kömt 14

(Épp most fejeztem be a gyakornoki programos cikkemet kömt-ről, úgyhogy végre nekiállhatok blogolni.)

Tavaly még kissé félve merészkedtem el kömt-re, Bogi mondta, hogy jó lesz az nekem, amit hittem is meg nem is. Akkor olyan sok új emberrel nem ismerkedtem meg, és még úgy tekintettem az MTT-re, mint egy teljesen homogén masszára, és hogy jövök én ahhoz, hogy odapofátlankodok az ő rendezvényükre. Annyiból igazam volt, hogy bár pár emberrel közelebb kerültünk egymáshoz, akiket korábban már ismertem, de amúgy totál kívülállónak éreztem magam a rendezvény után is. Arra már teljesen feljogosítva éreztem magam, hogy a következő ihb-ra nyugodt szívvel elmenjek, de úgy voltam vele, hogy én valszeg maradok a periféria legeslegszélén. Nem is nagyon értettem, minek jelölgetnek ismerősnek már hazafelé a vonaton mtt-sek. (Fox is akkor jelölt be. Bogitól kérdeztem meg anno, hogy ő amúgy kicsoda, mert nem emlékszem rá így névről, a profilképe pedig nem volt túl árulkodó. Rövid magyarázat után is csak annyival lettem okosabb, hogy tudtam, kinek az exe, tudtam, kinek a legjobb barátja, és egy foglalkozáson mellettem ült.)

Most gyökeresen más volt a helyzet. Nem nagyon volt üresjárat, amikor unatkoztam volna. A büfében már nem csak az elkészült paninim fajtáját kiabálták oda, hanem a nevemen szólítottak, ha elkészült a kajám. Néha csak kapkodtam a fejem, mennyi, mennyi ismerős, és mindenkivel kéne legalább pár szót váltani. Amikor egy fél órára lerogytam egy székre, mert annyira kimerültem, és a telefonomba merülve kockultam, akkor is volt, aki megkérdezte, mi a helyzet. Szétfagytam a szervezői szobában éjszaka, ahova csatolt részként volt bejárásom, és az általam készített plakátokkal dekoráltam ki a sulit. Végre ettem hamburgert, de még milyet! (Életem egyik legszomorúbb pillanata volt az, mikor tavaly hosszas sorban állás után közölték velem a vasparipában, mikor végre én rendeltem volna, hogy sajnos egy ideig nem tudnak rendelést felvenni. Úgy másfél óráig. Sírni tudtam volna.) Kimaxoltam Zebegényt, volt rétes, sör, forralt bor. Magabiztosan forraltam a vizet a közös forralóval a teámhoz és a legváratlanabb helyeken teáztam. (Hülyén hangzik, de tavaly nem mertem használni ezeket a cuccokat. Valahogy úgy éreztem, hogy semmi közöm hozzájuk.) A kabátomat sose találtam, mert mindig más helyre raktam le. Kocsmáztunk, de nem voltam minden este csatakrészeg, mint tavaly. Az meg külön jólesett, hogy akiket felkértem interjúra, mind pozitívak voltak és segítőkészek. 

És a műhelyek! Életünk selfiejét készítettük Zsoltival a camera obscura foglalkozáson, olyan karkötőt fűztem gyöngyből, hogy én nem hiszem el, fókusztáncon átmozgattam a testem, felelevenítettem a tábori írórendi hangulatot Alewnál, sminkeltem, én (!), és egész jó lett, kószáltam, és azon kiválasztottak egyike voltam, akiknek sikerült seggreülniük a sáros úton. Jóság volt az összes. 

Az meg, hogy a pasim és a legjobb barátaim ott voltak, tiszta grátisz. Annak meg borzasztóan örülök, hogy sokakkal többet beszélgettem, mint eddig valaha, mindenkivel megtaláltuk a közös hangot, és rá kellett jönnöm, hogy itt kérem kurvajó arcok vannak. Én tüncögök az egész kömtös bagázsra, kivétel nélkül mindenkire. :)    

Konklúziónak annyit, hogy kiváló volt. Jövőre igen magas lesz a mérce. 

runaway

Legutóbb kissé kiakadtam. Azóta természetesen jelentkeztem pár állásra. Közben azt is megtudtam, hogy ha addig nem találok munkát, decembertől a tb-t is fizetnem kell, havi 6800 ft. Novembertől esedékes a diákhitel törlesztés megkezdése. jéééj.  

Megint az van, mint tavaly: várom a KÖMT-öt, mint a megváltást, nagyon jót fog tenni, érzem. És idén már jóval több embert ismerek, mint tavaly, és ott lesz a pasim, és Bogáta és Zsolti, rossz már nem lehet. És zseniális műhelyekre jelentkeztem, már várom őket nagyon. 

