futólány

2016-ra az egyik újévi vállalásom az volt, hogy elkezdek futni. Mindig is azt gondoltam magamról, hogy alapvetően szeretek futni - csak valamiért ritkán csinálom. Prágában néha Ralival eljártunk a sportpályára, de mikor összejött Karellal, nem volt rá ideje, én pedig egy-két magányos alkalom után nem éreztem kellő motivációt. A két éves ajtósis kollégistaság alatt jó, ha háromszor mentem futni a Városligetbe - pedig csak át kellett sétálnom a zebrán és már ott voltam. A Margitszigetre nyáron egyszer kimentem,  de annak se lett folytatása. Pedig gyerekkoromban sokat futottam, időnként versenyeken is indultam, gimnazista koromra ebből annyi maradt, hogy egyszer beneveztem a veszprémi Vivicittára, de a végén sétáltam. 

Szóval ebből mostanra lett elegem. Plusz hiába kezdtem el izmosodni a rollerezéstől, a folyamat nyár vége felé elakadt, hastájékon elkezdtem hízni, ami rettenetesen zavar és gyűlölöm. Meg abból is elegem lett, hogy várom a csodát, hogy egy reggel arra ébredek, hogy huss, végre bomba alakom van. 26 év alatt igazán megtanulhattam volna, hogy ez nem így működik. Így hát miután kipihentem a szilveszteri buli fáradalmait, elbattyogtam futócipőt venni. Következő nap pedig Bogival ketten nekivágtunk a szigetnek. 

A terv az, hogy minden vasárnap futok egyet. Oké, oké, nincs még vége a januárnak se, de eddig tényleg minden vasárnap futottam, pedig múlt héten a futósnapom reggelén még borzasztó másnaposan ébredtem egy kiváló veszprémi Vad Fruttik koncert után. A célom amúgy az volt, hogy év végére képes legyek lefutni egy szigetkört, ami 5300 m. Nagyon alulbecsültem magam, az egész éves célomat konkrétan múlt vasárnap teljesítettem. Hiába voltam már jobban addigra, egy nagyon nehéz futás volt, rengeteg holtponttal és iszonyatosan kellett küzdenem saját magammal, hogy ne álljak meg. Persze végtelenül büszke voltam magamra, amikor sikerült végigfutnom. 

Az új cél a 10 km. Beneveztem az áprilisi 10 km-es Vivicittára, addig rengeteg vasárnapom van még készülni. Nem gondolom, hogy nem fog sikerülni, ma már megvolt a 6km, és úgy álltam meg, hogy volt még bennem energia, csak nem akartam kockáztatni, hogy túlterhelem magam. És mióta elkezdtem futni, most először volt úgy, hogy élveztem minden lépést, nem volt nyűg, és úgy éreztem, tök hamar végeztem ez edzéssel. Persze még nagyon sok munka vár rám, mert hiába futok le 10 km-t, jó lenne valami értelmes eredménnyel végezni, mert egyelőre nem vagyok túl gyors, 8 perc 20 mp / km sebességgel haladok, ami elég gyengécske. Jelenleg majd' másfél óra alatt lenne meg a 10 km. 

Ja és nem mellékesen elkezdett csökkenni a pocakom mérete. Juhú!

Betörősztájl. Csodás, hogy 6 km után nincs is olyan döglött fejem.

tömegiszony

Igen, én vagyok a lány, aki elmegy plázázni, majd az első bolt és ruhapróba után inkább hazamenekül, hogy megrendelje webshopból a keresett ruhadarabot. Fúj, fúj, Westend hétvégén egy undormány, elönti az embermassza, mindenkibe beleütközöl, és idióta tinédzserek lógnak mindenhol. Olyan boldog vagyok, hogy én viszonylag későn találkoztam egyáltalán olyannal, hogy pláza. Arra sem emlékszem, hogy lettem volna valaha is csak úgy időtölteni ilyen helyen. Randit meg plázába ó fúj soha. Inkább elmenekülök. 

Biztos közrejátszott az is, hogy a héten nem túl sokat aludtam, tegnap szülinapi kocsmáztunk és hajnal fél 3kor értem haza, viszont ma bementem túlórázni. Nem is tudom, mit gondoltam, amikor kitaláltam, hogy munka után még shoppingolok. Azt mindenesetre elhatároztam, hogy inkább kiveszek szabadnapot a hét közepén, hogy elkerüljem a plázás tömegnyomort. De inkább maradok az online rendelésnél. 

Btw épp a jól megérdemelt Gambrinusomat iszogatom, ami még Prágából jött velünk haza, úristendefinom! Úgy irigylem a 2011-es önmagam, amiért minden nap decens cseh söröket ihattam. Lassan tényleg vissza kéne költözni a csehekhez...

London - day 03 (ami igazából nem is London)

Amikor kitaláltuk, hogy megyünk Londonba, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy bekattanjon az agyamba a gondolat:  ha már egyszer a szigetországban vagyunk, miért nem megyünk el Stonehengebe? A gondolatból késztetés lett, elkezdtem utánaolvasni. Stonehenge 136 km-re fekszik Londontól. Az internet szerint menetrendszerinti busszal bonyolult eljutni, kocsit bérelni pedig nem tudtunk - egyikünknek sincs jogsija. Bár sejtettem, hogy nem lesz olcsó, elkezdtem buszos kirándulásokat nézegetni. Sokáig keresgéltem, hátha találok olcsóbbat, de rájöttem, hogy nem fogok, úgyhogy az Evan Evans Tours Windsor Castle, Stonehenge & Oxford túráját választottuk.

8.45-kor indult a kirándulás a Victoria Coach Stationről. Volt egy kis izgalom, mert fox elfelejtette kinyomtatni a jegyeket, és a honlap szerint az gáz, pláne hogy nem az ő kártyájával lett fizetve, mert elvileg amelyik bankkártyával fizetsz, annak nálad kell lennie, de végül elég volt telefonon bemutatni és senkit nem érdekelt, ki fizetett. A tourist guide egy fiatal portugál lány volt, kedves volt és vicces, ahogy a saját viccein nevetett. Azon meglepődtem, hogy kétnyelvű a túra, az infókat nem csak angolul, spanyolul is elmondta - sokan voltak, akik elsősorban azt hallgatták. Természetesen volt néhány idegesítő alak, de hagyjuk is, szívesen ledobtam volna például a buszról a folyton krákogó, orrszívogató férfit. Kaptunk headsetet, azon tudtuk hallgatni az infókat, ha éppen csordában vonultunk valamelyik helyszínen. 

