túlélték, és inkább azzal foglalkoztak, hogy milyen műhelyre mennek, hogy ott vannak a barátaik, és hogy jól érezzék magukat, akármilyenek is a körülmények. Amiken mi pörögtünk, kívülről egyáltalán nem voltak olyan súlyos dolgok. 

Stencilmacska

Szombatra sikerült valamennyi jókedvet magamra szednem. Végre kreatívkodtam egyet a stencilezős műhelyen, az feltöltött. Utána lehúztam egy műszakot a konyhában, ahol olyan jó volt a hangulat, hogy egyáltalán nem érződött fárasztónak a munka, pedig 79 hamburgert gyártottunk le úgy, hogy időben befejeztük a kajaosztást az esti program előtt. A gálaest már igazi ajándék volt, nem tudtam, pontosan ki mit ad elő, csak élveznem kellett a műsort. A buliban is tudtam táncolni, majd hajnalig beszélgetni, ami jó volt, csak a másnapi kelést nehezítette meg. 

A pakolást befejeztük időben, az iskolát átadtuk, hazaértünk, várt a cica, majd másfél napos alvás következett, hogy az elmúlt hónapokat és a hosszú hétvégét kipihenjük. Nagyon fura volt, amikor elkapott a poszt-tábori trauma kömt-ös verziója. Eh, pedig azt vártam végig, hogy vége legyen, túl legyünk rajta, és ne kelljen idegeskedni. Ezek szerint valamennyire mégiscsak élveztem. 

Utólag azt érzem, hogy bsszameg, megcsináltuk, összehoztunk egy egészen fasza őszi találkozót annyi résztvevőnek, amennyi még sosem volt a kömt történetében. Kemény meló volt, de megérte. Nekem nagyon tanulságos is, mert most már tudom, milyen hozzáállással kell(ett volna) egy ekkora rendezvényt levezényelni, és hogy nem szabad elveszni a részletekben és minden kis hibán rágódni. Voltak gikszerek, naná, egy ekkora rendezvénynél ez várható volt, de az emberek úgy tűnt, hogy jól érzik magukat, és ez a legfontosabb, ezért csináltuk ezt az egészet. Azt is érzem viszont, hogy a csúcson kell abbahagyni, és most egy ideig nem fogok ennyire belefolyni a kömt szervezésébe. A legjobb az lenne, ha jövőre sima mezei kömtölő lennék csak. Van egy "titkos" álmom, nagyon szeretnék egyszer egy zirci őszi találkozót, de az biztos, hogy nem jövőre lesz. 

Foxszal viszont csak közelebb hozott minket a közös munka, és jobban értékeljük, hogy végre újra lett időnk egymásra. Azon viszont erősen elgondolkodtunk, hogy az esküvőnkre felkérünk egy esküvőszervezőt. Nem szeretnék ilyen idegbeteg lenni a nagy napon, mint a kömt nagy része alatt voltam. :D 

Kolonics György Emlékfutás 11.5 km

A Kolonics György Emlékfutás az a verseny, amit mindig láttam, hogy lesz, de sosem volt jó az időpont. Idén október 23-án tartották, a délutáni KÖMT szervezőit leszámítva nem volt programom aznapra. A BBU-s rendezvényekhez képest nagyon kedvező áron lehetett nevezni, csak 2000 HUF volt a részvételi díj, ezért se gondolkoztam sokáig. Választhattam a 2, a 11.5 és a 21 km-es távok között. A 2 km pfeh, azért fel se kelek, a 11.5 ehh, combos, de végül ezt választottam mondván, majd felkészülök úgyis. Haha, persze, ahogy szoktam. A Landliebe 10K óta nem futottam. A szintidő 1 óra 20 perc volt, de láttam, hogy együtt futunk majd a félmaratonistákkal, tudtam, hogy köztük el tudok vegyülni, nem én leszek az utolsó ember a pályán. 