De legszívesebben elutaznék valami messzi helyre világot látni. Ez annyira nem meglepő, havonta egyszer-kétszer rámtör a mehetnék. 

(Hirtelen egy rakás látogatás érkezett a blogomra Franciaországból. Heh? ) 

munkanélküli

Aki volt már munkanélküli, átérzi.

Én meg lassan szétrohadok belülről, mert tök jó, hogy önkéntesen ihb-t szervezek, de az havi nettó fél óra munka, a tk kissé több, de az sem vesz el egész napokat az életemből. Az új iskolát élvezem, de egyelőre ott se kell halálra tanulnom magam. Szóval boltba járok, meg a főgázhoz, szerelőt intézek, mosok, rendben tartom a lakást, elmegyek sörözni, és azt érzem, hogy kurvára sehova nem tart az életem, mert a második körnél legkésőbb rájönnek a munkáltatók, hogy ja, ez még tanulni is akar munka mellett, akkor mégse vesszük fel. (Ez így még nem lett soha kimondva konkrétan, de sejtem, hogy nagy hátrány, hogy heti minimum kétszer én 4nél tovább nem tudok bent lenni a munkahelyen, mert vagyok akkora fasz, hogy képezni akarom magam. Én bunkó pöcs.)

Azt mondják az emberek, hogy ne adjam fel, de elég nehéz tartanom a lelket saját magamban, mert csak azt kapom, hogy erre se vagyok elég, erre meg túl sok vagyok, és nem tudom, hol az arany középút. Most már ott tartok, hogy tesztelőnek jelentkeztem, mert oly mindegy, jelentkezhetnék miniszterelnöknek is, az esélyek hasonlóak. Szóval én már tényleg nagyon el vagyok keseredve, és borzasztó hálás vagyok a barátomnak, mert nélküle már rég haza kellett volna költöznöm vidékre, de kezdem azt érezni, hogy visszaélek a jóindulatával, mert hiába támogat mindenféle szempontból, csak meresztem a seggem itthon, és még mindig kurvára nincs munkám.

Tényleg kezdem elhinni, hogy ennyire szar vagyok. Nincs semmi specifikus tudásom, amim meg van, az kevés. Hiába mondják a barátnőim, hogy a bölcsész értékes, egyelőre azt látom, hogy a lófaszt. Ha nem beszélek legalább két nyelvet felsőfokon plusz jogsi, akkor nem.

Inkább elásom magam jó mélyre. Ott legalább nem más pénzét költöm.

(A zene független a poszttól, ne keressetek összefüggést, mert nincs.)

gólyatáborok

Egyébként borzasztó undormányos dolgok ezek a gólyatábori megerőszakolások, de az utóbbi hetekben sajtónyilvánosságot kapott két eset biztosan csak a jéghegy csúcsa. A magam részéről egy ilyen esetről sem tudok, de az biztos, hogy a körülmények és a szituáció tökéletesen adott egy gólyatábori helyszínen. 

Én két gólyatáborban is részt vettem, tekintve, hogy a békáefről igen hamar átnyargaltam az ELTE-re, ergo két év alatt két gólyatábornak is a gólyája lehettem. Nekem bárki bármit mond, a mi ELTE bölcsész gólyatáborunk igazán lófasz volt, kispista ahhoz képest, amit a békáefen egy évvel korábban átéltem. Az ELTE-n pont nem volt olyan feladat, ahol kínosan éreztem volna magam, nem is nagyon itattak minket, (konkrétan egy ivós feladat volt, ahol kb. másfél-két liter bort kellett a csapatnak minél gyorsabban elfogyasztania, de erre voltunk vagy húszan), cserébe csóri kezdőegyetemista fejjel horroráron vehettünk alkoholt. Kissé fel is voltunk háborodva, hogy mi az, hogy itt nem itatnak minket. Nyilván a szervezők itt is kinézték minden csapatból a jócsajokat, akiket később ilyen-olyan indokkal egészen gyakran szerepeltettek, de sose voltam az a hűdejócsaj (a hökös listán én a "csúnyácska" jelzőt kaptam. azzal a hajjal nem is csodálom), szóval az ilyen jellegű basztatásokból kimaradtam. 