Windsor

Windsorral kezdtünk. Már maga a település is végtelenül bájos, már amennyit láttunk belőle. Mekkora menőség lehet egy olyan helyen lakni, ahol a város közepén egy konkrét várkastély van? A várhoz a bemenetel nem laza, rendes security checken estünk át fémdetektoros kapuval, mint a reptéren. Nem csoda, a vár a királyi család rezidenciája, a Queen gyakran tölti hétvégéit ott, vannak turisták elől elzárt termek pont emiatt, plusz kis házacskákban a személyzet is a várban él. Kaptunk audio guide-ot, de az időnk kevés volt ahhoz, hogy végighallgassuk. Próbáltuk a legfontosabb látnivalókat megtalálni és azokat megnézni. A Szt. György-kápolna csak maga megérdemelt volna másfél órát. Végigszaladtunk a Queen Mary's Dolls' House-on, nagyon cuki volt, aztán a nekiindultunk a State Apartments-nek, de félúton pánikszerűen kezdtünk gyorsítani a tempón, mert fogalmunk se volt, milyen hosszú, haladni meg csak egy irányba lehetett, nekünk meg indulnunk kellett lassan a buszhoz. Ez a baj ezekkel a szervezett kirándulásokkal, hogy rohanás az egész. A State Apartmens hatalmas, tele festményekkel és elképesztően pompázatos szobákkal és termekkel, el lehetett volna tölteni egy napot a bejárásával. Fotózni bent nem lehetett. 

Mint a mesékben

 

A háttérben közeledik az őrség

Mielőtt rámszóltak, hogy ne fotózzak

Karácsonyi hangulat

Stonehenge

Nyilván voltak olyan kedves útitársak, akik basztak visszaérni a megbeszélt időpontra a buszhoz, úgyhogy várni kellett rájuk. A tourist guide volt a leglazább, egy idő után közölte, hogy ha nem érnek oda 5 percen belül, akkor elindulunk nélkülük. Végül nem hagytunk ott senkit, és útba vettük Stonehenge-t. Alig vártam, hogy megérkezzünk, nekem ez volt a nap abszolút csúcsa. Stonehenge nekem olyan, mint másoknak Disneyland. Annyira, de annyira látni akartam a köveket, amiket sokezer éve húztak fel - hogy kik, miért és hogyan, arról csak sejtésünk van. Igazi kultikus hely, abszolút bakancslista teteje. 

Voltak, akik szóltak, hogy csalódás lesz, mert kicsi és nem nagy durranás és nem lehet közel menni. Nekem hatalmas élmény volt, szerintem egyáltalán nem kicsi, és elég közel lehetett menni hozzá. 

A látogatóközpontban kezdtünk. Újabb audio guide-ot kaptunk, majd felpattantunk az érkező kisbuszra, ami elvisz a kövekig. Sétálni is lehet, de  nem volt idő rá. Pár perc utazás után már ott is voltunk. Elmondhatatlan érzés volt, most is belebizsergek, ha rágondolok, hogy én ott voltam. 

fox nem tudja, hogy what's the meaning

és én se. btw látszik, hogy elég közel mehettem

kövek!

Kb. annyi időnk volt, hogy egyszer körbejárjuk, meghallgassuk közben az audio guide-ot nagyjából, aztán rohanhattunk is vissza. Ebben az esetben annyiból nem bántam, mert elkezdett szakadni az eső, a buszban legalább nem áztunk. A látogató központ shopjában még vettünk egy hűtőmágnest, az ottani kiállításba belenéztünk, de nem tudtuk végignézni azt se. Őszintén remélem, hogy eljutok még ide, mert nem néztem meg mindent, amit szerettem volna.  Sőt.

Oxford

A stonehenge-i eső eredménye egy hatalmas szivárvány volt, amit már a buszból láttunk, úton Oxford felé. A buszon következett a kirándulás legrosszabb része: a guide-unk kitalálta, hogy mindenki mesélje el, honnan jött, persze mindegyik országra tudott valamit reagálni - Budapest szerinte szép, és Magyarországon hidegebb a tél, mint Angliában. Nem volt rossz játék végighallgatni, milyen sokféle az utazóközönség, de utálom a kötelező beszélgetéseket.

Sötétben értünk Oxfordba. A busz leparkolt, mi pedig megindultunk csapatosan a belvárosba. Ez volt az egész nap legkevésbé élvezetes része: tényleg csak átrohantunk a látnivalókon, leginkább kivilágított ablakokon leskelődtünk be, és láthatóan zavartuk a helyieket - nem egy útitárs állt neki az út közepén fotózni, elállni mások útját, leszorítani embereket a járdáról, gázok voltak. Be nem mentünk sehova, fél óra elteltével kaptunk 3/4 óra szabadidőt.

Egy csipetnyi roxforti plafon. Tényleg, forgattak itt.

Míg mások elindultak bevásárolni meg enni, mi rohamléptekkel vettük célba a buszt. Pontosabban nem is a buszt, csak az nem messze parkolt a legendás The Eagle and Childtól. A The Eagle and Child olyan hely, ahol Tolkien és C.S.Lewis szívesen múlatta az idejét, úgyhogy mindenképpen le akartuk róni a tiszteletünket és meginni ott egy pint sört.   

 

A küldetést sikeresen teljesítettük.

Mekkora menőség gondor university pulcsiban beülni a the eagle and childba?

És lubickoltunk a hangulatban.

Ha esetleg valaki nem tudná.

Egyébként tényleg hangulatos hely, nagyon tetszett az elrendezés, a bútorok, sok kis termecske, és a sok-sok Tolkienhez köthető rajz, plakát és felirat. Nekem a sör is ízlett. 

Ezek után tökéletesen elégedetten szálltunk fel a buszra. Mi láttuk a lényeget.

És ha ez nem lenne elég, a hazaúton láttam egy tardist egy épület tetején. És már Londonban a rengeteg villódzó fényt, ami az übergiga karácsonyi vásárt, a Winter Wonderland-et jelezte - ami nem mellesleg a következő napi programunk volt. 

Fáradtan értünk haza, és még elalvás előtt is tüncögtem, hogy én Stonehenge-nél jártam. Bakancslista első pont pipa. (Az új első pont most már az, hogy úgy menjek el Stonehenge-be, hogy bemegyek a kőkör közepébe.)

Jajj Liza

Megnéztük a Liza, a rókatündért. Sokan lelkesen ajánlották, így talán túl nagy elvárásokkal vágtam neki. Hát. Summázva a véleményem: egy bazinagy háááát. 