11.5 km útvonala (forrás: https://www.facebook.com/bbu.hu/photos/pcb.944777312563727/3077673058973973/?type=3&theater)

Október 23-án, egy szép napsütéses, meleg (futáshoz eh, túl meleg) napon felkeltem, és eltömegközlekedtem a Népszigetre, ahol még sosem jártam. Újpest Városkaputól sétáltam át a szigetre, és nagyon megtetszett a hangulata: omladozó épületek, burjánzó, benőtt kemping, mindent megérint az enyészet és a rozsda, visszafoglalja a természet, minden üres. Fura, hogy a város közepén egy ilyen romantikusan elhagyatott sziget van, szeretnék még odamenni sétálni. 

Mivel nem jártam még itt, azt se tudtam, hogy a versenyközpont a sziget túlfelén van, ahova a Gyöngyösi úti metrómegállóból 10 perc alatt el lehetett volna jutni. Fura is volt, hogy nem szálltak le velem futóruhás emberek a metróról, szinte egyedül bandukoltam a kihalt betonúton. Sebaj, megvolt a bemelegítő séta. A KSI Kajak-kenu Egyesület épületei adták a versenyközpontot, ahogy közeledtem, úgy lett egyre több ember körülöttem. A rajtcsomag felvételéhez hosszú sor kígyózott. Áldottam az eszem, hogy bőven egy órával rajt előttre kijöttem. Két sor volt, az egyikbe az ábécé elejéhez, a másikba a végéhez tartozó családnevűek állhattak be, és egy-egy lányka igyekezett az egyre növekvő tömeget kiszolgálni. Ez legalább kétemberes meló lett volna soronként, szegények akkor pakolták össze a csomagokat, amikor megkapták a nevet, totál nem volt hatékony, nem csoda, hogy ennyit kellett várni. 

Nem baj, megkaptam a rajtcsomagot, a póló egész igényes, tetszett. Átöltöztem, leadtam a hátizsákom, és rajt előtt 20 perccel beálltam a pisisorba. Egész gyorsan végeztem, rajt előtt 5 perccel már a többi futó között álltam az indulásra várva - jól ki lett ez számolva. 

Ott a fotós, próbálj nem szenvedős fejet vágni! 

Szakaszos rajt volt, én a végére álltam, nem siettem különösebben. A célom leginkább az volt, hogy beérjek, évek óta nem futottam 10 km-nél többet egyhuzamban. A rajt után még figyeltem, hogy 7 perc/km-nél ne legyek lassabb, de egy idő után láttam, hogy alattomosan növekszik az órámon a szám, én pedig lassulok. A vasúti hídon is már lassultam, de utána egyre jobban. Közben viszont a táj többször elfeledtette velem, hogy futok, a Duna is fenséges volt a hídról, a Római parton is lehetett gyönyörködni a vízben. Nagyon tetszett, hogy nem tapasztaltam a városi versenyeken gyakran előforduló morgást, hőbörgést, anyázást. A biciklisek, akiket akaratlanul lassítottunk, vagy türelmesen megvárták, míg átcsorogtak a futók mögött, vagy a füvön kerültek. Lehet, hogy voltak csúnya gondolataik, de sokkal megértőbbek voltak, mint az autósok szoktak lenni. Pacsi! 

A rövidtávú cél az volt, hogy a frissítőpontig jussak el, ami féltávnál volt, onnan engedélyeztem magamnak egy kis sétát. Innentől egészen szenvedős volt, futás és séta váltotta egymást, de ha lassan is, legalább haladtam. A félmaratonisták, akik fél órával korábban rajtoltak, már bőven velem futottak, sőt, hagytak le. Nagyon nem éreztem most a futást, mármint mentem, mert tudtam, hogy ha lassan is, beérek, de nehéz volt a lábam, nehéznek éreztem a testem, a zoknim zavart és dörzsölt (reggel nem találtam a jó futószoknimat, öreg hiba!), néha a térdem is megsajdult, és még melegem is volt. 