De azt sose felejtem el, hogy a békáefes gólyatáborom konkrétan a megalázásról szólt. Én igyekeztem kevés feladatban részt venni, bár akkor semmi gólyatábori tapasztalatom nem volt, de azt láttam, hogy ezek a dolgok nem tetszenek. Természetesen a csoportnyomás működött, meg a "meg kell csinálnod, különben nem kapunk pontot!" és a "pluszpontért puszild meg az állomás vezetőit" létezett, aztán persze kiderült, hogy pluszpontot senki nem kapott, a csapatverseny díja meg volt egy üveg pezsgő talán? Mindegy, amit mai napig undorral az arcomon mesélek, az a sárdagonya. Azóta láttam évekkel későbbi tábori képeket napiszaron erről a feladatról. Drága szervezőink ástak egy gödröt, amit aztán feltöltöttek vízzel, remek dagonyát képezve ezáltal. Csapatonként vonultunk oda, és x embernek bele kellett másznia a gödörbe. Én pont jelentkeztem, sárban tapicskolni tudok, meg amúgy is kihúztam magam a többi igen gáz feladatból. Szóval 4-5en lányok (perszehogy lányok) belemásztunk abba az undormányba, nyilván a nadrágot levettük, hogy ne legyen csupa sár, de hosszú volt a gólyatábori póló, a bugyit pont takarta, nem éreztük annyira gáznak. Már a dagonyában ülve jöttek az instrukciók a szervezőktől, hogy ugyan vegyük már le a melltartót, mert az pluszpont. Oké, a csapatért bevállaltuk, úgyse látszik a pólón át semmi. (a faszt nem, fehér póló volt) Következő: vegyük le a bugyinkat. Vagy a pólót. Mert az is pluszpont. A méltóságomból még maradt annyi szeletke, hogy erre határozott nemet mondtam. Ha jól emlékszem, egy csaj a pólólevételt bevállalta. Takarta a melleit, de olymindegy volt már. A későbbi táborról internetre kikerült képeken félpucér csajok parédéztak ugyanebben a gödörben. Biztos mi voltunk a túl prűdek. 

A másik végtelenül megalázó feladat az volt, amikor sorba állítottak minket. Kommunikációs főiskoláról lévén szó, hát szinte csak lányok voltak, egy-két fiú elvétve. A feladatunk az volt, hogy egyenes derékkal hajoljunk előre, majd mellrázással térjünk vissza az eredeti pozíciónkba. A hökös srácok meg ezt pontozták. És ezután következett életem egyik legmegalázóbb pillanata, mikor megkértek, hogy én külön ismételjem meg a mozdulatsort. A csapatért. Gondolom mert szőke hajam volt, kék szemeim és nagy melleim. Kis tizennyolc évesen az ember még van olyan mulya, hogy a "csapatért" bevállalja, nehogy megszólják. A tökein ugrándoznék annak a fasznak, aki képes volt egy tizennyolc éves, naiv és tapasztalatlan lányt ilyen helyzetbe kényszeríteni, már ha emlékeznék az arcára. Borzasztó megalázó volt. 

Ezeken kívül olyan feladatok voltak, mint a szervezők által kevert koktél - értsd: vodka, tejszínhab, csípőspaprika, olaj, és egyéb nyalánkságok - megivása után bukfencezés. A csapatunkból résztvevő lány olyan rosszul lett, hogy egész délután a faházban feküdt, talán haza is ment, annyira szarul volt. Egyik nap lementünk a strandra, a Velencei-tónál voltunk ugyanis, a táborból kifelé minden résztvevőnek ugyanezt a koktélt kellett meginnia ahhoz, hogy kimehessen. Meg lilahagyma evés pálinkával. De a hagymát egy csapattag csaj mellei közül ette ki valaki. Talán egy másik lány.

A srácoknak is kijutott a megalázásból, tehát valahol érvényesült az egyenjogúság. Az egyik feladatnál minden csapatból kértek egy fiút és egy lányt. A lányokat a földre fektették, előkészítették a tejszínhabos flakont, ami alapján a srácok arra készültek, hogy a lányok különböző testrészeiről kell lenyalogatni a habot. A fiúk szemét kendővel bekötötték, majd a lányokat elzavarták, és srácokat fektettek a helyükre. Tehát szerencsétlen bekötött szemű srácok át lettek baszva, és fiúk mellkasáról kezdték nagy hévvel felnyalni a tejszínhabot. Abba nem mennék bele, hány ponton megalázó ez a feladat, még ha nem cserélték volna ki a lányokat, akkor is gáz lenne. 

Utolsó este abban a táborban bebasztam én is, mint a szemét. Nem nagyon tudtam máshogy elviselni. 