Tudom, tudom, mindenkinek nagyon bejött, a magyar Amelie, tök egyedi meg izgalmas meg látványos és bájos. Bájosnak bájos, de annyira borzalmasan túltoltan bájos, hogy nekem némelyik jelenet fizikai fájdalmat okozott, és legszívesebben megmarkoltam volna Liza copfját és közelebbi kapcsoltba hoztam volna a fallal. Gyűlölöm, egyszerűen rosszul vagyok az olyan karakterektől, akik annnyira, de annnnnyire naivak és ártatlanok, hogy azt nem lehet máshogy érzékeltetni, mint hogy nem képesek egy értelmes mondatot kinyögni, csak nyökögnek és nem válaszolnak, ha hozzájuk szólnak, sőt, ha lehet, inkább el is sírják magukat. És lehetőleg sikerült az egész életüket úgy leélni, hogy férfi nem ért hozzájuk, ellenben egyetlen életcéljuk az igaz szerelem megtalálása, ami csakis úgy történhet meg, ahogy a szerelmes regényekben meg van írva - Liza esetében szó szerint. És ha már képbe kerül valaki, akkor baszki nem válogat, akármilyen ocsmány, gusztustalan ember számításba jöhet, mert ki tudja, hátha ő az igazi - tök mindegy, hogy zabagép, szekrénybebújkáló nyomi, nőcsábász kamugép, tökmindegy, mert sose lehet tudni, egy próbát megér. És bár Liza amúgy folyamatosan csóró, munkát nem keres, csak a szerelmet. Gratulálok.

Számomra annyira bosszantóak ezek az igénytelenségek, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni őket és élvezni a filmet. Az olcsó megoldásokon meg egyenesen felhúztam magam: a film vége felé a hörgő-recsegő kávégép poénját egyáltalán nem tudtam viccesnek tartani. Az se egyértelmű számomra, hogy most akkor Liza tényleg rókatündér volt-e? Hiszen minden halálesetet Tomy Tani okozott, és hiába tört meg az átok, továbbra is ott rohadékoskodott Liza körül. Tomy Tani lelepleződése is olyan fura volt: ha az egész filmen keresztül végig tudod, hogy ő a főgeci, nem lepődsz meg, amikor kiderült, hogy konkrétan ő a halál. Ja és természetesen mindig kell egy kurvaanyázós karakter, aki lehetőleg rendőr, mert minden magyar filmben van egy. Annyira eredeti...

Ami viszont nagyon tetszett, az maga a szetting. A környezet, amiben a sztori játszódott, zseniális volt, folyamatosan lestem a kis apróságokat, amik élővé tették. Tényleg valahogy így nézhetett volna ki Magyarország, ha nincs szocializmus. A Mekkburger hangosbemondója csodálatos volt, sírtam rajta. :D Liza fehér ruhája és csizmája szintén mesés, azóta csorgatom a nyálam egy ilyen szett után. A zenék kifejezetten tetszettek, ja és a finn country, igen, igen, igen! 

Ha pontozni kéne 10/6-ra értékelném, mert bár távol áll tőlem ez a fajta nyálparádé, alapvetően örülök, hogy egyáltalán született ilyen magyar film, kategóriájában tényleg izgalmas újdonság.

2015

Húha. Ez a 2015 egy eléggé rendben levő év volt. Sőt. Sok szempontból mérföldkő volt, most kezdődött el igazán a fiatal felnőttségem. 

2015-ben

• elkezdtem igazi felnőttmunkát dolgozni. Igaz, a karrierem nem arra ível éppen, amerre szeretném, rajta vagyok, hogy ez megváltozzon. 
• olyan kollégáim voltak, akiket őszintén örülök, hogy megismerhettem.
• eljutottam minden tervezett programra és helyre, semmit nem kellett lemondanom a munka miatt, még a nyaralások és a tábor is összejöttek.
• sokat utaztam belföldön és külföldön is: pécsi medvehagymázás, Aggtelek, Csesznek, Drage, Csábrág, London, Stonehenge, Oxford, Windsor, Prága, zseniális volt mind.
• eljutottam MTT táborba és szerveztem is. Sőt, utolsó nap az én ébresztőmre kelt a nép. És műhelyt is vezettem, pedig nagyon féltem tőle - felesleges volt. 
• végigvittük a TK-t, de az új évadra nem pályáztunk. Elfáradt a csapat szerintem, pedig jók voltunk. 
• volt a farsang is, ahol megcsavardíjazódtam. ^_^
• elkezdtem többet mozogni: vettem egy rollert, amit azóta rendszeresen használok, valamint elkezdtem rúdtáncolni, plusz néha futni is elmentem. 
• életemben először adtam vért.
• folytattam az iskolát, amit 2016-ben befejezek, ha minden jól alakul.
• esküvői tanú voltam. És ha jól számolom, 3 esküvőn voltam összesen.
• végre megengedhettem magamnak olyan dolgokat, amiket egyetemistaként nem - elég jó dolog, ha az embernek van fizetése. 
• beszereztem az Asimov összest. 10 éves álom vált valóra.
• a lányokkal tartottuk magunkat a heti egy kamarához/görzenálhoz, és ott vagyunk egymásnak jóban és rosszban is. Hihetetlenül megnyugtató érzés.
• volt disney nézés a peterdy utcában. <3 Végre láttam a Herkulest!
• kétszer is találkoztam Ralival és Karellel! 
• jártam a londoni, a budapesti és a prágai karácsonyi vásárban is. ^_^
• ha csak egy napra is, de voltam Szigeten. És láttam Marinát. 
• a doctor who végre megint jó sorozat lett. 
• a párkapcsolatom még mindig zseniális.

Igazából azzal akartam zárni ezt a bejegyzést, hogy 2015 mennyire jó év volt, sőt, az eddigi legjobb, de tavaly is ugyanezt írtam. :D Valószínűleg nem véletlenül, hiszen egyre jobban érzem magam és egyre inkább kezdem felfedezni, mit is akarok az élettől.

2014 leginkább a párkapcsolatról szólt, hiszen akkor lettünk egy pár foxszal és akkor ütött be az első igazi shitstorm. Ha gyenge lett volna a kapcsolatunk, akkor biztosan nem éljük túl, de bebizonyosodott, hogy jók vagyunk együtt és komolyan is gondoljuk. 2015 a munka és utazások éve volt, és borzasztóan élveztem, mert utazni imádok, és a munka is rendszert hoz az életembe, nem mellesleg bevételt is, és nagyrészt élveztem is. 

2016-ra szakmai sikereket kívánok magamnak. Hogy sikerüljön mindkét vizsgám és olyan területen találjak munkát, amit megálmodtam magamnak. És hogy tényleg elkezdjek rendszeresen futni.  És hogy ami jó, az maradjon minden annyira király, mind most.

London - day 02

Viszonylag sokáig aludtunk, ami nem meglepő, hiszen az előző nap igencsak fárasztó volt a korán keléssel, repüléssel és késői lefekvéssel. Próbáltuk kipihenni magunkat, hogy a városnézésre frissek legyünk. 

Vonattal indultunk Wallingtonból, de előtte lőttem pár képet a helyi templomról.  Bájos.

Metróval mentünk az Embankmentre (elképesztő, mennyire kicsik a metrókocsik. Szinte féltem, hogy beverem a fejem.), majd kis séta után értünk a Trafalgar square-re. Nagyon nem tudtam, mire számítsak, de valahogy nagyobbnak képzeltem.

Indokolatlan lócsontváz a tér sarkán, a nyakán masni

Még a metró kijáratánál nekiálltunk tervezni, merre menjünk, mikor odalépett egy kedves turistguideszerű srác, aki a kezünkbe nyomott egy térképet és elirányított minket a helyes irányba, mindezt tök ingyen. Ezt a térképet követtük, amikor tettünk egy sétát a környéken.