Akkor lett jobb minden, amikor visszaértünk a hídra. A hídon végig futottam, feltöltött a táj látványa, és a tudat, hogy már csak pár km van hátra. A célba vezető betonúton sajnos megint bele kellett sétálnom, de a végén azért futva értem be. Az zavart, hogy túl hamar jött a cél, úgy számoltam, hogy még 250 m hátravan, erre ott a célkapu. Nem teljesen értem, hogyan kellett volna a 11.5 km-nek kijönnie, hogy 5.5-nél volt a frissítő, onnan  kb. 100 m a fordító, szóval inkább volt ez 11 km 250 méter. Megkaptam az érmet, elég szép. Beérkezés után még sorba kellett állni vízért meg iso-ért, az annyira nem esett jól, de utána tudtam a fűben pihenni. 

Érem

Egyértelműen túlvállaltam magam, ez minden volt, csak nem tisztességes teljesítés, inkább önvonszolás. 1 óra 31 perc alatt beértem, elég gyász, de legalább nem otthon punnyadtam. Lesz ez még jobb is - remélem.  

János-hegy - Hárshegy - Hűvösvölgy séta

Ezen az őszön sokáig kitartott a vénasszonyok nyara. Mi is kihasználtuk a szép időt múlt hétvégén foxszal, nem ártott egy kicsit kiszakadni a KÖMT szervezéséből. Nem terveztünk semmi komolyat, libegővel akartunk felmenni a János-hegyre, onnan pedig a Hárshegyeken át Hűvösvölgybe, ahol Náncsi néni vendéglőjében zártuk a napot. 

A Zugligeti Libegő épülete előtt hosszú sor állt, amikor megérkeztünk. A vártnál lassabban jutottunk előre, de nem idegeskedtünk, ráértünk. Bő fél óra volt, mire a sor végéről a libegő kabinjába kerültünk. Az utazás 10 percig tarthatott, lentről felfelé nem annyira izgalmas a látvány, de néha hátrafordulva leskelődtünk a város felé. Odafent a kiszállás előtt tábla figyelmeztetett, hogy fotó készül rólunk, amit kinyomtatva meg lehet venni. Nem sikerült túl jóra, de még elfogadható lett, kicsengettük a 600 Ft-ot érte. Fent a sor a lenti sokszorosa volt; biztos voltam benne, hogy aki a végén áll, egy órán belül biztosan nem jut el a libegőhöz. 

Libegés

Felsétáltunk az Erzsébet-kilátóhoz. Elképesztően sok ember volt a libegő és a kilátó között, zavaróan sok, de így jár az, aki vasárnap délután megy a János-hegyre. 

Erzsébet-kilátó

A legfelső szintre a zászlóhoz nem passzíroztuk fel magunkat, állandóan tömve volt. Eggyel lejjebb is ugyanaz volt a kilátás. :D 

A dombok

Vicces, hogy régen a várost néztem ámulva, kerestem az ismerős épületeket, most inkább a dombok és erdők érdekeltek jobban, kerestem az ismerős hegyeket.  

És Budapest

Ahogy elindultunk a piros jelzésen a Szépjuhászné felé, azonnal elcsendesült minden, és alig találkoztunk emberekkel. Úgy látszik, a többség tényleg a libegő-kilátó-libegő vonalon mozgott. 

Sárgulás

Az erdő kezd színesedni, bár az időjárás nyárias volt. 

Már a sárga úton

A Szépjuhásznétól felmásztunk a Nagy-Hárshegy kilátójához.

Kilátás a Nagy-Hársról

A Kis-Hárshegy kilátóját kihagytuk, egy napra két kilátó elégnek bizonyult. Innen már csak le kellett csorogni Hűvösvölgybe. 

Ismeretlen katona sírja

Elsétáltunk az ismeretlen katona sírja előtt, és nemsokára feltűnt a gyermekvasút hűvösvölgyi megállója. Innen még kb. 1 km az étterem, ahol annyira jó idő volt még este is, hogy az udvaron ültünk le. 

fox és a limonádé <3

Nem volt egy nagy túra, de napsütéses őszi sétának nagyon jó volt. Kiszellőztettük a fejünket, mozogtunk, kellemes délután volt. 