Szóval nem, egy pillanatig nem csodálkozom. Némelyik gólyatábor tényleg a szexről szól csupán, és a lényege az, hogy a hökös szervezők legalább egy este megdughassanak valakit. Riszpekt azoknak, akik ki mertek állni a történeteikkel, és shame on me, hogy sokáig fel se fogtam, hogy amik velem történtek, nem normális dolgok, és ha nem is az erőszak, de a zaklatás szintjét talán kimerítik.

A napiszaron konkrétan fent van a képsor a mai napig, katt ide. Abból az évből volt egy galéria, ami nyilvánosan elérhető volt facebookon, a subba posztolta is, egy rakás félmeztelen csajsziról a dagonyában, egy részük még smárolt is talán a kamerának. Azóta törölték.  

dat moment

amikor elmész az állásinterjúra, ahol a veled szemben ülő férfiember arról győzköd, hogy te igazából újságíró akarsz lenni, mert az önéletrajzodban minden jel erre mutat, és súlyosbító tényező, hogy kiadványszerkesztő+szoftverfejlesztő tanfolyamra kezdtél el járni. És tuti csak ugródeszkának használnád ezt a munkahelyet, lelépnél, amint jobb ajánlatot kapsz. (Ki nem?) 

Igazából azt nem értem, miért hívtak be személyes elbeszélgetésre, ha ez az alapfelvetés? (Nyilván, hogy meggyőzzem őket az ellenkezőjéről, biztos valami fordított pszichológia van a dologban.)

Summa summarum: szerintem megint buktam egy álláslehetőséget. Csak ha ide túlképzett vagyok, tényleg nem tudom, mi felel meg a végzettségemnek. És oda miért nem vettek már fel?

porság

Ha most szembetalálkoznék a lakás előző lakóival, éreznék rá némi ingerenciát, hogy végigcsapkodjam őket portörlővel. Én nem értem, hogyan bírtak ekkora mocsokban létezni. Mert a szekrény teteje szerintem életében nem látott rongyot, a konyhaszekrény tetején már mócsingossá állt össze a por, a függönyökhöz elég volt hozzáérni, és porvihar kavarodott fel, a falak és a plafon pókhálósak, a sarkokban halomban álltak a porállatok, és ami kivágta nálam a biztosítékot: az ablakok. Egy merő mocsok az összes. Ma nekiálltam ablakot pucolni, évek mocskát takarítottam el. És a reluxákon még át kell menni, mert tiszta por az összes, meg a vízszintes felületeken is pordagonya van. Nem vagyok tisztaságmániás, de nem bírok olyan helyen teljes nyugalomban meglenni, ahol bárhova nézek, mocsok és kosz van. 

És én most azért szenvedhetek a rohadék takarítással, mert az a három nőszemély nem volt képes éveken keresztül portalanítani. :/ Ezt büntetném. 

egy jó szombat

Húha. Hát túlvagyunk az első Tolkien Klubon. Azt hiszem, remek ötlet volt a tábori találkozóval összekötni az eseményt, rengetegen voltunk. Igazából nem mondhatom, hogy a szervezés teljesen lefárasztott volna, ennyi felesleges időm és energiám pont van. Azt se mondhatom, hogy különösen nehéz lett volna leszervezni az első alkalmat, a szervezői talikat szeretem, a kis csapatunk nagyon flottul tud együtt dolgozni, és úgy tűnik, eddig jók vagyunk. Az meg külön élmény, hogy három olyan emberrel ismerkedtem meg közelebbről, akikkel eddig túl gyakran/intenzíven nem keresztezték egymást az utaink. Egy pillanatig nem bántam meg, hogy jelentkeztem szervezni, eddig jó móka. Persze, időnként megemelkedett a pulzusszámom, de minden akadályt sikeresen vettünk, én sikeresnek érzem a rendezvényt. Annyira jó volt ülni a shopos asztal mögött és csak figyelni, ahogy az emberek társasoznak, beszélgetnek, jól érzik magukat. Ahogy efkú mondja, az mtt-s rendezvények sikere sokszor nem mérhető abban, mennyire érzik jól magukat az emberek, mert amúgy is szeretnek együtt lenni, találkozni és együtt időt eltölteni, de remélem, hogy valamennyire mi is hozzá tudtunk járulni ehhez. Mindenki megtalálta a helyét, nem nagyon láttam senkit, aki unatkozott volna, és zárásig jókora csapat maradt, akiket haza kellett küldenünk. Ennél többet egy szervező sem kívánhat. 