St Martin-in-the-fields

 Hamar belebotlottunk egy kis karácsonyi vásárba.

Majestic reindeer

Naplemente.

Igen epic.

A Temze partján folytattuk a sétát. Jó előre kinéztem a Cleopatra's Needle-t, mint kötelezően megnézendő látványosságot. I.e. 1450 körül készítették, és már akkor ezeréves volt, amikor Kleopátra a Caesariumba szállíttatta. Az egyiptomi obeliszk ajándékként érkezett Londonba 1878-ban, bár már 1819 óta várt arra Alexandriában, hogy végre elszállításra kerüljön. A párja New Yorkban van, valamint Párizsban is van egy needle, de annak a párja a mai napig Luxorban áll.

A tű.

A folyóparton sétáltunk tovább, hamar egy vonalba kerültünk a London Eye-jal.

Innen pedig egy köpés az Elizabeth Tower és a Big Ben.

Az Elizabeth Tower személyesen.

Bár már fáradtak voltunk, nagyon bánatos lettem volna, ha a Tower kimarad a túrából, úgyhogy elmetróztunk a Tower Hillig, ahonnan elsétáltunk a Tower Bridge-hez.

Bizonyíték: tényleg ott voltam :D

 A következő állomás a temzeparti séta után a Monument volt, ami 1666-os nagy londoni tűznek állít emléket.

Monument

311 lépcsőfokot kell megmászni a tetejéig. Mi sajnos kihagytuk ezt a lehetőséget, zárva volt már, mire odaértünk, de biztos nagyon pazar a kilátás.

Úgy döntöttünk, ennyi elég lesz egy napra, fáradtak voltunk már és éhesek. Visszamentünk a Victoria station-re, ettünk egy hamburgert, ittunk egy sört, majd megindultunk hazafele. Próbáltunk időben lefeküdni aludni megint, hiszen másnapra befizettünk egy Windsor-Stonehenge-Oxford buszos kirándulásra.

xmas

A londoni útibeszámolót ezennel megszakítom a kötelező karácsonyos poszttal.

Azt nem szeretem a karácsonyban, hogy egész évben erre várok, aztán úgy elrohannak az ünnepek, hogy jaj. December eleje óta tűkön ültem, ajándékokat terveztem, próbáltam kitalálni, ki minek örülne, aztán olyan hirtelen véget ért az egész, mintha meg se történt volna. A szenteste egész jól sikerült, a vacsora finom volt, az ajándékok menők, széttársasoztuk az agyunkat és sokat nevettünk. A rokonlátogatás kicsit laposra sikeredett, nem volt annyi kedvem hozzá, mint tavaly, fox is hiányzott, de összességében egyébként jó volt az is. 

A hajam vörös újra, néha elkap a gimis nosztalgia, ha meglátom magam a tükörben. 

Kaptam karácsonyi sms-eket, tökre meglepődtem, mert már nem divat, de örültem is persze. 

Úgy tűnik, az idei karácsony slágerajándéka a felnőttszínező, most már van kettő is. Nem bánom egy cseppet se, csak nehéz rászánni magam, hogy tényleg leüljek és semmi másra ne koncentráljak, csak a színezésre. Stresszoldónak tökéletes. 

A karácsonyi Prága gyönyörű. Christmas marketek mindenütt, trdelnik, mulled wine, éneklő karácsonyfa a starometske námestin, fenyőágak, sült gesztenye, fények és díszek hada. Meg egy fox, akinek lehet a kezét fogni és együtt sétálni a forgatagban. Plusz egy Ralitsa&Karel páros, akikkel teljes az ünnep.

London - day 01

London. Régen nem vonzott egyáltalán. Ha hallottam, hogy valamelyik ismerős arra járt, tudomásul vettem, de sosem alakult ki bennem a vágy, hogy odamenjek. Aztán pár hónapja foxszal kitaláltuk, hogy ha már egyszer van ott rokonság, akik szívesen látnak, én meg nem voltam még, és végülis ha nagyon akarjuk, anyagilag is belefér, meglehetősen impulzív módon gyorsan vettünk is repjegyeket, nehogy meggondoljuk magunkat. És milyen jól tettük! 

Repülés előtt természetesen rajtam volt minden para, amit csak el lehet képzelni. Repültem már 2 éve, akkor is ügyesen kizártam magam a transzferből és benne volt a pakliban, hogy nem jutok vissza és ott maradok Bécsben egy telefonnal és egy szál cigarettával, míg az útitársaim Moszkva felé tartanak és leintegetnek nekem a gépből. Bíztam benne, hogy tán nem leszek olyan figyelmetlen, hogy hasonló történjen velem, meg most nem kellett átszállni, ezzel is csökkent a veszélyfaktor. Nem is volt semmi gond, időben kiértünk Ferihegyre, csomag lead, security check, utolsó kávé felszállás előtt, boarding, aztán már azon kaptam magam, hogy szétmorzsolom fox kezét az idegességtől, mert már gyorsulunk és mindjárt emelkedünk. Rájöttem, hogy az a pár pillanat, amíg a gép elemelkedik a földtől, mennyire zseniálisan király adrenalinlöket, lennék függő, ha nem fosnék előtte minden egyes alkalommal. 

Hajnali kilátás

A repülőúton pont az a vicces, amikor elfelejted, hogy éppen kilométerekkel a föld felett repülsz és elkezdesz unatkozni. Aztán néha kinézel, és ilyeneket látsz, mint a fenti fotó. 

Minden probléma nélkül landoltunk Stansteden, szitált az eső. Átestünk mi is a kötelező procedúrán, a határellenőr ősz férfiember jól ki is faggatott, hogy honnan jöttem és meddig maradok és hova megyek és most vagyok-e először Angliában, mint valami vallatáson. Feltételezem kedveskedni akart, én mégis attól féltem, hogy rosszat mondok, aztán hazaküld. 

A reptérről Londonba bejutni megint kalandos volt, botor módon a buszozást választottuk, de teljes volt a káosz. Nem jöttek a buszok, mert nem jutottak vissza a városból, ahol dugó volt, de vissza lehetett váltani a jegyet. Mire sorrakerültünk volna jegyvisszaváltásra, kiderült, hogy mégis jött egy busz, csak nem a Victoria steetre, ahova eredetileg mentünk volna, hanem máshova, de úgy voltunk vele, hogy tökmindegy, legyünk már Londonban, oszt jó lesz, ott már van metró mindenhol. Végigzötykölődtünk szűk egy órát egy kellemesen húgyszagú buszon (nesze neked fejenként 13 font), aztán hirtelen London. 