Zebegényi hétvége

Volt egy hétvége szeptemberben, amit Zebegényben töltöttünk. Eredetileg csak péntek este akartam a Dunakanyarban aludni, hogy másnap a szobi Panorámafutásra kényelmesen odaérjek, de ha már egyszer odáig elmentünk, miért is ne maradtunk volna egész hétvégén? 

Szobon is keresgéltem, de nem találtam már szállást, és amúgy is inkább Zebegény a favorit nálunk. Üres szállást nem volt könnyű találni, a Szurikáta vendégházhoz is hosszú keresgélés után jutottam el. Valószínűleg azért nem volt még foglalt, mert se a szállás.hu-n, se a booking.com-on nincs fent, elég nehéz megtalálni, ha nem konkrétan ezt keresi az ember. Írtam nekik, szabad volt a vendégház, én meg előre lelkendeztem az eszméletlen kilátáson, amit a képeken láttam.

2019.09.18. péntek

Pénteken munka után elvonatoztunk Zebegénybe. A kulcsokért a rétesezőn túl, a Malom utcába kellett mennünk. Csodálkoztak, hogy gyalog vagyunk, és nem kocsival fogunk feljutni a hegyre, de mondtuk, hogy szeretünk sétálni. A kulcsokkal visszasétáltunk a központba, és a Vasparipában megvacsoráztunk.

Vöröslő naplamente (fox fotója)

Javában tartott a naplemente utolsó szakasza, amikor elindultunk fel a hegyre. Mikorra felértünk a Sárkány dombra, már lement a nap, de még vörösben izzottak a felhők a kanyargó Duna felett.

Már sötétben botorkáltunk el a szállásig. Egy földúton sétáltunk, és emlékeztem, hogy tavaly egy teljesítménytúrán ugyanitt jártunk. Most csak elképzelni tudtam a Börzsöny dombjait a távolban. A vendégház egy  eldugott kis utcában, a Mókus utcában található. Ahogy néztem, itt leginkább nyaralók vannak, de biztos van, aki itt éldegél fenn a hegyen. A vendégházunk legalsó szintjén a tulajdonos lakik, a felső két szint a vendégeké. Külön bejáratunk volt, nem is nagyon találkoztunk a tulajjal, csak egy köszönés erejéig. Azonnal kivetettük magunkat a teraszra, ahonnan tovább gyönyörködhettünk a már sötétedő tájban, később pedig a csillagokban. A házban volt egy figyelmeztetés, hogy a kaput ne felejtsük nyitva, mert bejönnek éjszaka a vaddisznók. Igazán a természetben voltunk hát!

2019.09.19. szombat

Reggel korán keltem, hogy odaérjek a szobi futóversenyre, amiről itt már írtam. Azt azért szeretném megmutatni, milyen látvány fogadott a teraszon.

Reggelem

És ez is

Ilyenkor az ember azért elgondolkodik, hogy mi az istent keres a büdös fővárosban, amikor lehetne itt is élni, és minden reggel ilyen látványban gyönyörködni.

Trianon emlékhely kilátás

A verseny után a Dunaparton ültünk le foxszal KÖMT-öt vezetőszervezni. Reméltük, hogy még nyitva van az Élesztő Plázs, de sajnos csak hűlt helyét találtuk a busznak és a sátornak. A lángososnál vettünk sört, azzal ültünk le egy padhoz, és tervezgettük az őszi találkozót. Később a parton sétáltunk, kiültünk a strandra, réteseztünk a Monarchia Rétesházban, felsétáltunk a Trianon emlékműhöz, onnan pedig a Kós Károly kilátóhoz.

Kós kilátóból

Vacsorára pizzát ettünk a Kulacsban. Szóval gyakorlatilag mindent csináltunk, amit Zebegényben szoktunk, a Dunában fürdés maradt ki egyedül, de kissé hideg volt már a víz.