Úgy éreztem, az egész délutános szervezői munka után teljes joggal ihatok meg egy sört IHB-n. Arra nem számítottam, hogy a régi, meglehetősen fülledt, sötét IHB-s időkre emlékeztető este alakul a gőtében. (Megjegyzem, régi IHB-n nagyon keveset voltam, 2-3 alkalommal talán, szinte véletlenül.) Azt hiszem, a masszív fáradtság nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hamar behozzam a lemaradást a már órák óta ott üldögélő pajtásokkal szemben. Azon mindenesetre eléggé meg vagyok lepődve, hogy 24 (lassan 25) éves koromra még mindig nem nőttem ki, hogy tökrészegen tizenévesként viselkedjek. Nem mintha oly bölcs és öreg lennék, de leszoktam már évekkel ezelőtt arról, hogy lányokkal csókolózzak csak úgy. Kénytelen leszek beszabályozni az ilyen alkalmakkor elfogyasztható alkohol mennyiségét. Viszont nem is tudom, voltam-e már olyan kocsmában, ahol a hivatalos zárás után zártkörú a buli és lehet bent cigizni. A hazautam meglehetősen kaotikus volt, rossz helyen szálltam le, sétáltam egy csomót (mit sétáltam, dölöngéltem), és valóságos csoda, hogy épségben hazahoztam a laptopot és minden egyéb felszerelést. Csak a cigimet hagytam ott, de Zsolti visszaszolgáltatja majd. Ja, és tényleg csak egy sört akartam meginni. Kicsit már várom a novembert, amikor egy hónapig nem fogunk alkoholt fogyasztani.  

Kedden állásinterjú. A brendnyú önéletrajzomat küldtem el, másnap már hívtak is. A pozíció illene hozzám, a munkahely konkrétan 10 percre van a lakástól, nagyon boldog lennék, ha megkapnám. 

állásbörze

Voltam ma hvg állásbörzén. Azt hagyjuk, hogy első körben a Puskás stadionnál próbáltam bemenni, de ügyesen megoldottam a szituációt, és közben összeismerkedtem egy műegyetemi professzorral. Annyira elképesztően modorosan beszélt, hogy ezt szerintem tanítják, de jól elcseverésztünk. 

Részt vettem két ingyenes tanácsadáson, és mindkettő hasznosnak bizonyult. Végre visszakaptam a hitemet az értékeimben. 

Szabályosan lecseszett a pályaorientációs nőci, hogy ne merjek több recepciós pozícióra jelentkezni, mert annál én képzettebb és kreatívabb vagyok, oda egyszerűbb embereket keresnek, és csak unnám. És még jó, hogy egy ilyen miatt se hívtak vissza. Nagyon lelkesen ecsetelte, milyen sok helyre adhatom be a jelentkezésemet, milyen király, hogy beszélek nyelveket, meg hogy voltam már előadó konferencián, jó az íráskészségem meg a helyesírásom, a kiadványszerkesztés mennyire jó lesz nekem. Totál megnyugodtam, hogy nem vagyok teljesen értéktelen a munkaerőpiacon. Mondta még, hogy ne legyek kishitű, jelentkezzek kapcsolattartónak, kommunikátornak, fordítónak, szövegírónak. Nagy kő esett le a szívemről, új lendülettel folytatom a munkakeresést a fenszi új CV-mmel. 

Merthogy a másik tanácsadáson meg átnéztük a CV-met. Jó tanácsokat kaptam, azok alapján kettészedtem a tanulmányaimat rendes tanulmányokra és tanfolyamokra, előrébb hoztam a munkatapasztalatokat, beleírtam az önkéntes munkát, összeszedtem az erősségeimet. Még a képemet kéne kicserélni valami profibbra, de így is eléggé felturbóztam a cuccot.  

Szóval ha munkát kerestek, ne legyetek lusták elmenni állásbörzére, és ha vannak tanácsadások, használjátok ki a lehetőséget. :)

vasárnapok

Friss, ropogós Lubuntu figyel a gépemen. Teljességgel hihetetlen, hogy nem egy örökké tartó türelemjáték az internetezés a laptopomon, szegénykémen még egy csoffadt xp futott. Percekbe telt neki betöltenie egy sima oldalt, és ha egyszerre több dolgot csináltam volna, az teljesen betett neki. Tegnap punnyadós vasárnapot tartottunk, az egyetlen értelmes dolog a géptelepítés volt. Meg akkor már szét is szedtük a kis gépemet, amennyire lehet. Annyira izgalmasak ezek a dolgok, hülye vagyok, hogy csak most kezdek el komolyabban informatikával foglalkozni. 