Legutóbb akkor kapott el ennyire a kulturális sokk, amikor az erasmus elején megérkeztem Prágába full egyedül egy bőrönddel, és azt se tudtam, ki vagyok, hol, és mit kéne csinálnom. Most is elég elveszettnek éreztem magam az első napon: a tömegközlekedés egy hatalmas káosznak tűnt, az oyster card feltöltési módjai egy soklépcsős rejtély, ezer átszállás, mindezt úgy, hogy aludtam vagy 3 órát és még magamhoz se tértem. Azt konstatáltam, hogy amúgy nagyon szép minden. Egy kávé kicsit helyrerakott fox ismerősével, aztán megint mélységes összezavarodottságba süllyedtem, amikor a külvárosi vonaton szerencsétlenkedtünk, mert kiderült, hogy amúgy mégse áll meg ott, ahol kéne, hiába van kiírva rá. Mindegy, megérkeztünk Wallingtonba, lepakoltunk, és első utunk egy helyes kis kajáldába vezetett, hogy megtudjam, mi az a full english breakfast. Megtudtam.

Nyamm.

És a tejes tea se borzasztó.

Rövid pihenés után este még bevonatoztunk a városba és cidereztünk a King's Crosson. A cider nagyon finom volt, az meg eléggé tetszik, hogy pintben mérik és rendesen tele van a korsó. :)

Magunkhoz képest így is jól bírtuk, de az utolsó vonatok egyikével visszacsordogáltunk Wallingtonba.  Kellett az energia a másnapi városnézéshez, amiről majd a következő bejegyzésben mesélek.
 

26

Hűha. Fura, hogy a tavalyi szülinapom az elfeledettség átéléséről szólt, idén viszont mintha tényleg minden körülöttem forogna. (jessz!) Ennyi köszöntést, kedves szót, apróságot nem is tudom, kaptam-e valaha. A szülinapi bulimat én szerveztem le, laza iszogatás a kolibüfében a legkedvesebb barátaimmal, ennél jobbat nem tudok elképzelni. :) Megintcsak nagyon hálás vagyok a csodálatos barátaimért. 

Most van először, hogy nincs freak out, csendes megnyugvással fogadom az éveim számának gyarapodását. Pedig most már tényleg közelebb vagyok a 30-hoz, mint a 20-hoz. Mégse vagyok kibukva. Jó, foxnak néha vinnyogok, hogy "úristen, de öreg vagyok", de már nem tudok igazán kiakadni. Ilyen jó dolgom nem nagyon volt még az életben, mint mostanában, a jelenleg nem túl motiváló munkámat leszámítva eléggé rendben van minden. Boldog vagyok és pont. Az évek száma meg csak nőni fog, tenni ellene nem lehet, akkor már inkább koncentrálok arra, hogy minél mélyebben tudatosítsam magamban, hogy nekem most nagyon jó. 

Mert tényleg nagyon jó.

vegyes

pozitívságok:

• Amikor napsütéses reggeleken átrollerezek az Árpád hídon, és látom a távolban a felszálló ködöt.  

• Az iroda ablakából a színes falevelektől tarka Margit-sziget. Sötétedés után pedig a fényektől aranyszínű Duna, háttérben a Margit híddal. (És ne kalandozzon el állandóan az ember figyelme adatrögzítés közben.)

• Amikor összeülünk a barátaimmal sörözni, vagy ahogy tegnap tettük, Disney-t nézni és megbeszéljük az élet nagy gondjait. Olyan hálás tudok lenni, hogy ilyen szuper lányokat mondhatok a barátaimnak. <3 

• Adtam vért. Igaz, hogy elsősorban a plusz egy szabadnap motivált, amit a cég ilyenkor a vért adó dolgozóinak biztosít, de rendkívül büszke vagyok magamra. Olyannyira, hogy tervezem, máskor is lecsapoltatom a véremet. Kevésbé félelmetes és borzalmas dolog, mint hittem. Ráadásul a vércsoportomat is tudom most már teljesen biztosra.
• December végéig hosszabbítottak a szerződésemen. Jéjj, lesz pénzem karácsonyi ajándékokra!
• Már nagyban gondolkodom ajándékötleteken. Az első darabok már beszerzés alatt állnak. Ennyire időben sosem álltam neki ajándékokat venni.
• Amikor sikerül egy mozdulatsort szépen megcsinálnom rúdtáncon és az edzőlány megdicsér. Merthogy elkezdtem rúdtáncolni, és imádom! Végre találtam a roller mellé még egy sportot, amit igazán élvezek - még akkor is, ha eddig nem telt el úgy óra, hogy ne szerezzek valamilyen apró sérülést: két hete a csuklómat égettem meg, most pedig a térdeimen ékeskedik egy-egy hatalmas lila folt. Simán megéri.
• KÖMT után úgy döntöttem, tényleg összeszedem magam és nyitottabb leszek, mert megy az nekem, csak kicsit meg kell erőltetnem magam. Az eredmény önmagáért beszél, rég beszélgettem ilyen sok emberrel ilyen jókat.
• Hamarosan utazunk: két hét múlva vár London, karácsony előtt pedig Prága! ^_^

Negatívságok:

• Olyan munkakörbe kerültem, amit enyhén megalázónak érzek. Konkrétan azt csinálom, amit egyetem alatt diákmunkásként: adminisztratív munkatárs lettem. Aki csinált ilyet, tudja, miről beszélek: számítógépbe adatokat pötyögni, postát bontani meg lefűzni bárki tud. Enyhén visszalépés a panaszkezelés után.
  
•  Nem gyakoroltam eleget a programozást, és most úgy érzem, le vagyok maradva. Nehéz időt szakítani rá, és most nagyon kemény időszak lesz, míg ledolgozom a lemaradást.
• Ha már idő: ez az, amivel állandóan gondban vagyok. Heti 5 munkanap, heti 3 nap iskola, a maradék két estém megoszlik a barátnőzés és az edzés között. Gyakorlatilag nincs egy olyan estém a hétköznapokon, amikor munka után hazamegyek pihenni. Szó se róla, a barátaimmal lenni abszolút a pihenés kategória, és az edzést is én akartam, de fárasztó ez az életmód. Néha kicsit irigy vagyok azokra a munkatársaimra, akik munkaidő után hazamennek, de tudom, hogy ha én is ezt csinálnám, borzasztóan unatkoznék. (Tudom, mert ez volt őszi szünetben is. Szétuntam magam.)
• Házimunka és annak megosztása. Azt hiszem, lefutunk még néhány kört, mire beáll a kívánt egyensúly.
•  Néha olyan komoly dolgokról beszélgetünk a barátaimmal, amik megrémisztenek: tényleg abban a korban vagyunk már, amikor mindenki férjhez megy, szül, autót és lakást vásárol? Annyira picinek érzem én még ezekhez magam...
• Marina lemondta a decemberi koncertjét, és március 3-án, egy csütörtöki napon lesz a pótlás. Miééééééért? Olyan csodálatos lett volna a születésnapon előestjén, szombaton Marina and the Diamonds-ra bulizni. A csütörtök este annyira lutri.  

Az mindenesetre biztos, hogy a negatívságok nem tudják felülírni a pozitívságokat, úgyhogy alapvetően jó minden. :)

KÖMT 2015

Hát. Ehem. Átolvastam, mit írtam tavaly KÖMT-ről, és ahhoz hasonlítva az idei nem volt egy nagy durranás. Ennek természetesen semmi köze a szervezés milyenségéhez, abszolút szubjektív dolog. Tavaly totál feltöltődtem, közösségben éreztem magam, idén valahogy nem. Biztosan az egyik ok az, hogy nem aludtunk az iskolában, hanem panzióztunk. A másik szerintem az elmélyülős műhelyrendszer, most ugyanazzal a 8 emberrel voltam végig, tavaly foglalkozásonként kb. tíz emberrel alkottunk valamit, és foglalkozásonként mindig mások voltak jelen, könnyebb volt úgy szocializálódni. Megint kívülállónak éreztem magam kicsit, ami természetesen az én faszságom. 

Pedig Zebegény megint gyönyörű volt, a rétes finom, a hamburger csípős, a kulacs és a mókus a megszokott jóság. A panzió kényelmes, tiszta, az ágy puha és meleg, a panziós néni kedves és beszédes. A fotós műhely zseniális volt, imádtam és nagyon sokat tanultam. Olyan képeket készítettem, amiket sosem gondoltam volna, hogy képes leszek, trükköket tanultam, beállításokat. Most azonnal cserélném le a fotóapparatomat egy komolyabbra, hogy játszhassak vele. A modellfotózás nagy élmény volt, és tök büszke vagyok arra az egy képre, amit Pillangóról lőttem. (Természetesen egy rakással csináltam, egy lett jó.) A legkirályabb mégis az a feladat volt, amikor lementünk a Dunapartra és volt 3/4 óránk keresni egy jó absztrakt témát és összesen egy darab képet készíteni róla. Százszor is meggondoltam, hogyan és miként és milyen szögből fotózzak, az eredmény itt sem lett rossz szerintem. 

Az utolsó esti buli is hatalmas királyság volt! Váááá, hát én nem gondoltam, hogy lesz olyan, hogy kömt-ön én bulizzak a tornateremben, de eljött ez is. Fantasztikus ötlet volt nem felkapcsolni a lámpákat. Tudok én világosban is táncolni, de elképesztően felszabadító, amikor úgyse látja senki, hogyan ugrálok. Azt meg nem értem, hogyan lett hirtelen hajnal 3, mármint az óraállítás utáni. Nem akartam elhinni, hogy már vissza lettek tekerve az órák. Ideje volt már egy ilyen jó bulinak. 

Szóval ja. Azt hiszem, nem nagyon találtam meg a helyem.  Lehet, hogy össze kéne szednem magam és megkeresni.

újabb életmorzsák

Huh, ez egy igen húzós év lesz. Mármint tanév. Meg még egy kicsivel utána. Szóval olyan jövő ilyenkorig. 

Továbbra is a világ egyik legjobb lépésének tartom, hogy tavaly jelentkeztem esti okj-ra és elkezdtem megismerkedni a kiadványszerkesztéssel, valamint (ezt a szót azóta használom rendszeresen, amióta panaszkezelő vagyok) a programozással. És wow, egy évet már elvégeztem! Tegyük hozzá, borzasztó gyorsan eltelt ez az egy év, amitől mindig sokkot kapok és rettegek, hogy egy kicsit nem figyelek oda, és huss, ősz hajú nyugdíjas leszek.

Tehát májusban kiadványszerkesztős vizsga, október-novemberben szoftveres. Addig meg kéne tanulni rendesen programozni, megírni egy szakdogát, összeállítani egy portfóliót és egy mestermunkát, tételeket tanulni és sokat gyakorolni. Eközben pénzt keresni, hamarosan valószínűleg munkát is, szociális életet élni, a lakással foglalkozni. Hálistennek munkahely továbbra is tolerálja, hogy heti kétszer korábban lelépek, másik két napon ledolgozom, pénteken meg szerencsére hamarabb végzünk és simán odaérek órára. Mert igen, péntek este programozunk. Nincs is erre remekebb időpont. 

Tegnap volt az első programozás az új tanévben, elkezdtünk C#-ozni. Eléggé érződött, hogy gyakorlatilag tavaly december óta nem volt programozós óránk, akkor is Java, a nyári gyakorlat (aminek az 1/3-án tudtam ott lenni) pedig nem segített túl sokat. Panaszkodtam is foxnak, hogy szerintem elég nagy alaptudás hiányzik, nálam legalábbis biztosan, amit nem nagyon akarnak megtanítani az iskolában. Most már muszáj lesz keményen ráfeküdni a témára, mert jelenleg nagyon nem látom, hogyan lesz ebből sikeres vizsga jövő ősszel. Úgyhogy gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. 

Azt viszont továbbra is nagyon élvezem, hogy gondolkodnom kell. Bölcsészként az ember inkább elmélkedik a dolgok mikéntjén, a programozás pedig a problémák körüljárásáról és a legoptimálisabb megoldások megtalálásáról szól. Teljeses más. Szinte bizsereg az agyam, amikor kódokat pötyögök. 

Munka. Egyre kevésbé vagyok motivált. Leszámítva azt, hogy jelenleg munkaidőben sincs túl sok dolgunk, kezdem azt érezni, hogy a fizu, amit kapok, egyszerűen kevés. Egy ideje már a cégnél vagyok, gyűjtöttem tapasztalatot, szerintem a munkaerőpiacon nőtt az értékem (remélem), most már ideje lenne legalább pár tizessel többet keresni. Plusz az állandó bizonytalanság a határozott idejű szerződések miatt kikészít. Tessék már eldönteni, hogy vagyok-e olyan jó munkaerő, akit érdemes megtartani hosszútávon, és maradok. Jó, kaptam ajánlatot határozatlan idejű szerződésre, az tény - a call centerben. Csak hát nincs az az isten, hogy én visszamenjek telefonálni. Nemnemnem. 

Ami még sok időmbe telt mostanában, az a meghívógyár. Merthogy a húgomék egy hónap múlva esküdnek, a meghívók elkészítése pedig az én feladatom lett. Nyilván megint alulértékeltem a szükséges időt és humán erőforrást. És nem kalkuláltam bele azt sem, hogy a vőlegény hirtelen elkezdi magát érdekeltnek érezni a meghívók elkészültében, megkritizálja az anyagát, a szövegezést, a felhasznált eszközöket, mindent. :D Néhány újratervezés után a héten elkészültek a homemade meghívók, tegnap postára adtam őket, el se hiszem! A legjobb mégiscsak az volt, amikor kedd este összeültünk az ifjú párral és Bogival, és nekiálltunk kivágni a mintát (mert természetesen minta kell, és megterveztem a legnehezebben kivágható, ívekkel teli mintát). Jó volt, mert a húgomék is megtapasztalták, hogy ez bizony meló, és az nem úgy van, hogy sittysutty csinálok nekik mintapéldányokat, amiket csak úgy vissza lehet dobni újratervezésre. :D Bogi meg egy vágómester, olyan csudaszépen kivágta a mintát, hogy csak na. Nélküle nem hogy éjfélre, másnap reggelre se végzünk. 

Egyébként azt érzem, hogy a sok esküvő, és főleg a húgoméké pont ellentétes hatást ér el nálam, mint az várható lenne: nem kapok kedvet hozzá egyáltalán. Nem hiányzik az a rengeteg szervezés, idegeskedés, ami ezzel jár. Az anyagiakat meg inkább ne is említsük. Szép és jó dolog az esküvő, de szerintem én még nagyon ráérek vele.  

Ilyen csudálatos meghívókat készítettünk.

Cseszneki kalandok

Ha már így belejöttem a túrázásba és múlt hétvégén amúgy is Zircen voltam, elhatároztam, hogy ellátogatok Csesznekre. Hiába éltem le életem első 18 évét a Bakonyban, a cseszneki várnál jártam vagy kétszer: van egy halvány emlékem, mintha gyerekként egyszer elvittek volna megnézni, egyszer pedig a várjátékokon voltunk az István, a király-on, de az nem a várban van, hanem alatta a mezőn. Szégyen, hogy egy tőlünk csekély 10 km-re fekvő várromot sose láttam rendesen, de ezt most bepótoltam. 

A vár!

Összeszedtem kisebbik húgomat és Dave-et. Odafele buszoztunk, a győri buszról szálltunk le Csesznek megállóban. Már a megállóból a faluba vezető lépcső mosolygásra késztetett. 

Igazi motivációs lépcső

Életemben először nem úgy indultam neki egy túrának, hogy valaki más ismerte az útvonalat vagy én magam tudtam emlékezetből, merre kell menni. A felfestett jelzések alapján követtük a piros keresztet, ami felvezetett a várhoz. Előtte még bekukkantottunk a Kőmosó szurdokba. 

Mesés.

A jelzést követve az út felszaladt egy domboldalba, ahol egy zsidó temetőbe botlottunk.

Hangulatos.

Hamarosan emelkedni kezdett az út. A várhoz vezető bekötő úton lyukadtunk ki, immár a falun belül. 

Célegyenesben.

A cseszneki vár a tatárjárásnak köszönheti létrejöttét. Később a Csákok, majd a Garaiak birtokában volt, a török hódítások idején végvárként funkciónált. (Azt remélem vágja mindenki, hogy Csesznek kis túlzással majdnem Budapesttel van egy vonalban, azért kemény lehetett, amikor végvár volt.) Volt barokk kastély az Esterházyak idején, aztán jött egy földrengés, utána egy tűzvész, és volt vár, nincs vár. Azóta rom. Ottjártunkkor egyébként nagy munka folyt, úgy tűnik, pöpec kis látogatócentrum épül a bejárathoz. 

Vár állott, most kőhalom.

A belépő egyébként nagyon olcsó, 300 a diák, 500 a felnőtt jegy, és mint a vár rekonstrukciójára és fenntartására megy. 

Torony zászlóval.

Ahhoz képest, hogy emlékeim szerint mennyire kicsi a vár, egész sok időt töltöttünk ott. Amit sejthettem volna, de csalódást okozott, az az, hogy hiába vezet híd a toronyba, nem lehet átmenni rajta, a bejárat le volt rácsozva. 

Alulról megnézve tényleg nincs olyan állapotban az átjáró, hogy arra ember rálépjen.

Egyébként a kilátás is elég pazar. Abszolút megértem, hogy pont ide kezdtek el építkezni. 

Kilátás a várból

Mielőtt útra keltünk volna, a panorámát néztük és elfogyasztottunk egy seritalt, hogy a hazaút kellemesen induljon. A terv ugyanis az volt, hogy gyalog megyünk haza. Készítettem egy fasza útvonaltervet is, amit egy pontig tudtunk tartani, aztán természetesen borult minden. 

A Kő-árok

Utunkat a zöld csíkos jelzést követve, a Kő-árkon át folytattuk. Tényleg igazi vadregényes bakonyi tájon jártunk, és a legszebb az volt, hogy egy teremtett lélekkel se találkoztunk, csak mi voltunk és az erdő.

Ha itt víz folyt volna éppen, az elég szívás lett volna.

4 km séta után értünk ki Gézaházára. 

Romos épület Gézaházán.

Az eredeti terv szerint innen áttértünk volna egy másik jelzésű turistaútra, ami levisz a Cuha mellé, de mivel kezdett ránk esteledni, úgy döntöttünk, az a biztos, ha maradunk a 82-es főút mentén, és ott sétálunk. Egy élmény volt, az biztos. Magával a sétával nem volt gond, végre részletesen megfigyelhettem a tájat, amit egyébként csak buszból vagy autóból elsuhanva láttam. A problémásabb inkább a forgalom volt, ezen a szakaszon kissé szerpentines az út, sok a beláthatatlan kanyar, gyalogosforgalom nincs, úgyhogy gyakran száguldoznak az autósok.

Holdkelte

Szerencsére sötétedés után is elég fényünk volt, a telihold megvilágította az utat. 

Naplemente. Ez a kép később készült, mint a holdas.

Végül fáradtan, de szerencsésen hazaértünk. Azt már otthon mértük le, hogy Gézaházától még 6 km-t sétáltunk. Ezek után Dave-el még besétáltunk Zircre, mert nem volt otthon sör, majd vissza, úgyhogy mi simán megtettünk 14 km-t aznap. Jól is esett utána egy sör az udvaron. Megérdemeltük. Nagyon.

szerződéshosszabbítás

Túléltem a második nagy leépítést a cégnél. Azért erre büszke vagyok.

(Nyilván legjobb lenne, ha végre felajánlanának egy határozatlan idejű szerződést, de már az is megnyugtató, hogy november végéig nem nagyon tudják kitenni a szűrömet. Karácsonyi ajándékokra még tuti lesz pénzem.)

Aggtelek! Barlang! Cseppkő!

Aggtelekre régóta szerettem volna eljutni, de valahogy mindig olyan messzinek tűnt. Két hete Foxéknál vendégeskedtünk, tőlük közvetlen buszjárat megy Aggtelekre, az utazás sincs egy óra, úgyhogy nekivágtunk. 

Az aggteleki bejárat

Jól elterveztük, hogy két túrát is belesűrítünk a napba: a Baradla barlang aggteleki bejáratánál induló aggteleki rövidtúrát (1 km) és  a vörös-tói középtúrát (2,3 km).