Naplementéhez készülődés

A naplementét a szállás teraszáról néztük végig. Ültünk ott órákig és csak néztük, mennyire gyönyörű. A fényképező állványát otthon felejtettük, úgyhogy könyvekből és egy papírtörlő gurigából építettem állványt, ahonnan a naplementét fotóztam. Sajnos emiatt időnként elmozdult a kép, de így is tudtam egy egészen elfogadható gifet készíteni belőle.

Naplemente

Naplemente után újra a csillagokat néztük, amíg nem lett túl hideg a teraszon.

2019.09.20. vasárnap

Vasárnap reggel elbúcsúztunk a kis vendégháztól, lesétáltunk a faluba, leadtuk a kulcsokat, megettük a reggeli rétesünket, megittuk a reggeli kávénkat a cukrászdában, és csak ezek után indultunk el túrázni. Kinéztem egy túrát, ami eredetileg egy körtúra, de mi Nagymarosra akartunk eljutni a végén, és onnan hazavonatozni.

Erdőben

Nagyon szép időnk volt, a pulóvert felkötöttem a hátizsákra, melegem volt csak benne. Kisétáltunk a faluból a sárga kereszt mentén, és az erdőbe érve már kezdett is emelkedni az út. Egészen sokáig nem találkoztunk senkivel, már kezdtem aggódni, hogy lezárták az erdőt szarvasbőgés miatt, csak mi nem tudunk róla. Átpörgettem az erdészet honlapját, de nem találtam erről semmit, de akkor nyugodtam meg igazán, amikor egy futóval találkoztunk. Közben néha elég közelről hallatszott a szarvasbőgés, reméltem, hogy nem találkozunk össze egy jószággal sem.

Borostyán-kői pihenő kilátása

A Borostyán-kői pihenőnél tízóraiztunk. Egy KÖMT alkalmával jártam már erre, még 2014-ben volt  ezen az úton egy kószálás. Nem tudom, mi lett volna a kirándulás végpontja akkor, de nem jutottunk el odaáig, mert annyira sáros volt az út, hogy Melian visszafordította a bagázst. Most száraz időnk volt, de teljesen megértem, miért hozta meg anno ezt a döntést: ezek az utak még normál állapotukban is nehezen járhatóak.

Séta a domboldalban, odalent a Duna.

A hegy oldalában vezetett az út, de sokszor a domboldal meredek volt, a talaj porhanyós, csúszós, az út meg csak egy vékony ösvény. Oldalazva próbáltam nem lecsúszni, őszintén nagyon utáltam, és nagyon megörültem, amikor vége lett.

Kanyar!

Sokáig nem örülhettem, mert a Dobozi orom elérése után hamar eljutottunk a kék omega jelhez, ami a Remetebarlanghoz vezet. Nos. Az Ágasvár, hát igen, az egy nehéz terep volt, csúszós, köves, gyorsan emelkedett rövid távon, de legalább viszonylag egyenes volt, felnéz az ember, látja hol a vége, oké, addig már feljut, megy tovább. A Remetebarlanghoz ennél sokkalta nehezebb lejutni. Ez is köves, ez is csúszik, de össze-vissza kanyarog az út, meredek, fákba kell kapaszkodni, és még képes, és el is tűnik a jelzés, aztán az ember találja ki, hogy a három ösvény közül, amit lát, melyik a rendes út. Nagyon, nagyon, nagyon utáltam ezt a szakaszt, elmondhatatlanul.

Remetebarlang

Megérkeztünk a barlanghoz, hurrá! Valahogy úgy képzeltem, hogy mivel ez nehéz terep, alig lesz ott valaki, de tévedtem. Sokan voltak ott, nagyon sokan - ennyit a remeteségről. :D

A barlangból

Nem csak emiatt volt kicsit csalódás a Remetebarlang. Persze, szép a kilátás, de már annyi kilátóponton jártunk, ahol szinte ugyanazt láttuk, hogy az itteni már nem okozott akkora meglepetést.