Múlt héten kissé elengedtem magam. Kicsit olyan volt, mint a szingliként töltött időszakaim: minden este mással kocsmáztam, hajnalban estem haza általában részegen, napközben ennek eredményeképpen csak kóvályogtam. Igazából a párkapcsolatom nem szenvedett csorbát ettől a nagy partihangulattól, efkú amúgy is elfoglalt volt minden este. Meg azért csak voltunk Infected Mushroomon együtt, a vasárnap meg csak a miénk volt. Mint a régi szép időkben. 

Eljött az a nap, amitől kezdve NEM lehet cipővel bemászkálni a szobákba. Se a konyhába. Igen, úgy látom, mindent kipakoltunk, úgyhogy kitakarítottam. Eltüntettem a rengeteg dobozt és szatyrot és zacskót, elképesztő, mennyi terület szabadult fel. A szennyestartó teljesen üres, a frissen mosott ruhák már száradnak. Rend van. Végre! 

Amúgy belegondolt már valaki, mennyire lehetetlen helyzetben vannak a pályakezdő fiatalok manapság? Most azt hagyjuk, hogy mindenhova tapasztalatot kérnék, de sosem lesz tapasztalatunk, ha nem hagynak minket érvényesülni. Mellékes, hogy lehetetlen elvárásokkal találkozom nap mint nap az állásportálokon (beszélj anyanyelvi szinten angolul és franciául, a középfokú orosz előny, de legyen jogsid is, releváns munkatapasztalatod és lehetőleg olcsón dolgozz). Meg az is lényegtelen, milyen faszomkérdéseket tudnak feltenni állásinterjún (nem akarok a magánéletében vájkálni, de tartós párkapcsolatban él?). Amire gondolok, az a teljesen nulla támogatás az állam részéről. Az ember kikerül az egyetemről, és elkezdj munkát keresni. Ha tud, pár hónapig még diákként dolgozik, aztán ha szerencséje van, felveszik valahová állandóra. Ez a jobbik eset. De ha nem talál diákmunkát se a szerencsétlen pályakezdő, akkor honnan van bevétele? Álláskeresési járadék nem jár, csak ha már 360 napot dolgoztál. Aktív korúak ellátása csak akkor jár, ha lejárt az álláskeresési járadékod, de még nem találtál munkát és hátrányos helyzetű vagy. A munkanélküli pályakezdők kibaszottul magukra vannak hagyva. Totál felfoghatatlan. :/

Ezen természetesen azért puffogok, mert továbbra se kellek sehova. Egészen elkeserítő a szituáció.

adott öt ház.

A nappali kezd úgy kinézni, ahogy egy nappalinak illenék. Fogynak a zacskók, ürülnek a kartondobozok, a tárgyak lassan megtalálják a helyüket. Megnyugtató, ahogy szépen lassan alakul a rend, a bútorok a szoba azon pontjára vándorolnak, ahova szántuk őket, egyre több a szabad hely, tágulnak a terek. A hatalmas ruhásszekrényben továbbra is teljes a káosz, egyszer majd beugrik, milyen tematika szerint lenne érdemes elpakolni, addig marad így. A pónik és disney hercegnők is szabadon megcsodálhatók már. 

Mivel továbbra is sok a szabadidőm, és megtaláltam a gyerekszakácskönyvet, (ami eredetileg a húgomé volt, én meg kaptam karácsonyra egy Horváth Ilona szakácskönyvet, de hamar rájöttünk, hogy jobban járunk, ha cserélünk), főztem. Igen, én. A gyerekszakácskönyv tökéletesen megfelel a főzési tudásom szintjének, így amikor megláttam, hogy a gombapaprikás receptjét is tartalmazza, eléggé megörültem. A gombapaprikás ugyanis az egyik kedvenc kajám, és mindig jóanyámat nyúzom vele, hogy főzzön nekem, ha hazautazom. Kilogikáztam, hogy ha egy gyerekszakácskönyv két fazékrajz nehézségűként ábrázolja, akkor bizonyára nem lesz olyan bonyolult elkészíteni, és talán nekem is menni fog. Beszereztem a hozzávalókat, majd megállapítottam, hogy feleannyi gombát sikerült vásárolnom, mint amennyit a recept ír, de már lusta voltam megint elmenni boltba, úgyhogy úgy döntöttem, elég lesz a fele is. Egyébként minden flottul ment, azt leszámítva, hogy tömény agyfaszt kaptam, mire az összes gombát megpucoltam, háromszor tartottam szünetet a folyamatban. Meg azt hittem, hogy a gomba levet ereszt és abban majd vígan megpárolódik, de hamar rájöttem, hogy ez nem így működik. A végeredmény meglepő módon ehető lett, efkú mindenesetre megdicsérte és meg is ette. Én azért tudom, mennyire más lett, mint amilyet az anyukám csinál, de első próbálkozásra nem lett rossz végülis. Csak a tejföltől savanyúbb íze lett, mint amihez én szoktam. Az viszont biztos, hogy most jó ideig nem próbálkozom hasonlóval, a gombapucolás horror volt .