Az első, amin elcsodálkoztam, az a tömeg volt. Nem szigetes-nagyszínpados tömegre kell gondolni, de azért sokan voltak. Igaz, a hosszú hétvége második napján jártunk, de nem gondoltam volna, hogy ennyire népszerű kirándulóhely. A honlapon feltüntettekkel ellentétben nem óránként, hanem félóránként indították a rövidtúrát, így a fél 12-esre befértünk. Mázlink is volt, ha az eredetileg tervezett delessel megyünk, borult volna az egész napi program, de erről később. Indulás előtt bedobtunk egy sört, négy darázs belehalálozott Fox poharába, majd beálltunk a várakozók közé.

Babacseppkövek

Kezdésnek izgalmas információ volt, hogy a bejárat környékén, az első nagyobb teremben emberi csontokat találtak, az ősemberek ugyanis beköltöztek a barlangba. Egész végig azon elmélkedtünk, milyen vastag bundát kellett hordaniuk, mert hűvös volt, a föld alatt pedig nem nagyon változik a hőmérséklet, ami egyébként átlag 10 fok.

Fúúúú, igazi cseppkövek!

Egészen elképesztő, milyen neveket aggattak a barlangászok a benti képződményekre - minden fura formába bele tudtak látni valamit: van Mikulás, ölelkező szerelmesek, anya gyermekével, teknősbéka, tigris, balerina, szalonna, amit csak akarsz.

Mint egy olvadó torta.

A Hangversenyteremben István, a királyt hallgattunk, közben a fényjátékon ámultunk. A túravezető szerint esküvőket is tartanak a teremben mostanság. Háát nem szívesen kényszeríteném arra a nagyszülőket, hogy végigmásszanak a barlangon, de biztos van egy hangulata. :D

Hangversenyterem a fényjátékkal.

Az egész túra során úgy éreztem magam, mint aki egy másik világba csöppent. A barlangban minden cseppkő, minden képződmény olyannak tűnt, mintha makettvárosok lennének. Simán elhinném, hogy apró tündérek laknak bennük.

Az út végeztével elemi erővel csapott meg minket a kinti hőség.  Megérdeklődtük, merre induljunk a vörös-tavi bejárat felé, majd elindultunk.

Idill

Mivel busz nem sűrűn jár, gyalog baktattunk a szerpentines autóúton 40 fokban, hegynek felfelé. Én elhiszem, hogy légvonalban tényleg 3 km a táv, de az úton nagyon nem. Ráadásul az idő is sürgetett, mert hiába jutottunk be a korábbi rövidtúrára és nyertünk kvázi fél órát ezzel, alig értünk oda a középtúra kezdetére. 2-kor indult a középtúra, 1:57-kor igencsak kimerülten szaladtunk a domboldalon a látogatóközpont fele, hogy még kapjunk jegyet és ne maradjunk le, mert a következő séta csak 4-kor indult. Kaptunk jegyet és pár percet, hogy kipihenjük az erőltetett menetet, de jött is a túravezető, hogy a 271 lépcsőfokkal kezdődő utat megkezdjük.

Indulás

Ezen a túrán még többen voltak, pedig a bejárat konkrétan Aggtelek és Jósvafő között félúton található, a semmi közepén. Viszont idegesítőbbek is voltak az emberek, péklapáttal bsztam volna agyon azon turistákat, akik oda se nézve fotózzák végig a barlangot, tolakodnak, beleállnak a fotódba, ízléstelen vicceket sütnek el, és úgy egyáltalán fogalmuk sincs arról, hogyan kell idegenek társaságában viselkedni és nem érzik át, mekkora csoda egy ilyen tüneményes, föld alatti mesevilágban lenni. Tipikusan azok az emberek, akik eljönnek csak azért, hogy elmondhassák: ők már voltak Aggteleken, és vagy a, húúú Pistikém, menjetek el ti is, a gyereknek tetszeni fog vagy b, nem olyan nagy cucc, nem értem, mit vannak oda érte, csak egy rakás kő. A legjobb a kislány volt, aki 5 perc után kijelentette, hogy ez unalmas. Még jó, hogy másfél órás a túra, tündérbogárka. Grrrr. Nem bírom én ezeket a társas túrákat.

Ez úgy mégis hogy az istenbe lehet unalmas?

A sok idióta mellett kompenzált maga az útvonal, komolyan csodaszép (kössz, új helyesírás, tudom, hogy most már külön kéne írni) volt. Amíg a rövidtúrán jellemzően kisebb cseppkövekkel találkoztunk, ezen a szakaszon tele volt a barlang óriási cseppkövekkel.

Emberek for scale a háttérben.

Volt itt is mindenféle fantázianév: rakott karfiol, halszárító, Drégely vára, még egy Mikulás, víziló, török város. A 17 m magas Csillagvizsgáló a túravezető szerint az egyik leghíresebb cseppkő és tankönyvekben is sokat szerepel, én még nem hallottam róla, de valószínűleg én vagyok műveletlen. Mindenesetre impozáns.

Ő lenne a Csillagvizsgáló. Találó név.

Míg a rövidtúra simán babakocsival teljesíthetős volt, itt azért akadtak olyan emelkedők, lejtők, ahol én is féltem, hogy orra bukok. Néha a korlát is túl kevésnek tűnt.

A kedvenc képződményem.

Az Óriások termében tényleg aprónak éreztem magam. Hallgattunk itt is zenét, és pár pillanatra teljes sötétségben maradtunk, hogy megtapasztaljuk, milyen vaksötét van valójában a barlangban. (Természetesen a gyerekek ez alatt a rövid idő alatt is vinnyogtak, mert féltek.)

Óriások terme. Indokolatlanul gyönyörű.

Még két terem, és eljutottunk a barlang régi végpontjáig. 1922-ig, majdnem 100 éven át a barlang látogatói elsétáltak majdnem Jósvafőig, de mivel nem volt kijárat, vissza kellett fordulniuk a vörös-tavi lejáróhoz. Csak 1922-ben lett meg a kijárat, akkor is mesterséges átjárót kellett építeni a következő teremhez.

Torony

Innen már közel a kijárat, ami egyébként nagyon vicces, mert konkrétan egy pincén jutunk át a jósvafői látogatóközpontba. Jósvafőről busz vitte vissza a kirándulókat a Vörös-tóhoz. Igen fáradtan ballagtunk ki a buszmegállóba, hogy hazajussunk a kalandok után mi is. Elmondhatom, hogy éjjel kiválóan aludtam.

Egyébként nagyon durva, hogy van ez a barlangrendszer, aminek egy szintje a turisták által is látogatott, kiépített szakasz, de úgy egyébként a Baradlának van két, egymástól független alsó barlangja: a Rövid Alsó-barlangból 1000 m-t jártak már be, a Hosszú Alsó-barlangból pedig 127 m ismert csak egyelőre. Nagyon izgi.

Nagyon-nagyon jó volt mindkét túra meg allezusammen az egész nap. Ezúton köszönöm még egyszer az én szerelmetes Foxomnak, hogy egyrészt felvetette az ötletet, másrészt meg szétkalandozta velem a napot. <3