Találtam egy ülőhelyet

A hegyoldalban több üreg is található, amik bár természetes módon keletkeztek, de az emberi kéz is rásegített. A rómaiak kezdhették a barlangok mélyítését, ezt a munkát a 12. századi bencések fejezték be, akik ide vonultak el a világ elől. A legenda szerint a 19. században egy szerzetes élt itt, akinek volt egy szamara, ami minden nap lejárt a faluba élelemért. Mikor a szamár egyszer nem tért vissza, mert belefulladt a Dunába, akkor a szerzetes is éhen halt. (Wtf, miért nem mászott le?)

A barlang és a Duna

Nem sokat időztünk itt, még vissza kellett másznunk, és Nagymaros is odébb volt még. Visszafelé kevésbe volt kellemetlen az út, igaz, hogy felfelé mentünk, de legalább nem csúszott ki alólam folyton a talaj.

Sokadik kilátás

A hegycsúcsra visszaérve megállapítottuk, hogy ez azért fárasztó volt, és talán annyira nem érte meg ilyen sokat leereszkedni, hogy aztán visszamászhassunk. Sebaj, folytattuk a kirándulást. Nem mentünk sokat, és újabb kilátóponthoz értünk.

Szent Mihály-hegy csúcsa, 484 méter

Az út a továbbiakban is sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint amire számítottunk. Azt hittük, hogy ez egy laza kis séta lesz, erre újabb meredek, csúszós hegyoldalban futó kis ösvényen jártunk, aztán fel kellett másznunk a Szent Mihály-hegy csúcsára.

Kutatóakna az út mentén

Egy kis ideig innen lejtett az út, de hamarosan újra emelkedni kezdett. Ekkor mondtam azt, hogy állj és ne tovább, eljött a megmentő sör és maradék pizza ideje. Kevesebb vizet hoztunk, mint ami ehhez a túrához indokolt lett volna, de volt még egy doboz sörünk, azt elkortyoltuk, miközben az előző esti maradék pizzát majszoltuk.

Őszi kikerics

Amikor visszanyertük az erőnket, újra elindultunk. Nem volt már messze az Ürmös-rét, ami tele volt őszi kikericcsel, és még egy geoládát is sikerült találnom. A réten hirtelen megnőtt a népsűrűség, nem csoda, mert a Julianus kilátó tényleg csak pár percre van onnan, ami meg egy elég népszerű kirándulóhely. És meg tudom érteni, miért.

A kilátóban állandóan sokan voltak, de akármekkora tömeg sem állíthatott volna meg, hogy ezt az elképesztő kilátást megnézzem.

Gyönyörű

A Julianus kilátó 482 m -en található a Hegyes-tető legmagasabb pontján. 1939-ben épült az eredeti torony, amit 2011-ben újítottak fel. Csinos kis építmény, a fedett emeleten kerek kőasztal is van és boltíves kőablakok.

Zebegény felé

Nem is értem, miért nem tudtam erről a kilátóról.

Ablakon át

A kilátó után már csak le kellett sétálnunk Nagymarosra. Ez nem is volt olyan egyszerű művelet, mert egy ponton, már a település határában, egy olyan utat választottunk, ami egy szeméttelepnek kinéző viskóhoz vitt, ott le volt zárva és ki volt írva, hogy omlásveszély. Nem volt bizalomgerjesztő, inkább visszafordultunk. A betonúton sétáltunk le a faluba. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen dunaparti városka hegyen lévő telkei a legdrágábbak, de mi egy néha putrinak beillő részen jártunk gondozatlan, félkész, omladozó házak között. Egyedül a sok cica tetszett, de közben az is szomorú, mert ez annak a jele, hogy nem ivartalanítanak.

Cicák

Gondolkoztunk rajta, hogy egy jutalomsört megiszunk, de semmi nem volt nyitva, és nagyon fáradtak is voltunk, inkább felültünk az első vonatra. 10 km-nél nem hiszem, hogy többet mentünk volna, mégis kimerültünk teljesen, nem voltunk felkészülve erre a terepre és a sok mászásra. De nyilván megérte, nagyon szép volt. Ahogy a Dunakanyar mindig.