A héten elkezdődött a tanfolyamom. Az első óra után kissé elkeseredve jöttem ki: a tanárúr nem igazán magyarázott, csak áttekintést végzett, a fogalmak lógtak a levegőben, és kis szarcsimbóknak éreztem magam, hogy nem tudok hexadecimális rendszerben számolni, sőt, a binárisra is alig emlékszem. Cserébe megtudtam, hogy a bluetooth olyan, mint a férfi, mert ha közel vagy hozzá, akkor csatlakozik, a wifi meg olyan, mint a nő, mert végignézi az opciókat és a legerősebbhez csatlakozik. Danke. Az isolabella teraszán ülve átvettük a számrendszereket foxszal, és sokkal kevésbé éreztem magam butának. Itthon meg elkezdtem innen tanulni. Az órai anyag is ez, csak itt érthetően le van írva minden. A gyakorlati órán a logikánkat fejlesztettük, az Eistein nevéhez fűzött, "ezt a példát csak az emberiség 2%-a tudja megoldani" feladványt kaptuk meg. (Van öt ház..., a feladat itt megtekinthető.) Sokáig én is csak ültem és néztem magam elé, hogy ezt lehetetlenség megoldani, aztán olyan háromnegyed óra és két oldal összefirkálása múlva rájöttem, hogy a német csakis kávét ihat, onnantól pedig gyerekjáték volt az egész. A kis bölcsészfejemmel sosem hittem volna, hogy ezt a feladványt valaha is meg tudom oldani. Lehet nem tűnik nagy dolognak, de nekem hatalmas sikerélmény. Tegnap Foxszal megvizsgáltunk egy alaplapot, így már kevésbé tűnik egyszerű varázslatnak a számítógép működése. És hiába aggódik jóanyám, hogy fogom-e én ezt érteni, nem hiszek a sztereotípiának, mert igenis érdekel, amibe belevágtam, és látom értelmét. Nem fogom feladni. 

kavics

Én annyira otthonosan érzem magam itt. Az új albi tágas, kétszobás, világosnak nem éppen mondható, de nagyon jó elrendezésű. A közlekedés kiváló, este pedig nem kell sokat sétálni, hogy a kivilágított Margit hídban és a parlamentben gyönyörködhessek. Tegnap megérkezett az ágy és az internet, teljes a komfortérzet. 

A költözés amennyire fárasztó, annyira mókás is volt. Rádöbbentem, hogy a lakás tele volt teával, főleg, miután efkúval egyesítettük készleteinket. Teanagyhatalom vagyunk. Nagy szenvedősen rászántam magam a konyha kipakolására, néha majdnem otthagytam a csába az egészet, nagyon rossz pakoló vagyok, de egy nagy láda csak megtelt konyhai holmival. Amit aztán másnap a pasim teljesen átrendezett, de azért megköszönte, hogy a polcokról leszedtem a cuccokat. Legalább teljesen nem voltam haszontalan. Lakásavató még a a teljes áthurcolkodás előtt, sok jó ember, csak sikerült berúgni, hajnalban pedig dobozokkal és üres bőröndökkel felszerelkezve rohamoztuk meg a pizza paradicsomot és úriasan húst ettünk körettel, nem ám junkfoodot. Kissé másnaposan készültünk az utolsó nagy hajrára, minden vagyonunk bedobozolva, és hálistennek lett autós segítségünk. Egészen szürreális érzés volt, ahogy a húgomék aláírták a bérleti szerződést a bogdáni úti lakásra, mi pedig nosztalgiával eltelve nézegettük még utoljára a lakást, mielőtt az új lakók kipakolnak és már semmi nem emlékeztet a régiekre. Este lett, mire hazaértünk. Én még kipakoltam a konyhát és a fürdőszobát, efkú bekómált, később pedig Bogi érkezett egy későesti traccspartira. Reggel arra keltünk, hogy ez bizony egy másik szoba, mint amihez szoktunk. 

Annyira élvezem azt is, hogy rövid idő alatt egész sok vendégünk volt. Ide végre lehet hívni társaságot, elférünk. Mivel még nincs munkám, leginkább a lakást rendezgetem, úgyhogy teljesen a ház úrnőjének érzem magam. A konyhában mindenről tudom, hol van, a fürdőben dettó, a hálóban és a nappaliban csak majdnem. Bevásárolok, kávét főzök a vendégeknek, mosok, teregetek, és élvezem, hogy egyre nagyobb rend lesz. bytheway holnap állásinterjú, drukkoljatok. 

Ja és ma együtt utaztam a 9esen Bokros Lajossal. Magamtól is felismertem, kicsit mérges is lettem, amikor valaki hívta és bemutatkozott a telefonba.    

jojó

Én úgy, de úgy rühellem azt a borzasztó tulajdonságát a testemnek, hogy ha boldogság van és jóság, akkor le van szarva minden mozgás és átgondolt energiabevitel, fogyásra nem alkalmas. A fogyás csak akkor van, ha sírás van meg depi meg ágyban fetrengve szenvedés és "miért?" és "hogyan" és "miért velem?". És ezzel együtt kell élni, mert engem a szerelem hizlal, csak szingliként tudok vékony lenni. És akkor megtalálom a tavaly nyári képeimet, amikor éppen annyira elkeseredve nem voltam, csak tartottam a nagy szakítás utáni szinglisúlyomat, és sírni tudnék, hogy most miért nem így nézek ki. Nyilván idén nyáron nem húztam le egy hónapot a beurerben heti hat nap három műszak blankolással és forrasztással, ahol inkább két szál cigit szívtam el kajaszünetben evés helyett, mert máshogy nem ment. Meg gondolom az se segít, hogy a tíz perc sétára leledző pizzériából rendeljük a kaját és ágyban fogyasztjuk el filmezés közben. Meg hogy csak nem mentem nyáron kettőnél többször futni, a bringám kerekét pedig egy hónapja nem pumpáltam fel. 

Boldogság és lustaság, a gyilkos kombó, néha nem szeretlek titeket.  

(Uszoda mellé költözünk, hátha, hátha az majd motivál. És hétvégén felpumpálom azt a kereket, ígérem.)   

saláta

ófuj, de iszonyatosan utálok költözni. Főleg hogy nemrég vagyok túl egyen. Az mindenesetre nagyon jó érzés, hogy ismerős lakását vesszük ki, és azt is megoldottuk, hogy a húgomék a mi helyünkre kerüljenek. Mindenki jól járt. 

Néha azért kicsit esz a fene, amikor a különböző facebook csoportokban azt látom, hogy a kicsi gólyák buta kérdéseket tesznek fel a már tapasztaltabb egyetemistáknak. Teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy azok a kalandok, amiket mi az elmúlt 5-6 év alatt átéltünk, mások számára csak most kezdődnek el. És igaz, hogy sokszor a májkrémes kenyér volt a reggelim és/vagy ebédem és/vagy vacsorám, és olcsó mister sört vedeltünk órák előtt/után/helyett, és még bőven benne voltam az utótinédzserkor érzelmi zavarában, de legalább nem aggódtam azon, mikor lesz végre munkám, biztos tudjuk-e fizetni az albit és nem lesz-e sok az a két szoba. Jó, nem mennék vissza az időben, istenments, de azért kicsit irigylem azokat, akik még csak most kezdik. 

Hazaértem, és a szekrény mögött bujkált. Kicsit féltem, hogy soha nem akar előbújni, de alaptalan volt: a mini kis szőrcsomó előtámolygott az apró talpain, és nekem elolvadt a szívem. Két hete küldözget a húgom képeket az új cicáról, és szinte élőben közvetítette, éppen mit csinál, de teljesen más személyesen találkozni vele. Nagyon hamar pajtik lettünk, fél óra se telt el, már az ölemben aludt és dorombozott.

Végre látható jele van az eddigi TK-s szervezésnek, ma aktiváltuk a facebook oldalt, olyan jó látni, ahogy lájkolnak az emberek. 

Időnként rájövök, aztán elfelejtem, és megint rosszul érzem miatta, aztán megint rájövök, hogy nem kötelező nekem mindenkivel jóban lennem, akit ismerek. Vagy azért, mert akit szeretek, valamilyen oknál fogva szereti. Hajlamos vagyok ilyenkor azt gondolni, hogy a hiba az én készülékemben van, de nem. Van olyan, hogy egyszerűen nem megy és kész. És nem is kell erőltetni.

Amúgy meg az van, hogy még mindig hihetetlen, hogy ilyen boldog, kiegyensúlyozott és király kapcsolatban vagyok és boldogság és szeretés. meg hiányolódás. 

viszlát, viszlát városliget!

Utolsó adag holmi a bőröndben, ruhaszárító összecelluxozva, a bluetech által letépett falrészek újrafestve, gondnokságot megjártam, már csak a kis segítőmet várom. Költözöm. