agymenés következik

Ma képes voltam azt mondani a kicsi számmal a munkahelyemen, hogy én úgy készülök majd államvizsgára, hogy meló után este tanulok. Erre itt vagyok 10 (tíz!) munkaóra csinovnyikoskodás után (a héten másodszor), és überrottyon vagyok. A szavak nem jönnek, vagy nem úgy, vagy csak félremennek, nem bírok egy értelmes mondatot megfogalmazni, logikusan gondolkozni, per arra emlékezni, mit mondtam öt perccel ezelőtt. Kicsit olyan, mintha konstans lennék részeg. Azt hiszem, totál elfelejthetem a diákmunka+tanulás kombót. Cserébe az agyrohasztó munkahely helyett váltottam egy hasonló agyrohasztóra, de legalább itt ki tudom kapcsolni teljesen az agyam, beállok zombi üzemmódra, és darálom az adóbevallásokat. (Jövőre már meg fogom tudni  csinálni a sajátomat legalább.) 

Arra legalább már most elég motivációt kaptam, hogy érezzem a késztetést egy rendes munkahely megtalálására. Ami elég nehéz, ha azt se tudod, mit szeretsz csinálni vagy mivel foglalkoznál szívesen munka címszó alatt. Úgy érzem magam, mintha póni lennék, és próbálgatnám, mire szánt a sors vagy mire szántam magam, és mikor lesz már cutie markom. Arra már rájöttem, hogy nem akarok semmilyen állami cég csinovnyikja lenni, mert kizsigerel és mellesleg én totál leszarom, ha félreírok egy számot, az ilyen bürokratikus rendszerek meg pont azon az elven működnek, hogy mindent pontosan kell csinálni, különben borul az egész. Úgy szeretnék kreatívkodni, meg írni, amúgy a cicákat is szeretem, nyitok egy cat cafét és a dögjeimet imádja majd minden vendég, miközben én a sarokban írom a kis novelláimat. (Úgyis rég írtam.) 

Nem mondom, hogy kivagyok, mert toltam már heti hat napot három műszakban gyárban, ez ahhoz képest semmi, de az se állapot, hogy a kevés szabadidőmet se tudom kiélvezni. Meh, szeretem a felnőttlét szabadságát, de a munkásélet nem tetszik. Ez a fajta legalábbis tuti nem. 

Abban meg egészen biztos vagyok, hogy holnap ha mindezt visszaolvasom, csodálkozni fogok, mik jutottak eszembe, mert a poszt megírás után tíz perccel már nem is fogok emlékezni az egészre. 

Írás közben eszembe jutott egy tök frappáns befejezés, de mitadisten elfelejtettem menet közben. Mindegy, ma tök sokan felköszöntöttek a névnapomon, Bogáta még virágot is hozott nekem (de rég kaptam virágot. legutóbb is pont tőle. :) <3 ) Meg az eltés bürokrácia is belátta valahol, mennyire önmaga ellen szólott, amikor az évekkel ezelőtt elfogadtatott tárgyaimra azt mondta, hogy fogadtassam el újra, és ma a to-s néni személyesen hívott fel, hogy sztornó, nem kell még emiatt szaladgálnom, el van fogadva. Szóval amúgy minden rendben van, csak legyen egy nap 48 óra, és abból léccilécci hadd aludjak 24-et. És azt is a kedvenc ágyamban. Köszi. 

bürokrácia

Amikor azt hinnéd, hogy azzal, hogy leadtad a szakdogádat, célegyenesben vagy és már csak a záróvizsgára kell tanulni, akkor szembejön a facebookon (!) egy emlékeztetető, hogy még lesz egy köröd a TO-n, vidd be a nyelvvizsgáidat, fizesd be a tartozásaidat, menj el négy könyvtárba és pecsételtess le egy darab papírt annak bizonyításaképpen, hogy nincs tartozásod, mindezt még akkor is, ha be se tetted oda a lábad tanulmányaid során, és pont most kezdtél az új munkahelyen, ahol reggeltől estig heti hat napot akarnak dolgoztatni, akkor elkezdesz kalkulálni, hogy mégis mikor és hogyan és minek. Amúgy tudhattam volna, minden barátom átesett ezen a procedúrán, de esküszöm, ez a legnehezebb része a diploma megszerzésének. meh. Közben enyhén rettegek, hogy nehogy az utolsó észt zh-mon bukjon minden, nem bírok én már ilyenekkel foglalkozni, legyek már túl rajta. És még egy rakás tételt kell megtanulnom.

Még jó, hogy a kis magánéletemben boldogság van, meghittség és szeretés. Nem is tudom, mi lenne velem most egyedül.  

napi prosztó

Nem bírom ép ésszel felfogni, hogyan lehetséges az, hogy elmegyek egy felsőoktatási médiakonferenciára, ahol a rendezvény utáni fogadáson az egyik túlbuzgó fotóscsaj konkrétan a pofámba fényképez, miközben szendvicset zabálok. Egy média(!)konferencián. Nem mondom, hogy szar az újságíró/fotósképzés vagy akármi, de f@szom, ha valaki ebből akar megélni, legyen már tisztában olyan alap dolgokkal, mint hogy nem fényképezünk étkező embereket, mert az bunkóság. 

finnugor hazugság

Komolyan sírva fakadok, ha még egy "alternatív" nyelvrokonítási katyvasz a szemem elé kerül. Ostoba, ostoba, ostoba emberek. De ne csak nekem fájjon, nesztek. 

• "A múlt század elején Magyar munkások és mérnökök az indián lakossággal a Dél-amerikai vasútépítésnél. Magyarul tudtak szót váltani. Kiderült több törzs beszéli az õsmagyar nyelvet, melyet odafigyeléssel meg lehet érteni. 10 ezernél is több magyar azonos térképészeti és családnevet találunk ezeken a területeken.(...)
  pl. ezeket a szavakat használják: apa=apa, aya=anya, nap=nap, vin=vén, kit=két, us=õs, cu=kõ, pi, bi=víz, fuel=folyó, pille=pille, lepke
  Magyarral megegyezõ földrajzi nevek: Tanay, Damma, Taday, Mór, Momay, Mansy, Pil, Béla, Uray, Zillahi stb. Zuay tartomány egyik õsrégi helysége: Pest. A spanyol hódítók erõszakos uralma sem tudta teljesen kiirtani a régi múlt emlékeit és az õsnyelvet. Ez az õsmagyar nyelv."
  http://hungarianrealnews.com/tortenelem/oldal1.html
  
  
• Rokonlátogatóban az ujguroknál
  "Gyermekkori kívánságom volt, hogy eljuthassak a rokon népekhez, akikhez a ,,hadak útján” Csaba királyfi segítségért ment.(...)
  
  
  Egypár ujgur szót lejegyeztem, melyek hangzásukban és jelentésükben is nagyon közel állnak a magyarhoz. Először magyarul írom, és utána ujgurul: kecske — ecske; teve — keve; kos — kos (berbécs); oroszlán — aroszlán; bika — buka; alma — alma, kék — kök; bátor — bátor; unokám — ukám; kicsi — icsig; szakáll — szakál; kalap — kalpag; nyakam — jakam; késni — kicskis, dideregni — titirmek; menés — minis; tűrni — türüs (ing ujját feltűrni); gyúrás — jurus; édesanyám — édemenem; apám — átám."
  http://www.ujgur.hu/muvelodes/lorincz-bela-rokonlatogatoban-az-ujguroknal/
• "Itt megint alapkérdéshez jutottunk, ti. a sumer nyelv - ki kell mondani - szegényesebb, mint a magyar nyelv. Méghozzá a nyelvtani szerkezetét tekintve is és a kifejezési lehetőségeit tekintve is. Ezt mi onnan tudjuk, mert mi eléggé régen és eléggé intenzíven foglalkozunk azzal, hogy képírási szintű sumer közléseket megpróbáljunk sumerül olvasni, és - most kezd a csizma az asztalon mozogni - elkezdünk magyarul olvasni. Bármennyire furcsán hangzik, magyarul kerek, nagyon szép és tartalmas közlések olvashatók le, sumerül pedig döcögős és bizony néha nagyon közelítő értékű. Ezekkel a kérdésekkel meg kell barátkoznunk, hogy a magyar valami olyan hihetetlenül gazdag lehetőségrendszert őrzött meg, hogy ezekhez képest tényleg periféria - akármilyen furcsán hangzik - a sumer is. Egy a főtörzsről korán leszakadt, délre szorult és ott betokozódott, lehetőségei szempontjából pedig elmerevedett nyelvi rendszer. Mint ahogy az egész műveltség ilyen."
  http://www.kincseslada.hu/magyarsag/content.php?article.250
  
  [*sóhaj* ékírást magyarul olvasni. Ugyanez a nagyon okos ember arról beszélt még, hogy a kétnyelvű gyerekeknek szopóroller az élet, mert "csökött" lesz a nyelvtudásuk mind a két nyelven. És hogy nem adták ki neki a Sajnovics Demonstratio-ját az egyetemi könyvtárból, mert igazából Sajnovics tök mást írt, mint amit mi hiszünk. Róla meg tudták, hogy világgá kürtölte volna a nagy igazságot.]
  
  
• "A nemzetközi orientalista konferencia elfogadta, hogy az emberiség  civilizációjának bölcsője NEM Mezopotámia, ahogy eddig hitték, hanem a Kárpát medence, s ezen belül Erdély.(...)
  Joseph Budenz (aki egyetlen szót nem tudott magyarul) de kidolgozta ezt a nyelvészeti elméletet, saját maga a következőket mondta:  Nincsenek szövegek melyek a finnugorság nyelvén szólnának, az írásbeliség előtti korból.
  http://www.igazsagok-gazsagok.info/www/MAGYAR%20OSTORTENET/MAGYAR%20OSTORTENET.htm
  
  
  [Nem bírom ki: nincsenek szövegek az írásbeliség előtti korból. Most komolyan. Írásbeliség előtt. Nincsenek. Szövegek. Nincsenek. Tényleg?
  

  Budenz tudott magyarul.]
   
• Ezt meg Vona Gábor ejtette ki a száján állítólag: "A rovásírásos tábla azt üzeni mindenki számára, hogy elfelejtjük a finnugor hazugságot és magyarként vállaljuk, hogy Attila unokái vagyunk."
  http://www.parameter.sk/rovat/kulfold/2011/09/23/vona-gabor-felejtsuk-el-finnugor-hazugsagot-attila-unokai-vagyunk

Félelmetes.

Keel tuli meestega kaasa

A dilettantizmusnak is van azért határa. 

Írom a fantasztikus szakdolgozatomat nyelvrokonsági kérdésben, ami egy király téma. Alapvetően az észtek viszonyulását vizsgálom a finnugor nyelvrokonság elméletének kapcsán. Hálistennek az utolsó harmadban járok már, nincs sok hátra, gondoltam színesítem kicsit azzal, milyen agyfasz dolgokat lehet észt internetes fórumokon olvasni. Természetesen megy ott is a sumérozás, japánozás, töröközés, csak jóval elszigeteltebben és sokkal kisebb mértékben, mint nálunk. Az imént találtam egy cikket a kínai-észt nyelvrokonság elmélettel kapcsolatban, ami olyan, hogy ülj le fiam, egyes, és különben is bődületes baromság. 

Szóval ez a szerencsecsomag kis kínai Gao Jingyi fogta magát, elment Észtországba tanulni, amit nagyon jól tett. Megtanult észtül, jéééjj, és felébredt benne a gyanú, hogy hékás, itt vannak szavak, amik hasonlítanak, meg nyelvtan, ezek tuti rokon nyelvek. Olvastam már ilyet, nincs is ezzel baj, ahogy a konzulensem mondja, nyitottnak kell lenni, ha tudományosan meg tudja alapozni, akkor lássuk. 

Ezek után azt vagyok kénytelen olvasni, hogy a balti-finnek Kínában éltek és közös alapnyelven társalogtak a kínaiakkal, majd fogták magukat és adiós, vándorútra indultak az újkőkorban, hogy letelepedjenek a Balti-tenger mellett. Még ez is oké lenne. De. A magyarázat a nyelvekre. Tessék kapaszkodni. 

A balti-finnek távol-keleti férfiakból és az útközben felszedett európai nőkből állnak. A férfiak megőrizték a nyelvüket, a nők adták a géneket. Azért van az, hogy a nyelvrokonság fennáll, viszont a baltiaknak nincs ferde szemük. Belemehetnék végtelen hosszú okfejtésbe, hogy ez miért faszság, de szerintem nem kell magyaráznom. wtfwtfwtf. 

reménysugarak

A végkimerültség határán ültem P. úrral a tűzlépcső homályában, jóéjtcigarettát szívva, és azt ecseteltem neki éppen, mennyire elfáradtam, de írtam öt oldalt, és már csak tizenhármat kell, de az nem para, ha minden jól megy, végzek péntekre, de azért kicsit meg akarok halni és nem látok és tele van az agyam a szakdogával, amikor az ott dohányzó másik két kolis közül egyikük belefolyt a társalgásba. Az ő töri szakos ismerőse a hatodik oldalon jár. A másik ott dohányzó, egy lány egészen összetörve mesélte, hogy ő feladta, mert rájött, hogy amit bizonyítani akart, azt nem tudja, beletenyerelt a legnagyobb szarba, amibe csak tudott a témájával.

Megnyugtató, hogy nem én állok a legrosszabbul. 

választás14

Szeretek szavazni. De tényleg. Még akkor is kiválóan éreztem magam, amikor beálltam az Eötvös utcai átjelentkezős sorba, ahol közölték, hogy másfél óra várakozásra kell számítani. Mondom jó, számítottam rá, már olvastam az indexen, hogy megint horrorsorok várnak az átjelentkezőkre, de engem aztán nem érdekel, álldogálok fél napot is, de én szavazni fogok és kész. Ehhez képest bő egy óra alatt bejutottam, várakozás közben pedig teát és vizet osztogattak, ami nagyon cuki dolog. Tiszta lelkiismerettel jöttem ki, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza, és bizakodva vártam az eredményeket. 

Amiket komolyan nehezemre esik elhinni. Hol az istenben bujkál ez a rengeteg fidesz szimpatizáns? Az ismerőseim közül nagyon kevés olyan embert tudnék mondani, akiről tudom, hogy biztosan rájuk szavazott. Másrészt az emberek komolyan nem veszik észre, hogy ami az elmúlt négy évben történt, az rossz? Tényleg ennyire segghülye mindenki? Tényleg annyira király egy olyan országban élni, ahol döglődik a demokrácia, cigi csak a trafikból, állami földet csak a haveroknak, dübörög a stadionbiznisz, a köztévé cenzúráz, a felsőoktatás romokban és ki ne menj külföldre dolgozni te hálátlan egyetemista szarcsimbók, az általános iskolás meg tanulja csak meg, hogy buzinak lenni halálos bűn, a kórházak undormányok, de, DE tessék bazdmeg, az elmúlt évtized legköltségesebb és legelcseszettebb projektje, a négyes metró már jár. Igen, basszameg, tök jó lesz ez nekünk még négy évig. Kedvenc viktátorunk úgyis kitalál még pár remek intézkedést, amivel megszépítheti a hűmagyarok életét. 

Négy éve is azt mondtam, hogy most kéne dobbantani, most megismétlem önmagam: most kéne dobbantani. Amíg még lehet. 

Az meg valami elképesztő pofátlanság, hogy a kormánypárt 700ezer szavazatot vesztett a négy évvel ezelőtthöz képest, és lám, mégis lehet, hogy meglesz az a kurva kétharmad. Szégyen, szégyen és a demokrácia pofánköpése ez, kérem szépen. 

suckdoga

Pató Pál urat rólam mintázták. 

krétafirka a Zichy Géza utcából

- Jössz?
- Hova?
- Velem.
- Igen.

És ennyi. Soha többet semmi definíciót, kategorizációt, agymenést, magyarázatot nem fogadok el se a barátságra, se a szerelemre. 

szakdogamóka

Amikor két órája szenvedsz egy szaros kérdőív összeállításával a szakdogádhoz, és már egészen belejöttél, gondolsz minden eshetőségre, egyértelműen fogalmazol, talán még el is kezded élvezni, és ezek után azt kapod a képedbe, hogy Qestion Limit Reached, és fizess elő a szolgáltatásért, de egyébként totál free vagyunk, akkor a következő opciók állnak rendelkezésre:

a, felgyújtom ezt az egész kócerájt, égjen a rohadék, most azonnal benzint nekik és sikítsanak, mint a disznók

b, levélbomba. egyszerű, elegáns, és azok a kis ujjacskák, akik ezt az üzenetet képesek voltak egyszer begépelni, azoknak végük.

c. sírok. ezt nem tehetik meg velem. tovább sírok. elbasztam két órát totál feleslegesen.

d. sör. és cigi. és nyugalom. és mantrázom, hogy minden okkal történik.és nem adom fel és folytatom.

Még szerencse, hogy délután vettem egy heinekent.

k.o.

Van az úgy, hogy pofátlanságnak érzem, hogy este 10kor totál álmos legyek, tekintve, hogy délben keltem, akkor sem önszántamból. (Elfetrengtem volna még jóideig a Világ Legkényelmesebb Ágyában, de a család az család, és ha a kedvenc húgom hív, akkor menni kell.)

Na és akkor magamba töltök egy energiaitalt, mert ez így nem állapot, de innentől a totál kómából áttranszformáltam magam hiperaktív álmosba, ami annyi, hogy mindent akarok csinálni, de továbbra is álmos vagyok, szóval valószínűleg innentől még használhatatlanabb vagyok, mint voltam és nem csinálok semmit. Meghasonlottam, vége, mára ennyi voltam.

(Azon meg nincs kedvem tovább pampogni, hogy a kedves TH úgy döntött, nem fogadja el a késve beadott kérvényemet a költségtérítésem ügyében. Naná hogy késve adtam be, mert a kérvény leadás határidejének napján fél 2kor tájékoztattatok egy rohadt Neptun üzenetben, hogy átraktatok, amit természetesen csak másnap olvastam. Köszipuszi, csak ehhez van hangulatom, hogy utolsó félévben még próbáljam bizonygatni az igazamat, vagy legalább az empátia legkisebb szikráját kicsikarni belőletek. Azért lássuk már be, hogy 3 kreditért 120ezer kicsit necces, bármennyire is magas az oktatás színvonala.)  

hjaj...

Távol álljon tőlem, hogy párkapcsolati tanácsokkal lássak el bárkit is vagy szakértőnek képzeljem magam (istenments), de amikor sugárzik az ostobaság, az nem tud hidegen hagyni.

Nehezen tudnám kitörölni azt a beszélgetést az agyamból, ami pár hónapja esett meg : nőszemély1 és nőszemély2 azt bizonygatták nagy elánnal, mennyire szeretik a párjukat, de sajnos ők féltékenyek, természetesen nem a párjukra, hanem azok miatt a szégyentelen lányok miatt aggódnak, akik ki tudja, mikre nem képesek, hogy az ő egyetlenüket elcsábítsák. De ez egy természetes dolog, igenis, ami az övék az az övék, az ő barátjuk ne beszélgessen más lányokkal, ne táncoljon más lányokkal, ne ismerkedjen más lányokkal, lehetőleg ne is nézzen rá egyre sem és gondolom az lenne a legjobb, ha nem is tartózkodna soha egy légtérben nőnemű egyedekkel. Mert hát a szerelem az ilyen nyilván, minél nagyobb (a bizalmatlanság), annál jobban kell vigyázni (a másikra, mert biztosan nem tudja, mi a jó neki), nehogy a gonoszak bekavarjanak.

Valahogy helyreállt a világ rendje, amikor ma nőszemély1 és nőszemély2 arról beszélgettek, mennyire igazságtalan nőszemély2 pasija, hogy ok nélkül féltékenykedik, pedig ő nem is csinált semmit és egyébként se akarna, és milyen rossz ez így. A fagyi visszanyal ti-pi-kus esete, mellesleg éljen a kettős mérce és a boldog, őszinte párkapcsolatok. 

^_^

Boldogság van. Végre.

i am a ukrainian

annyira, de annyira dühös és szomorú tudok lenni a napokban, ha Ukrajnára gondolok.

Egészen hamar kezdtem követni az eseményeket. Aki ismer, tudja, milyen hamar be tudok lelkesedni, ha tüntetésről, demokratikus jogokról, önmagunkért való kiállásról van szó, úgyhogy napi rutin lett lecsekkolni, mi történik a kormányellenes tüntetőkkel. Nem teljesen váratlan fordulat, hogy a tömegbe lövetnek, de valami elképesztő módon fel tudom baszni magam ezen. Emberi jogok, Európa, fegyvertelen emberek meggyilkolása? Ezt mégis hogy? Rettenetesen gyűlölöm, ha a szabadságukért harcoló, az életüket kockáztató emberek sorsáról a hatalmukat féltő korrupt politikusok döntenek.

Én a szabadságharcosokkal vagyok.

részegek üvöltenek a folyosón, ezaz

Lent már negyed órája megy a kolibuli, a tűzlépcsőn konstans az üvöltözés, én meg pizsamában ülök a gép előtt és teát kortyolok. Úgy tűnik a világ kifordult önmagából. Fél éve megrohadtam volna, ha tudom, hogy buli van, nekem meg a négy fal között kell ülnöm. De most jó ez így. Fáradt vagyok, keveset aludtam, sokat dolgoztam, rohangáltam a TO-n, órán voltam, elég volt már ebből a napból. A fiatalság érezze jól magát, ma nyugdíjas napot vettem ki. (Amúgy sincs túl sok kedvem ugyanazokat az arcokat nézegetni egész este. Berúgni még annyira se. Amúgy se lesz ott senki, aki számít.)

Van egy jó meg egy rossz hírem, melyiket mondjam először? Oké, kezdem a jóval: voltam a TO-n, és elvileg nincs kredittúlfutásom. Azt nem tudom, hogyan lehetséges ez, de én elfogadom. Valamit nagyon jól csináltam ezek szerint tudat alatt tárgyfelvételekkor. És a rossz? Hát jó, legyen: átpakoltak költségesre. Valamiért nem vagyok annyira kétségbe esve, mint lehetnék. Bár igen mókás, kedden láttam a neptun üzenetet az átsorolásról, amit hétfő délután küldtek, és a költségtérítéssel kapcsolatos kérvények leadási határideje hétfő volt. Kissé nonszensz. Hálistennek igen gyors választ kaptam a hök-ös tanulmányisoktól, úgyhogy ma betámadtam a költségtérítési referenst. Még nincs minden veszve, adjak be kérvényt, be fogják fogadni a késés ellenére. Annyira, de annyira boldog lennék, ha szerencsétlen 3 kreditért nem kéne 150.000 Ft-ot kiperkálnom.  Az meg totál szívás, hogy a szoctámnak búcsút inthetek, és kénytelen leszek többet dolgozni, ha nem akarok éhen veszni. Természetesen a lottó ötös és/vagy gazdag férj még mindig szerepel a meggazdagodási opcióim között. De futtathatok lányokat és lehetek madam is akár, ez a pálya valamiért mindig is vonzott, kár, hogy kevésbé megbecsült szakma.

first world problems

Ó, hogy száradjon el az a szégyentelen, aki képes volt a nézzsorozatokatra a Sherlock s01 helyére feltölteni az s02 videókat. Mindezt úgy, hogy a nulladik rész a helyén van. Szóval láttam az unaired pilotot és a második évad kétharmadát. Még csodálkoztam is, micsoda in medias res kezdődik az első részt, de gondoltam biztosan ez szimbolizálja Sherlock és Watson összeszokottságát és az életük kalandosságát.  

Mert az első évaddal kezdeni túl mainstream. 

meg lettem állásinterjúvolva

Túl vagyok az első olyan állásinterjúmon, ahol konkrétan megkérdezték, hol képzelem el magam öt év múlva. (Legszívesebben visítottam volna a kérdésen, mióta vártam már, hogy megkérdezzék.) Elég standard választ sikerült adnom, stabil állás, önfenntartás, pont. Aztán így itthon belegondoltam, hogy basszus, öt év múlva 29 leszek. Azért elég szomorú lenne, ha addigra csak egy állásom lenne. Addigra már minimum menyasszony akarok lenni.

Az viszont nagyon-nagyon nem tetszett, hogy feljött az a kérdés is, amit szerintem a világ legnagyobb tahósága feltenni ilyenkor: párkapcsolat. Az égvilágon semmi, de semmi közük nincs hozzá. Értem én, hogy miért kérdezik, faszt, dehogy értem, egyszerűen semmi közük hozzá. Ráadásul egy gyakornoki munkáról van szó. Ha azt mondom, hogy holnap férjhez megyek, akkor elhajtanak? :/ 

insomnia irl

Eddig fogalmam nem volt, milyen érzés kipattanó szemekkel bámulni a plafont alvás helyett.

11 körül lefeküdtem aludni, 2-kor mindenféle zajok felébresztettek. És én azóta ébren vagyok. (A nemalvás fertőző?)

Oké, pár napon belül másodszor sikerült egyazon személy által egészen mélyen megbántódnom. Ezen azért tud kattogni az agy, mondjuk egy bő félórát.

Három körül magamhoz vettem némi homeopátiás altatót, amiről eddig is sejtettem, hogy placebo, most meg is bizonyosodtam róla.

Négyig mantráztam magamnak, hogy ha csukott szemmel fekszem, az is pihenésnek számít.

Fél öt körül lezuhanyoztam. Sokkal kényelmesebb lett utána az ágyam, de el így se aludtam.

Öt körül fejben elkezdtem fogalmazni ezt a bejegyzést.

Háromnegyed hatkor melegítettem kávét (hálistennek még van), felöltöztem, most nyilván ülök a gép előtt kávét kortyolva.

Úgy döntöttem, ha már ilyen szépen ébren vagyok, elhúzok dolgozni hétre. Ilyen utoljára szeptemberben volt, amikor még lelkes voltam.

(Nem tudom, mi baja az agyamnak mostanában. Nem hagy aludni, amúgy meg creepy álmokkal bombáz. Ki álmodik olyat, hogy részeg? Ki álmodik olyat, hogy hallucinál, és nem tudja álmában eldönteni, mi a valóság és mi az, amit csak odaképzel, és ettől úgy érzi, megőrül?) 

thx

Ó, randomkodás, köszönöm, hogy visszatértél az életembe!

Már csak a mértéket kéne eltalálni. 

hogy is van ez?

Nagyanyám egyre gyakrabban érdeklődik olyan részletek felől, mint hogy miért nincs tartósan férfiember mellettem, illetve mikor szándékozom férjhez menni.

Bezzeg amikor jegygyűrű volt az ujjamon, azt nem vette komolyan senki.

Erről ennyit.

(Amúgy is cicás vénlány leszek.) 

nosztalgiaár

Jajj nem szabad régi képeket nézegetnem. Borzalmasan be tud szippantani a dolog.

2011-ben büdös hippi voltam. Olyan buliképeim vannak abból az évből, hogy azokkal emberek karrierjét lehetne tönkretenni. Denevér volt a törölközőmben. Vodkazselé. Ó, azok a mesés KUK-os folyosópartik. A Dob utcai albérlet. Mályi tó. Rengeteg, rengeteg prágai kép. Az első fotók az akkor még bimbózó, cukin ártatlan és naiv kapcsolatról. Jajj mennyire kövér voltam karácsonykor. A húgom meg mennyire vékony. Bassment. Jééézusom, az a Haramia afterparty, ahova a szálak még mindig, mindig visszavezetnek. Nóra összevarrt feje a pécsi punkkoncerten. (Sose fogom elfelejteni, ahogy állt a tükör előtt könyékig véresen, és az egyetlen dolog, amin ki volt akadva, hogy meg fog maradni a heg a homlokán.) Úúú, és mennyire gazdag voltam, amikor megjött az Erasmus ösztöndíjam, és mennyi rengeteg pénzt költöttem el faszságokra a kiutazás előtt... Ó, Hegyalja, alig volt pénzünk, a toitoik mellett sátraztunk, átaludtuk a Scootert, és egy rakás képem van, ahol random emberekkel iszunk. Hát jó.

2012. Konkrétan van egy olyan mappám, aminek az a címe, hogy "az este, amikor ellopták a táskám". Az utolsó közös bulik, utolsó közös képek, aztán egy totál szétesett nyár random képei. Somló. Pécs már megint. (Azon az estén nem találtam vissza a próbaterembe, és kétségbeesve hívtam Istit, hogy eltévedtem. Ott állt öt méterre mögöttem.) Vödör. Nem is egy. Koli. Hálistennek végre lefogytam. Cicák. Az a sorsdöntő Kutatók Éjszakája, amikor könyvet árultunk. Az a zseniális Gödör Kemping, amire azóta is tüncögünk Esztivel.Tüntetések. (Az unokáimnak tuti ezeket fogom mutogatni, nézzétek, milyen fiatal és elszánt volt a nagyi, mínusz kétszáz fokban menetelt a jeges szélben, hidat foglalt, parlamentet rohamozott, késő estig fórumozott az egyetemen, körbevették a rendőrök, skandált, jajj de hiányzik)

Na jó, azért túlzás lenne 2013-ról írni, az nemrég volt. De jajj, jó érzés visszagondolni az elmúlt évekre, és konstatálni, mennyi minden történt. A legjobban annak örülök, hogy most már tényleg rossz érzések nélkül tudok emlékezni mindenre.

(borzasztó a munkamorálom, ma se mentem be dolgozni. most pedig irány a kamara. nyilván.) 

kedvenc napom

ó, vasárnap, te rohadék, visszatérő borzalom az életemben, már megint itt vagy. 

szedd össze magad

A kép, amit Eszti küldött, amikor totál magam alatt voltam és a ne vinnyogj címet adtam neki.

Ideje rágyújtani. 

nézőpont

Ma láttam egy bácsit a trolin, aki az állával kormányozta a kerekesszékét. Nincsenek problémáim. 

most meglepődtem

Hajlamos vagyok elfelejteni azt a tényt, hogy az emberek időnként azért olvassák is a cikkeimet, aztán amikor egyszer utánanézek, hány ajánlást nyomtak facebookra valamelyik cikkem alatt és azt látom, hogy néha a szám száz felett van, akkor kicsit pánikba esek. Jézusúristen, ezek szerint ennyi ember nagyjából el is olvasta. És hoppá, lehet, hogy ezt nem így kellett volna írni. És mi van, ha benne maradt egy szóismétlés. És jajj, ez az újságírósdi azért mégiscsak felelősséggel is jár. 

ténylegnemtudokcímetadni

ó jajj, ez a lány már megint itt hagy minket. Pedig olyan, mintha le se lépett volna, olyan könnyű felvenni a beszélgetés folyamát, mintha a késő ősztől történt események egy hét alatt lejátszódtak volna. Mintha mi sem változott volna. (Változott. Nem is kevés dolog.) 

Sajnos nem kívánhatom valakitől, aki máshol megtalálta a számításait, hogy maradjon. Az emberek elutaznak, szétszóródnak, élik a saját kis világukat, ennek így kell lennie. Még az is lehet, hogy egyszer én is elhúzok valahova, aztán csak néha látogatok haza. De mennyire király lenne, ha legalább egy városban maradnánk mind. 

Hát nyüssz, ez is egy olyan búcsú, ami korántsem örökre szól, sőt, nem telnek el hónapok a következő viszontlátásig, de szarnak szar. 

Jó utat, te bolond lány, és bocsásd meg a szentimentalizmusomat. <3 

hétköznapi hősök

a mai nap termése:

• egy megírt cikk
• egy elolvasott kisregény
• egy elolvasott novella
• 2 átrágott, kijegyzetelt tanulmány

Hősnő vagyok.

Adjatok egy ágyat. 

legyen már vége lécci

Motiváció szempontjából valami borzalmas, amikor bruttó 3 óra tanulás után kapsz egy 4est egy amúgy kicsit parázós vizsgára. Adjuk hozzá a konstans "leszarom, végezzek már és amúgy sincs kedvem már ehhez" érzést, és kapunk egy iszonyatosan elbaszott utolsó hajrás vizsgaidőszakot. I'm getting too old for this shit. 

xcualoveykbwsng

Az mondjuk nem ér, hogy csak pozitív dolgokat lehet kiolvasni. Meg az sem, hogy függőlegesen nincsenek értelmes szavak. És van kb. tíz értelmes szó, abból hármat nem nehéz eltalálni. Mindegy, amúgy meg cuki, én popular leszek, happy meg lesz love is. 

vizsgaidőszak om nom nom

Enyhe szívroham, amikor a csütörtöki vizsgámra készülve lapozgatom a jegyzeteimet, és az utolsó órai anyag végén megtalálom a felírt vizsgaidőpontokat, és rájövök, hogy a csütörtöki vizsga rohadtul nem csütörtökön lesz, hanem szerdán. Érted, SZERDÁN. Ma KEDD van. Szerdáig nem alszom.

(legszívesebben elbújnék egy sarokba sírni. retardált gyökér vagyok már megint. muszáj vennem egy határidőnaplót, ez így tarthatatlan.) 

boldog új év

Az valami csodálatos évkezdés volt, ami éjfélkor a Királydombon történt. Alapból úgy készültünk, hogy kimegyünk rakétázni, bár azt nem terveztem, hogy mindezt rohamsisakban (enyhe túlzás, igazából police feliratú játéksisak), egy rózsaszín csillámpónival a hónom alatt fogom művelni. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik a dombon kívánták kezdeni az új évet. Mások is lőtték a rakétákat, mi is, aztán visszaszámlálás, buék, hamis himnuszéneklés (hülye youtube nem töltött be a mobilomon), telefonhívások, körben mindenfelé tűzijáték, mesés volt. Majd jött az ismerkedés, a másik társaság közös körbe invitált minket, fogtuk egymás kezét és üvöltöttük a buék-ot. Bogi váratlan speech-el lepett meg minket, majd rövid bemutatkozás után sorban mindenki elmondta, mit kíván az új évre. Gyönyörű volt, de komolyan. Volt ott pilóta, óvónéni, bölcsész, mérnök, teljesen különböző emberek, mégis gátlás nélkül örömködtünk együtt. Invitáltak minket az ő házibulijukba, de nekünk még be kellett fejeznünk a sajátunkat, hogy aztán a Kamarában randomkodjunk még egy sort.

A zárás volt a legszebb, mint egy novellában vagy filmben: odajött az egyik srác, és azt mondta, legyünk mindig ilyen nyitottak. Így lesz.

(2014 egy remek év lesz. Ahogy elmúlt éjfél, éreztem. Azóta se kellett csalódnom.)

2013

Gyanítom, hogy holnap nem lesz időm írni, így ma összegzem a 2013-as évet.

Megint azt van, hogy nem tudom egységesen kijelenteni, hogy ez egy jó vagy rossz év volt. Voltak jó pillanatok, és voltak kevésbé jók. A szenvedős rész általában a mégnemhevertemki/mármeginttúlgondoltam/mármegintfeleslegesentúlsokatelmélkedtemrajta hármasa miatt történt. Rengeteg spontán jóság esett meg velem, egy nagy utazás, és sok-sok jófej új emberrel ismerkedtem meg. Nagyon hálás vagyok A.G.-nek, aki egy remek csapatot hozott össze IFUSCO-ra, és hiába álltam ellen hosszú évekig, kedvenc Bogátám kicsit bevitt az MTT-be, ami eddig jónak tűnik.

Voltak, akik elkoptak mellőlem, bár általában tudatosan hagytam őket eltűnni. Néha eszembe jut, milyen jókat beszélgettünk R-el, mennyire indokolatlan volt a Királydomb tetején hajnalban keringőzni, mennyire váratlan és kiszámíthatatlan volt a társasága, mégis mennyire kényelmesen jól tudtam érezni magam vele. De nem bánom, hogy így alakult, az is eszembe jut néha, mennyire nyomorultul éreztem magam, valahányszor kifejtette: nem lehetek lelkileg egészséges, ha nem akarok kapcsolatban lenni.

És az az IFUSCO, hajjaj, hányszor vágyok vissza... Életemben először repültem. Nem mindig tudom teljesen felfogni, hogy az a híres placc, amit Vörös Térnek hívnak, az az a hely, ahol csoportképet készítettünk, és szökdécselve, bamba vigyorral nézelődtünk. Az meg teljességgel felfoghatatlan, mit is kerestünk a világ végén Sziktivkárban. Valóságos viszont az érzés, amit orosz vendéglátóink hagytak bennem: a jó ég mentsen meg attól, hogy egy ideig oroszokkal találkozzam. A paranoia, bizalmatlanság, megfigyelés, idegengyűlölet, na egyik sem hiányzik, és mindet megkaptuk tőlük. A kétnyelvűség káros, és mindenki, aki nem tud oroszul, az minimum szégyellje magát. A finnugorok meg dögöljenek meg, vagy legalábbis asszimilálódjanak a felsőbbrendű, szent orosz népbe. Az etnoláger a legízléstelenebb giccsparádék egyike volt, amit valaha láttam. Nem fogom soha elfelejteni viszont a komi Alexet, aki a várható következmények ellenére átvette a csoportunk vezetését szásáinktól. Óriási szerencsénk volt vele. Szerintem ő volt az egyetlen, aki komi létére valamelyik delegáció fellépésében részt vett. :)

Aztán Hegyalja. Rég éreztem magam ilyen jónőnek. Mennyi új ismerős ott is, mennyi dagonyázás a sárban, király koncertek. Esztivel maxra pörgettük a fesztivált, ennél jobban nem is szórakozhattunk volna. Azóta is rengeteg momentum van, amire random ráflesselünk év közben, és még jobban várjuk a következő nyarat. A kedvencem mindig az lesz, amikor a seggrészeg srác addig nem hagyott békén, amíg nem mentem egy kört a bankkártyájával, hogy kokaint hozzak neki. Addig nem nyugodott meg, amíg nem közöltem vele, hogy sajnos a dílerek nem fogadtak el bankkártyát.

A nyár másik felét végigdolgoztam, gyár, 3 műszak, heti 6 munkanap, augusztus 20-án mehettem éjszaka dolgozni. Nem hiányoznak ezek a napok, alig volt időm élni, de boldog vagyok, hogy Dave ott volt velem, ami eleve privilégiumokkal járt. Jólesett műszak végén meglátogatni a húgomat, aki a következő műszakkal kezdett mindig, olyankor örültem, hogy én már túl vagyok rajta. Kemény volt, de a fizetés szeptemberben a számlámon valamennyire kárpótolt.

Régóta vissza akartam menni Prágába, idén ez is sikerült. Megnyugtató, Ralitsa mennyire nem változott, ha lehet, még cukibb, mint volt. Jó látni, hogy még mindig mennyire szeretik egymást Karellal, és esélyes, hogy ez már így is marad. Egy baj volt ezzel a kiruccanással (csóróságunkat leszámítva): 3 nap kevés. Pont annyira volt elég, hogy kezdjen visszaszivárogni az érzés, mennyire imádom azt a várost és mennyire iszonyatosan tud hiányozni. És borzasztóan szar érzés rádöbbenni, hogy már nincs meg a fejemben a metróhálózat, elvesztek az útvonalak, amiket én fedeztem fel magamnak. Csak egy turista voltam a sokból.

A szeptember-október kicsit csalódás volt. A pesti visszaköltözés pörgős szokott lenni, ez most nem így volt. Két hónapig gyakorlatilag unatkoztam, hiába voltam többet a városban, mint a szobámban. A munka is hozzájárult ehhez, azáltal, hogy gyakorlatilag majdnem minden nap dolgozom, véget értek a no tomorrow partik és a randomkodások, ami meg tud őrjíteni. Ezért is vártam annyira a KÖMT-öt, nagyon kellett a levegőváltozás. És nagyon jót tett, hogy ott voltam. Így jutottam el a november végi IHB-re, ami elég sok mindent megváltoztatott. Azóta nem mondhatom, hogy unatkoznék.

Nem fogadok meg semmit, jó lesz ez az új év is.  

arrrgh jajmár

Igen, barátom, ez ennyire egyszerű. Összefutunk párszor véletlenül, ismerősnek jelölsz, amit visszaigazolok, mert mégiscsak van sejtésem róla, hogy ki vagy, bár emlékeim szerint a köszönésen tovább sosem jutottunk, aztán írsz nekem. Nem kell túlzásba vinni, elég egy köszönés, egy udvarias "hogy vagy", aztán csapjunk a közepébe, "tali vagy valami más?". Tekintsünk el attól a ténytől, hogy tali nélkül a valami más elég nehezen valósulna meg. Amint megértem, milyen mély nyomot hagytam benned a profilképemmel és pironkodva rebegek pötyögök igent, álmodozva gondolok bele, milyen remek is lesz bekopogni az ajtódon, hogy jöttem valóra váltani a fantáziáidat. Ja várj, hazudtam. Ez nagyon nem így működik.

Mégis mi azisten baja van egynéhány hímnemű egyednek, hogy komolyan azt képzeli, ezzel célt ér? Tényleg létezik olyan nő, akinek ennyi elég és szalad a sráchoz?

Egyedülállóságom ténye senkit nem jogosít fel arra, hogy ilyen ortó módon próbálkozzon be. Nőiségemben érzem magam sértve minden ilyen eset után: tessék már megérteni, nem vagyok két lábon járó vagina. Köszönöm.

Oh, ja és tudtommal barátnőd van, de ez aztán már tényleg ne zavarjon. 

(Tudom, hogy nem kéne magamra vennem, egyszerűen legyintenem kéne, de annyira el tudnak szomorítani az ilyen sekélyes emberek. Nőjetek már fel lécci.) 

Alice

hm. ez egyrészt sok mindent megmagyaráz, másrészt egy időre hanyagolom a hülye tesztek kitöltését.

teszt meg itt

(nem szoktam egy nap kétszer posztolni)

Családi összejöveteleken rendszeresen elhangzó kérdések:

• akkor most mit is tanulsz?
• és azzal mit lehet kezdeni?
• mikor is végzel?
• szóval mi leszel, ha nagy leszel?
• és akkor most mi van az újságírással?
• van pasid?
• hm, hát az hogy lehet? miért nem? 

csoda, ha egy idő után grumpy leszek? 

wie treu sind deine Blätter

Lassan a végéhez közeledünk, és enyhén sajgó szívvel vagyok kénytelen kijelenteni, hogy ez a karácsony nem volt az igazi. A kellékek megvoltak hozzá, nem arról van szó, de nehéz átérezni a szeretet és család ünnepét, ha a család mint olyan szép lassan hullik szét körülötted, és nem tudsz mit tenni ellene. Egyre kevésbé érzem magam jól itthon. (Annak meg kifejezetten nem örülök, hogy Müller Péter könyv került a családi könyvtárba.) Ráadásul még mindig megkapom az olyan kérdéseket a rokonoktól, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Ilyet bölcsésztől alapból nem illik kérdezni, másrészt meg köszi, nem vagyok elég ideges emiatt úgy egyébként is. 

Jó ez a pár nap így az év végén, végre kipihenhetem magam, de most szívesebben mennék dolgozni. A napok csak eltelnek, nem csinálok semmi értelmeset az evésen és iváson kívül (gurulni fogok vissza budapestre, ez kétségtelen), tétlennek érzem magam. És lassan ideje számadást tennem az évemről, ami meglehetősen izgalmas tudott lenni egy-két unalmasabb hónapot leszámítva. 

Nem bírtam ki, éjjel megnéztem a Doctor Who christmas specialt. Szép, szép lezárása volt ez a Matt Smith-érának. Mondjuk el tudtam volna viselni még egy kis szentimentalizmusos időhúzást a regenerationnél, pont elkezdtek volna potyogni a könnyeim (csak úgy mondom: nem szoktam ám filmeken sírni), mikor hopp, heló, Peter Capaldi megjelenik és mond valami vicceset. Anyád, Moffat. 

Amikor

hazaérek egy sajnálatosan rövid veszprémi borozásból (legalább most már mindenkinek megvettem az ajándékát), és a ház úrnője, aka szürke macska úgy dönt, hogy megérkezésem pillanatában beront a szobámba, levágja magát az ágyamra és innentől kezdve itt mosakszik/cicul, na az kicsit a felbecsülhetetlen kategória, tekintve, hogy egyébként mennyire le tudja szarni a jelenlétemet.

Nyep. 

jóságok

Jól tud esni az ember lelkének, amikor a törzskocsmájában odafordul hozzá egy törzsvendég feltéve a kérdést, hogy mivel akar koccintani a születésnapja alkalmából. Ami múlt héten volt és nem is reklámoztam. Kamara <3

Vagy amikor egy rég nem látott barátnőjével (olyan megnyugtató, mennyire jó embereket ismerek) andalog a karácsonyi vásárban, és a világ összes bosszúságát kibeszéli magából. Aztán a legindokolatlanabb dolgokat veszi meg, és rendkívül boldognak érzi magát tőle. Villányi vörösborból készült, zselés állagú ételkülönlegesség, tejóég, remélem finom leszel. (Jó, három éve vettem egy kaleidoszkópot és A hercegnő és a kobold DVD-t, ahhoz képest felnőttem.)

Ráadásul felfrissítettem a Franz Ferdinand-élményt, tizenévesen is milyen király zenéket hallgattam, na.

terápiás

Akaratlanul is ritmusra lépdeltem a koli felé, miközben Likó Marci duruzsolt a fülembe:

 számolom a lépteimet, ahogy elrohanok saját magam elől

Lehetne az életem háttérzenéje.

maradni kéne, itt kéne maradni, szaladni kéne, el kéne szaladni

Totál nem vagyok elégedett magammal. Mi ez a hirtelen jött szentimentalizmus? Mik ezek az érthetetlen érzelmi ingadozások? Mi az isten bajom van nekem mostanában? Miért tipródom egy helyben ahelyett, hogy azzal a híresen flegma mosolyommal elsuhannék?

nehogy lemaradj valamiről, akármiről

Gyáá, nem haladok az egyetemmel, a szakdogámra kín gondolni, észt könyvek hevernek az asztalomon hetek óta. Lopva lesek beléjük és borzadok, mennyire nem tanultam semmit az elmúlt három évben. Pánikolva ébredek éjszaka, ha beszivárog a tudatomba, mennyire nem látok előre. Töltsek el még két évet az egyetemen, hogy aztán 26 évesen lobogtathassak egy kevésbé értékes, diploma feliratú papírdarabot? Próbáljak meg rendes munkát keresni és építgessem az egyelőre elérhetetlennek tűnő, egzisztenciának nevezett valamit? És ha belebukok, költözhetek vissza egy olyan környezetbe, ahol unatkozom? fuck this shit, i'll be a stripper

csendben ülni, tárgynak lenni, az őszi esőben elmosódni végül, lenyomat nélkül

Szedjem már össze magam, rakjak rendet magamban és körülöttem, és kerüljem végre az egészségre káros embereket. Amit le kell építeni, azt építsem le, amit pedig fel akarok építeni, azt építsem fel. Néha mocskosnak érzem magam, ha belegondolok, miket engedek meg magamnak időnként. Mennyire önző tudok lenni és mennyire le tudom szarni, ha ezzel kárt okozok.Talán sorsszerű, hogy mostanában kihasználva érzem magam.

amit kerestünk, a kezünkben tartjuk

Abba kéne hagynom a vinnyogást. Nem minden alakul a legjobban, de ezen csak én tudok változtatni. Nagy levegő, egyenes hát, mosoly. Ennyire könnyen nem adom magam.

24

Napom.

morzsák

Kőszeg egy kis ékszerdoboz. Imádok a középkorias hangulattól átitatott belvárosban sétálni, almát venni az utcai becsületkasszás asztalkáról, megbotlani a macskaköves járdán. Feltrappoltunk a Szulejmán-kilátóhoz (kicsit rontott az összképen a frissen lecsupaszított domboldal a még füstölgő kupacokkal, amik között fel kellett másznunk). A népi hagyomány szerint innen nézte a szultán a híres kőszegi ostromot 1532-ben, de 2013-ban is elég pazar a kilátás.

Rá kellett jönnöm, hogy a család egy alapvetően jó dolog, kell egy kis hátszél, egy közeg, ahova bármikor vissza lehet vonulni, de ha egy hétig össze vagy zárva ugyanazokkal az emberekkel, az rendkívül idegesítő tud lenni. Hirtelen minden idegesítő lesz: a németül éppen tanulgató apád az állandó kérdéseivel a szavak jelentéseiről, az unatkozó kishúgod, aki ennek a ténynek affektálva és szó szerint nyávogva ad hangot, és az anyád, aki kizárólag egyetlen dologról tud beszélni: saját magáról. Vagy arról, hogy az emberek milyen idegesítőek. noshitsherlock.   

Tegnap egy random férfiember feleségének néztek, aki történetesen éppen mellém ült le a szaunában. Utána a tévedés elkövetője próbált menteni, és mikor apámmal jelentem meg egy másik helyszínen, megállapította, hogy helyreállt a rend, most már látja, ki az igazi férjem. Úgy tűnik, feleségfejem van. A kellemetlenebb része a történetnek, hogy elég soviniszta hozzáállásnak tartom a férfi tévképzetét arról, hogy egy nőnek mindenképpen valaki feleségeként kell megjelennie, kortól függetlenül. Olyan, hogy valaki lánya, aki férfitól mentesen, szabadon grasszál a szaunák közt, olyan nincs. Cuki. 

(végre talán igazi blogformája lesz a blogomnak. csak tartson ki a lelkesedésem) 

 [Vivien, plíz blogolj te is rendesen, el vagy tűnve és hiányzol]

buta kicsi lény

Még egy ilyen balf*szt, aki hivatalosan elhúz "nyaralni" (bocsánat, telelni), és annyi munkát és tanulnivalót visz magával, hogy messze nem tud kikapcsolódni, na ilyen kétlem, hogy sok lenne. Köszönöm a tapsot, eddig remekül lavírozok a nappal pihenjünk aktívan, éjjel dolgozzunk aktívan pengén, csak nem értem, miért játszom ezt el minden áldott évben. Jól van lányom, egyes, leülhetsz.

(amúgy minden oké, csak kissé felemás)

december

Az eddigi legindokolatlanabb hónapom az évben. well, well. 

IHB

Van az, amikor hajnali 5+x órakor hazatántorogsz egy buliból, totál összezavarodva, aztán másnap reggel felkelsz, és átkozod magad, hogy már megint mi az istent csináltam? Elsőre csak kavarognak a randomabbnál randomabb emlékfoszlányok: kiömlő kézműves sör a villamoson, sokadik pinyófény a kézben, két korsó szóda, a költészet és a slamkultúra indokolatlanul mélyreszántó kivesézése az Élesztő kapujában, elszundikáló barátnő az 53-as presszóban. (Eszti szerint ha egy buli az 53-as presszóban végződik, akkor az csak nagyon indokolatlan lehet. Hát ebben van valami, oda akkor megy leginkább az ember, ha már a sokadik helyről kivágták zárás miatt.) Aztán jön a szokásos pánikrohamszerű kétségbeesés, hogy te jó ég, vajon milyen baromságokat mondtam? Nem fecsegtem el túlságosan intim dolgokat részegen? Nem égettem le magam valami ordas nagy hülyeséggel? Szép lassan megnyugodtam, ahogy rájöttem, hogy az egyetlen égő dolog az észtekkel való találkozás volt, annak is az a része, amikor Bogi lelkesen mesélte nekik, hogy én bizony észtül tanulok, ami tényt szándékosan nem tártam eléjük, sejtve, hogy akkor észtül kéne beszélnem, az meg részegen esélytelen. (Józanul is necces.) Kellett azért egy nap, hogy teljesen lenyugodjak, és megállapítsam: ez az IHB kibaszott jó volt. Simán megérte, hogy egy egész szombatom ment el a kipihenésével, amit tölthettem volna cikkek írásával és aktív pihenéssel is, helyette képtelen voltam bármi értelmeset csinálni, és egész nap sorozatokat néztem. Régen voltam ilyen hardcore kocsmázáson, de rendkívül jólesett. A társaság is király volt, egy percig sem éreztem magam kívülállónak. Csak mosolyogni tudok, ha eszembe jut.

Tünc.

there's nothing I can say

Juhúúú, nemsokára indulunk Bogival KÖMT-re. Teljesen be vagyok már sózva. Próbálom elképzelni, milyen lesz a helyszín, milyen emberekkel fogok találkozni, mennyire lesz kényelmes egy hálózsákban aludni egy általános iskola padlóján, éhen fogok-e veszni és megtanulok-e táncolni. A program halloween bulival indul ma este, nemes egyszerűséggel összeszedtem a leggótosabb ruháimat (nem, annyira nem azok), és majd jól ráfogom, hogy gótikus metál zenekar énekesnőjének öltöztem. Jajj már a vonaton akarok ülni és sört szürcsölni. 

Egész jól viseltem azt a pár napos magányt, ami nem csoda, tekintve, hogy gyakorlatilag csak aludni jártam a szobába (vagy még ezt se). Gyorsan eltelt az idő, sokat dolgoztam, esténként a belvárosban üldögéltem egy Esztilány és némi alkohol társaságában, és megnyugtató érzés volt tudni, hogy kerek négy napom van arra, hogy kitakarítsam a szobát. (Úgy imádom, ha rend és tisztaság van körülöttem.) Az egyetlen nyüsszögésre okot adó dolog az a tény volt, hogy nem tudok hazamenni. Leginkább akkor akart megszakadni a szívem, amikor megláttam, milyen szép töklámpást faragtak a húgaim. 

Legszívesebben hazahopponáltam volna azonnal. Több ilyen év nem lesz, amikor nem megyek haza halottak napjára, az biztos. Kb, úgy érzem magam, mintha kihagynám a karácsonyt. Imádok este, sötétben visszamenni a temetőbe és nézni a sok pici gyertyalángot. Azt hiszem, vasárnap, ha visszaértünk, kimegyek Csepelre dédanyám sírjához, hátha marad még egy pár mécses, amiben gyönyörködhetek. 

Azt hiszem, ideje elkezdenem készülődni. Addig is rongyosra hallgatom ezt az új The Killers dalt.

ha vasárnap, akkor nyüssz.

Mondtam már, mennyire rettenetesen utálom a vasárnapokat? Az egy dolog, hogy rögtön utána kezdődik az új hét, de ezt már megszoktam rég. Ez az a nap, amikor általában nincsen semmi dolgom, és ez kikészít. Se meló, se egyetem, maximum házit írhatok, ha értelmes elfoglaltságot keresek. Ilyenkor vagyok nyűgös, bágyadt és letört. Most ráadásul mindez duplán érvényes, hiszen a legtöbb barátom fogta magát és hazautazott az őszi szünetre. Én nem, én maradok, hiszen a munkahelyen nincs olyan, hogy szünet. Pedig legszívesebben elhúznék én is vidékre pihenni meg cicázni. De nem... Itt maradtam árván, szobatárs nélkül, én és az észt házi. Tavaly ölni tudtam volna egy-egy olyan napért, amikor a szobatársam nincs a koliban (egész évben hazament vagy kétszer, akkor is nagyon rövid időre), Bogi viszont rendszeresen jár haza, és egyre rosszabbul viselem ezeket a napokat az üres szobában. Sokkal megnyugtatóbb lenne, ha ott pötyögne a gép előtt és időnként felkacagna A.G. valami indokolatlan poénján. 

Ilyenkor szokott iszonyat erővel rámtörni a szocializálódhatnék. Nem mintha a hét minden egyes napját nem azzal töltöttem volna, hogy emberekkel veszem körül magam. Mégis, vasárnaponként eltörpülnek a hét történései, csak a magány marad. Megtehetném, hogy fogom magam és egyedül megyek be a városba, de ahhoz semmi kedvem. Legutóbb így voltam egyedül moziban, ami jó volt, de kocsmázni nem mennék egyedül. Úgy érezném, hogy mindenki engem sajnál, mert nem találtam senkit, aki eljött volna velem. Ezek azok a pillanatok, amikor elgondolkodom, lehet, nem ártana lassan egy állandó férfiember mellém, aki lefoglal. Csak ezért viszont nem ugrálok kapcsolatokba. 

Csak az vigasztal, hogy csütörtöktől Zebegény és KÖMT. Nagyon igénylem most új emberek társaságát. Nem mintha a régiekkel baj lenne, de nem ártana egy kis vérfrissítés lassan. 

hülyextrovertált

hol van az otthon?

Kicsit már felőröl a kétlakiság: sehol nem vagyok igazán otthon. Ha Pesten vagyok, azt mondom, hogy "hazamegyek hétvégére", itthonról meg "visszamegyek". Nem érzem már magam egészen idevalónak, de a koliban néha elfog a honvágy, és akkor záros határidőn belül muszáj felpattannom a buszra és a saját ágyamban aludnom. Szeretek itt lenni, itt a családom, szép a táj, vannak cicák, barátok, Veszprém, titkos hely, Canyon, és csak itt történhet olyan, hogy éjfélkor temetést rendezünk a húgom kedvenc patkányának. Pesten meg ott van az életem, a koli, sokkal több barátom van már a fővárosban, ott a Kamara, a munkám, az egyetem, a kilátás a Városliget, biciklizés az Andrássyn, bulik, kocsmák és élmények. Mégse érzem, hogy Pest lenne az otthonom, hiszen nincs egy ágy, ami az én tulajdonomat képezi, van egy fél szobám, közös konyha és wc, közös zuhanyzó. Amíg albérletben éltem, kicsit jobb volt, imádtam saját háztartást vezetni, ahol minden ott volt, ahova ÉN pakoltam, de akkor is tudatában voltam, hogy nem minden az enyém, vigyázni kell a holmikra, különben nem kapom vissza a kauciót.
Nem arról van szó, egyelőre még remekül elvagyok a koliban, hazajárni is tudok, ha magányra van szükségem, de néha olyan jó lenne, ha lenne saját zugom, amit csinosítgathatok, ahova elbújhatok, ahova áthívhatom a barátaimat. Tudom, hogy NAGYON soká lesz nekem annyi pénzem, hogy befektessek egy lakásba, de néha jó lenne tudni, hol vagyok otthon.  

finnugrista

Ahogy a Mélypont kellemes félhomályában üldögéltünk és extrémebbnél extrémebb macifröccsöket szürcsöltünk (a gránátalmás túl édes, a meggyes viszont főnyeremény), úgy éreztem, ennél jobb helyen nem is lehetnék. Valahol eltöltött a küldetéstudat, hogy igen, nekem igenis foglalkoznom kell a finnugrisztikával és az észt nyelvvel. Az emberek, akik körbevettek, mind ezt teszik. És milyen jó is számba venni, ki milyen finnugor nyelvet tanul, melyik világvégi oroszországi kis finnugor nép nyári egyetemére szándékozik elmenni, és hogy ki jön IFUSCO-ra Göttingenbe. Ráadásnak ott ült Julia, aki május óta úgy megtanult magyarul, hogy csak na, nem győztünk hova lenni a gyönyörűségtől, hogy egy német lány ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy megtanuljon magyarul, és sikerül is neki. Ezek után újult erővel vágok bele a nyelvtanulásba, a nyári egyetemi pályázatba, próbálom beszerezni a szükséges dokumentumokat IFUSCO-ra, és a szakdolgozatommal is elkezdtem foglalkozni. Jéjj, végre elhiszem, hogy ez az utolsó évem és végre diploma lesz a kezemben. Komolyan, ha korábban megismerkedtem volna ezekkel az emberekkel, lehet, hogy már sokkal előbb itt tartottam volna.

csak a szokásos

Nem is tudom, melyik a tegnapom legindokolatlanabb eseménye. Az, hogy TÉNYLEG egy sört szerettem volna csak meginni Főzdefeszten a húgomékkal, helyette seggrészegen estem haza éjjel a koliba? Vagy esetleg az a tény, hogy a ZP-ben kötöttem ki Aurora koncerten, pedig nem is nagyon ismerem őket? Hogy megtudtam, hogy a fiúk tudnak péniszt pisilni a falra? Esetleg a csöves hazafelé a trolin, akit hihetetlen módon érdekelt, van-e rajtam bugyi, pedig nadrág volt rajtam?

Budapest, te csodás! <3 

Prága (igen, már megint)

Ez a hely örökké visszahúz. Bár az az elemi honvágy és fájdalom már elmúlt, amit az erasmusos félévem után éreztem, még mindig megesik, hogy elmerengve bámulok a semmibe, és lélekben a cseh határon túl járok. Nem meglepő hát ilyen felvezető után, hogy idén a nyaralásomat is ide szerveztem.

Ha belegondolok, még nem is nagyon voltam így igazából önerőből nyaralni. 16 évesen jártam szülők nélkül Olaszországban, de akkor is vittek, nem voltam szervező, csak "csatolt rész". Az alapötlet most is két részből állt össze, köszönhetően Dave barátomnak (tudom, hogy utálod ezt a nevet, de sajnálom, jobb szeretem félig-meddig álnevekkel feltölteni a blogomat). Ő el szeretett volna menni Egerbe, én terveztem Prágát, tekintve, hogy a régi szobatársam, Ralitsa ott él jelenleg, és már nyár eleje óta hívott, hogy látogassam meg. Végül osztottunk-szoroztunk, és arra jutottunk, igazából az egri kiruccanásra félrerakandó pénzből simán elmehetünk Prágába is. Miért ne? Úgyhogy belevágtunk.

Arra most nem térnék ki külön, hogy közös munkahelyünkön hányan könyvelték el romantikus, kettesben eltöltős, összejövős nyaralásnak ezt az egészet. Felesleges lett volna cáfolni, úgyse lehet meggyőzni senkit, ha elhatározta, hogy ez így van és punktum.

A készülődés nem vett el sok időt, a már jól ismert Student Agency buszra váltottunk jegyet (még mindig hihetetlen számomra, hogy 8400 HUF-ból oda-vissza megjártam Prágát, a buszon ingyen kávé/tea, saját képernyő beépítve az ülésbe, és még az ülés is egész kényelmes volt), szállást pedig a jó öreg Strahovra foglaltam. Ennyi pénzből máshol is megszállhattunk volna, de mindenképpen a régi kolimban akartam lakni, ha csak pár napra is. Néha hiányzik az az ordenáré igénytelenség, na.

Rali nagyon izgatott volt, mikor elmondtam neki a tervem az utazásról. Biztosított róla, hogy minél több időt velünk fog tölteni, míg ott leszünk. Így is lett, mikor a 8 órás úttól elmacskásodott lábakkal letántorogtunk a buszról a Florencen, Ralitsa hatalmas vigyorral az arcán fogadott minket. Kiderült, elkéredzkedett korábban a munkahelyéről csak azért, hogy elénk tudjon jönni. Nagyon jó volt újra látni őt.

Igazából az a 4 nap, amit Prágában töltöttünk, leginkább az újrafelfedezésről szólt, számomra legalábbis biztosan. Davenek új volt minden, neki mutogattam a látványosságokat, amiket annak idején felfedeztem. Azt hiszem, a legfontosabb helyeket megjártuk (Petrin-park, Hradzsin, Orloj, Visehrad, Vencel tér, Károly híd, John Lennon emlékfal, Wallenstein kert, Letna park, zsidó negyed, sárga pingvinek a folyóparton, arc nélküli bébiszobrok). Lazultunk a Vltava partján, söröztünk a Strahovon, lejártuk a lábunkat, kicsit éheztünk is, mivel pénzváltásnál derült mennyire lóf*szt nem ér már a forint, a Koleje Strahov indokolatlanul kényelmes ágyain aludtunk, mókás volt. Azt meg el se tudom mondani, mennyire jó volt Ralitsával és Karellal újra találkozni. :) Valamiért mégse éreztem magam a prágai lét szerves részének, ami nem meglepő, hiszen 4 nap alatt nem tudtam volna visszaszokni, de iszonyatosan nyomasztó volt tudni, hogy én itt csak egy turista vagyok, semmi más. Hiányzik az ottani életem, zavar, hogy nem tudom fejből a villamosok útvonalát, nem emlékszem a kis egérutaimra, amiket ott fedeztem fel, a cseh feliratokat meg már alig értem, pedig régen elég sokat tudtam. Talán ezért is voltam időnként morcos, sajnos Dave ebből elég sokat kapott, pedig nem szolgált rá.

Míg ott voltunk, az elmúlt 2 év álomnak tűnt. Újra a száztornyú Prága utcáit jártuk Ralival, apróságokról trécseltünk, élveztük a város különleges hangulatát és a jó időt. Innen, Budapestről az a pár nap tűnik álomnak, Ralitsával, cseh sörökkel, Prágával együtt. Azt hiszem, nekem nem egy álmom van, hanem kettő.

kilátás a Letna parkból

indokolatlan pszihedelikus epicség a John Lennon emlékfalnál

szoba a Strahovon

Óváros tér a kedvenc templomommal

we want you to drink Czech beer! 

Utcazene

Már nem is emlékszem, tavaly miért hagytam ki.A tavalyelőtt valamennyire rémlik. Hogy előtte mikor voltam, na arra már totál nem emlékszem. De idén végre megint kivonultunk Utcazenére, igaz, a fesztivál négy napjából csak hármat használtunk ki, de azt hiszem, érthető, hogy még az Alfa fáradalmait pihegtük akkor. 

Az idei rendezvény alacsonyabb költségvetéssel voltak kénytelenek gazdálkodni a szervezők, aminek eredményeképp kevesebb nagy nevet hallhattunk fellépni. Kicsi húztam a számat, mikor ezt először hallottam, de be kell ismernem, hogy jelentősen szélesedett az általam ismert zenei paletta. 23 évesen kellett rájönnöm, hogy az Utcazene lényege nem a nagyszínpad, hanem az a sok-sok kicsi, a mainstream számára ismeretlen zenekar, akik teljes beleéléssel és lelkesedéssel szórakoztatják a nagyérdeműt, legyen az bármilyen csekély létszámú. Az estéinket általában a Fortuna-udvarban kezdtük piknikes hangulatban pléden üldögélve, ott ért minket az első koncert minden nap. Mondhatom, nem volt csalódás egyik sem. A Town of saints nevű holland-finn zenekar valami zseniális volt, mindemellett közvetlenek is voltak. Az énekes srácot elkaptam az egyik pult mellett, nagyon kedves volt, mikor a koncertjükről áradoztam, még meg is ölelgetett. :) Ugyanitt hallottuk a Skarallaos spanyol formációt, másnap izomlázam volt, annyit ugráltam. Kicsit csalódás volt a Mary Popkids, akik Ajtósi Napokon iszonyat nagy bulit csaptak, kicsit vérszegények voltak a Közgáz udvarban. Azt meg abszolút Sámánnak köszönhetem, hogy ott voltam a Random Tripen, nem is hallottam még erről a közös zenélgetős produkcióról, de teljesen király volt. Rubbet Puppetre természetesen csak a slágerük miatt mentünk, de már annyiból megérte ott lenni, hogy láthattunk egy csajt felmászni a sátor tetejére. Egész este rá irigykedtünk, hogy mekkora epik lehetett a Kossuth utcánt ott fenn üldögélve hallgatni. Aztán ott volt a Canyonnál a gerillazenekar, akiknek a nevüket nem sikerült megjegyeznem, de minden hajnalban velük zártuk az estét. 

Egyébként ez volt az első olyan Utcazeném, ahol tényleg voltunk koncerteken, és ezen volt a hangsúly. És jó volt. :)

Alfa Fesztivál - 3. nap

Azóta húgom megállapította, hogy ha aznap este a pogó áldozata maradt volna a cipőm, mi is tarthattunk volna "cipő emlékkoncertet". Mindenféle rosszindulat nélkül szakadtam, amikor ezt meghallottam.

Szóval a bor rejtélyét nem sikerült megoldanunk. Arra tippelünk, hogy a sátor felé botladozva összefutottunk valami jószívű részeggel, és ő töltött nekünk, de tényleg egyikünknek sincs emléke erről. Pedig Nóra ezen kívül mindenre emlékszik. A szexuális zaklatás biztonságiőrökre viszont határozottan emlékszem. A zuhanyzónál héderelő két szekus srác rendkívül humorosnak képzelte magát, miután megkérdezték, kell-e segítség a zuhanyzáshoz, mert segítenek szívese. Nagylányok vagyunk, megoldottuk egyedül is. Aki sátrat állítani tud egyedül, az zuhanyozni is. :D

Az utolsó napon szembesültünk a fesztivál egyik legnagyobb hiányosságával - már az indokolatlanul drága alkoholon és kaján kívül - ; napközben egész egyszerűen nem voltak programok. Viszonylag korán felébredtünk, tekintve a sátrunk napos elhelyezkedését, és jobb dolgunk nem lévén bebuszoztunk Várpalotára. Órákat töltöttünk a teszkóparkolóban egy padon regenerálódva, és nem mi voltunk az egyetlenek. Elindultunk sétálni is, de nem találtunk semmi érdekeset, így inkább bevásároltunk sörből és visszamentünk. Előtte még húgom volt munkatársa, aki vagy nagyon részeg volt, vagy nagyon punk, de szerintem simán retardált, konkrétan Nóra ANYJÁNAK nézett. Utána azzal mentegetőzött, hogy 25-nek nézett, de a számok így se stimmelnek. Nem tudok mérges lenni igazából, annyira wtf az egész. Egyszerűen nem nézek ki ennyire öregnek, még a személyimet is el szokták kérni (főleg mióta megnyitottak a mutyiboltok tökéletesen hozzá nem értő eladókkal).

Ahaaa, szóval dohányterméket reklámozni tilos, dohányboltot viszont lehet...

A bejárat előtt megiszogattuk a söreinket, különösebb atrocitás ezúttal nem ért minket. Mivel egész nap csak ténferegtünk, befetrengtünk még a sátrunkba kicsit pihenni. Mikor úgy éreztük, életképesek vagyunk, kibújtunk vackunkból, és kissé kétségbeesve állapítottuk meg, hogy a pénzforrásunk igencsak megcsappant. Ráadásul Nóra még rosszul is emlékezett, a majdnem tele doboz helyett pár törött szál cigarettát talált csak. Dohánytermékhez pedig legközelebb a város túlfelén lehetett csak jutni, hála a drága kormányunknak. Elég hamar adta magát a helyzet, hogy az estét elhagyott repoharak felkutatásával fogjuk tölteni, amiket 200 Ft-ért készségesen visszaváltottak. Hogy pontosan mennyit sikerült összeszedni, azt nem tudom, de megint rendesen berúgtunk, és hála ennek a technikának, elég sok koncertre eljutottunk. (Koncertek után érdemes körbenézni a színpadnál, olyan sok az elhagyott pohár.)  A Hősöket csak messziről hallgattuk, Hegyalján még bejött, de akkor nagyon részeg voltam, ezúttal egyáltalán nem tetszett. Voltunk Prosecturán, Akelán, a Balkan Fanatik végén, Belgán (egykéthá!), és Subb bass monsteren is.

Két epic indokolatlanság történt, az egyik még az előző napon. Összetalálkoztam az egyik biztonságiőr fiúval, aki Hegyalján a tőlünk nem messze lévő kaput őrizte és elég jól összehaverkodtunk vele. Megismert, emlékezett ránk és beszélgettünk is. :D Kicsi a világ. A másik egy epikcuki történet, ami után csak mosolyogtam, mint egy hülyegyerek. Odajött egy hippilány, és cigit kért tőlem. Tekintve, hogy Nórával felesben szívtuk azt az nem teljesen egy doboz cigit, amim maradt, és annak is a legvégén jártunk, azaz egy egész és egy törött szálunk volt, ismertettem vele a tényállást. Azt hittem, ennyiben maradunk, de nem. Kb. 10 perc múlva visszaszaladta, a kezembe nyomott egy szál cigit, majd eltűnt. Ilyen kedves emberrel rég találkoztam. ^_^

A bejárat

Hogy végül miért és mikor mentünk aludni, azt nem tudom, de sejtem, hogy köze lehetett a sör elfogyásának a dologhoz, valamint annak a ténynek is, hogy reggel 7-re jóapánk kocsival ígérte magát, hogy hazavigyen. Nagyon nem akartunk buszozni, plusz így elihattuk a buszpénzt is, ami nem egy utolsó szempont.

Végkonklúziónak talán annyit, hogy vegyes volt ez a fesztivál. Az, hogy mennyire éreztük jól magunkat, sokszor nem a programokon, hanem magunkon és a többi kedves emberen múlt. Iszonyatos hiba, hogy napközben nem tudták mivel elfoglalni magukat a fesztiválozók, az infopultosok nem rendelkeztek infókkal, a tájékoztatás is hiányos volt, a biztonságiak időnként túllépték a hatáskörüket, az már csak kellemetlen apróság, hogy a kempingben sátrazásra alkalmatlan volt a talaj. Pofátlanságnak tartom viszont, hogy a szervezők pont az olcsósággal hirdették a rendezvényt, és nem lehetett abszolút semmit bevinni, borzasztó drága volt minden, kezdve a 990 ft-os hamburgerrel a 400 Ft-os sörig. Igaz, utolsó napra az addig 350-es főtt kukorica ára lement 200-ra, amit ki is használtunk, de a zsíros kenyér, ami az egyetlen igazán olcsó kaja volt, az elfogyott. Kedvesek voltak viszont az emberek, volt valami családias hangulata a fesztiválnak. Sokan családostul kint voltak, este 11-kor is viszonylag sok gyereket lehetett látni (amivel én nem feltétlenül értek egyet, no de nem én nevelem őket). Jó volt a felhozatal, a koncertek nagyon jók voltak, és indokolatlanságban sem volt hiány. Látszik, hogy első alkalommal szervezett fesztiválról van szó, ahhoz képest korrekt volt, de van még bőven min csiszolni. Annyit viszont simán megért, hogy ingyenbérlettel ott költsem a pénzt három napig. 

Alfa Fesztivál alias őspafe vol2 - 2. nap

A második napra már húgom társaságában érkeztem. Kétségtelenül nem volt túl kényelmes utunk sátorral, hálózsákkal és egyebekkel felszerelkezve busszal, de szerencsére Veszprémben elcsíptünk egy buszt, ami megáll a Cseri erdőnél.

Húgom kissé csodálkozva konstatálta a bejárat helyét, ő már a modernebb pafés időkhöz szokott. Kezdésnek letelepedtünk a bejárat közelében, és rábontottunk a magunkkal hozott sörre. A környék tele volt földön hesszelő punkokkal és hozzánk hasonló csóró fesztiválozókkal. Nem kellett sokat várni, hogy megtaláljon minket a környék talán egyik legrészegebb sráca. Cigipapírral próbált letarhálni, mivel nem élünk ilyennel. cigit kapott inkább, aztán letelepedett közünk. Alapvetően nem volt vele probléma, csak mindent háromszor kérdezett meg, a fülembe tolta a telefontját, hogy de hallgassam meg ezt a számot, mennyire király... Hamarosan csatlakoztak a haverjai is, ezek után történt a fesztivál egyik legmókásabb esete. Szegények mindenáron be akartak tépni, de képtelenek voltak megtekerni egy értelmes cigarettát. Lehet tippelni, ki segített nekik a kutyás rendőrök és szaladgáló fotósok közelében. Később összetalálkoztunk velük a kempingben, nem lettek józanabbak :D

jó kis Bohemian Betyars

A kempingnél kisebb meglepetés ért minket. A szekusok szóltak, hogy nem mehetünk be, mert nincs kempinges karszalagunk. Tisztában voltunk vele, hogy kell vennünk, de az nem jutott eszünkbe, hogy a főbejáratnál kell kiváltani, mert SEHOL nem volt kiírva, valamint a bódéban üldögélő jegyárus lányok se szóltak, hogy ne caplassunk át a fesztiválon feleslegesen a kempingig, mert ott bizony nem fogunk tudni jegyet venni. Hát jó, mentem egy kört a bejáratig, és beszereztem a fejenként 500 HUF-ba fájó szalagokat.

A sátorállítás maga mókás volt. A kemping férfi lakói őszinte érdeklődéssel figyelte, ahogy két, szakértőnek nem tűnő lány állítja a sátrát. Többen megálltak és figyeltek, többen felajánlották a segítséget is, és volt egy srác, aki konkrétan leült, és megkérdeze, nem zavar-e minket, ha ezt végignézni. Végül elégedetten állt fel, kijelentette, hogy nem hitte volna, hogy ilyen simán megoldjuk a feladatot, és már ezért megérte neki eljönni a fesztiválra. :D

Az első koncertünk a Bohemian Betyars volt. Régen elvből nem szerettem őket, mert az Exuram mindig azt bizonygatta, mennyire igénytelen zenét játszanak. Aztán szakítás után csakazértis elkezdtem hallgatni őket, amit egyáltalán nem bántam meg. Kicsit aggódtam, hogy a punkos vonalat kedvelő húgom kevésbé fogja élvezni a koncertet, mint én, de ő is végigugrálta. Cserébe én is ott voltam Aurórán.Megtanultam, kit szabad megütni pogóban és kit nem, elvegyültem és punknak tettettem magam, Nóra meg testőrként vigyázott rám végig. :) Egyszer teljesen váratlanul az előttünk lévő srác megfordult, és adott nekünk egy-egy szál cigit. Csak úgy. Aztán elment, és visszajött pár sörrel, és egyet nekünk adott. Koncert után pedig elvitt minket a jégeres sátorhoz, és meghívott minket. Nagyon kedves volt. :) 

hangulatfotó

A jégernek viszont egy szignifikáns hatása tuti lett: innentől darabos az este. Rémlik, hogy voltunk Alvinon, belesodródtam egy pogóba és leesett az egyik cipőm, 150 ft-is zsíroskenyeret zabáltunk, mert minden iszonyat drága volt, random fiú, aki elől elmenekültünk, földön üldögélés, aztán nagyjából ennyi. Kicsit félelmetes belegondolni, hogy úgy voltam Alvinon, hogy nem is emlékszem rá. A legnagyobb wtf mégis az, hogy reggel bornyomokat találtam a poharamban. Emlékeink szerint nem boroztunk, innentől viszont ki tudja... 

folyt. köv. 

Alfa Fesztivál aka Pafe 2 - 1. nap

Már megint olyan mázlista voltam, hogy nyertem egy fesztiválbérletet. Egyébként is terveztem lenézni a várpalotai Alfa Fesztre, de fennállt a veszély, hogy pénzhiány miatt a terv meghiúsul. Szerencsére az évek óta tartó sikerszéria nem ért véget, ismét ingyen élvezhetem egy hazai fesztivál örömeit (plussz az a rengeteg pénz, amit a helyszínen elköltök, szóval annyira mégsincs ingyen a dolog...)

Kisebb logisztikai problémát okozott viszont annak megszervezése, mikor is menjek az említett fesztiválra. Eredetileg egyedül toltam volna végig az egészet, bár ezzel kapcsolatban voltak fenntartásaim, de végülis nem tűnt rossz ötletnek. Végül húgom úgy döntött, becsatlakozik hozzám, de csak péntek-szombatra. Abban egyeztünk meg, hogy a csütörtöki napra kimegyek egyedül, este hazamegyek, ma pedig együtt indulunk vissza, sátorral felszerelkezve.

Az első probléma a lejutás. Bár hihetetlenül gyakoriak a várpalotai buszok Veszprémben, kevés áll meg menetrend szerint a Cseri-erdőnél. Sikerült elcsípnem egyet - bár hozzátenném, hogy a menetrendek.hu szerint az a busz nem áll meg, amelyiket viszont találatként kidobta, nem is arra megy - , és 3 órára már az ismerős benzinkútnál toporogtam.

A korai pafés időket idéző módon a földúton hosszan sétálva találtam meg a bejáratot, ami egyébként nincsen kitáblázva. Igaz, útközben elhaladtam egy kitelepült kajálda mellett, nagyjából egyértelmű volt az útirány, de egy kis táblácska nyilacskával nem ártana. Sikeresen átvettem a belépőmet a tiszteletjegyes ablaknál, bár nekem kellett magamra ügyeskednem, a lányok maguktól nem ajánlották fel, én meg naivan azt hittem, majd a bejáratnál. Hát nem, ott csak biztonságiak álltak. Sebaj, voltam már jegyszedő koncerten, segítettem már legalább 100 embernek felrakni a karszalagot, nem para. Biztonságiak alapvetően jófejek voltak, bár nem értem, miért nem lehet legalább egy fél literes vizet bevinni. Hegyalján nem tetszett, hogy csak vizet vihettem be, üdítőt nem, de itt teljes embargó van: ételt, italt a bejáraton túl nem engednek.

Bejutás után jártam egy kört a színpadok és sátrak közt, abszolút a régi Pafe jutott eszembe róluk. Kicsit viszont megijedtem a fesztiválozók létszámán, alig kóvályogtak bent néhányan, aztán rájöttem, hogy nyitás után 3 órával vagyunk még csak, nincs ok aggodalomra. Körutam után vettem egy korsó Sopronit (csak az van csapolva). Pozitív, hogy itt is repohár van, 200 HUF a betétdíj, viszont maga a sör 400 HUF, amit sokallok. Viszont a pultosok kedvesek voltak.

Sörhöz jutván elfoglaltam az egyetlen szabadon maradt árnyékos padot, és nézelődtem. Nem telt bele sok idő, két lány telepedett le hozzám. Beszélgettünk, budapestiek, egyikük gyakorlott, másikuk kezdő fesztiválozó. Megosztottuk egymással fesztiválos élményeinket, kikérdeztem őket a kempingről, kedvesek és nyitottak voltak. Fél 5kor búcsút intettem nekik, hiszen kezdődött a Soproni Sátorban a Kretens. Talán egy hónapja láttam őket a Toldi moziban az East Punk Memories vetítése után koncertezni, és megtetszett a zenéjük. Szánnivalóan kevesen voltunk ahhoz képest, hogy punk körökben klasszikusnak számítanak. Természetesen kevés lány volt, és én voltam az egyetlen, aki pasi nélkül volt. Kicsit fura, hogy a koncertek 45 percesek, viszont csúszás nincs. A Kozmosz is időben kezdett ugyanezen a helyszínen. Úgy hallom, mostanában ők a menő zenekar balos-liberális körökben. Az mindenesetre biztos, hogy többen voltunk, mint Kretensen, de így is elég kevesen.

Koncert vége után terveztem visszaindulni Veszprémbe, de elkapott a Magashegyi Undergrund dallama, így még maradtam kicsit. Kifelé menet megkérdeztem az infopultosokat, mikor megy fesztiválbusz a városba. Oké, nagyon segítőkészek és kedves az ottani fiúklányok, de nem értem, milyen infóval tudnak szolgálni. Az oké, hogy nem tudják, melyik veszprémi buszok állnak meg a Cseri-erdőnél, de hogy a fesztiválbusz menetrendjét is csak nagyjából tudják belőni 5 perc telefonos keresgélés után, az azért kritikán aluli. Meg nem ártana, ha lenne náluk laptop, azon rengeteg dolognak pikk-pakk utána tudnának nézni. Mindegy, mára már ígértek mindenféle menetrendet, de azt hiszem, nem készítették fel őket rendesen, amiért nem tudom őket hibáztatni. A szervezők itt valamit nagyon elszámoltak.

Rendesek voltak viszont a rendőrök a 8-ason. Mikor látták, hogy a négysávos úton szeretnék átszaladni a buszmegállóba, megállítottak, és egyikük átkísért a túloldalra. Addig állt az út közepén, míg nem jeleztem neki, hogy lesz buszom, nem akarok visszamenni a túloldalra. :) Az utolsó buszt sikerült elcsípnem Veszprém felé, nem is kellett sokat várnom, és egy sráccal is összebarátkoztam, aki szintén Veszprémbe ment vissza.

A szelek városában megvártuk egymást húgommal, megittunk még két sört baráti társaságban, aztán hazajöttünk.

Alapvetően pozitív volt a tegnap, és bebizonyosodott, hogy egyedül is lehet jót fesztiválozni. :) Ma folyt.köv.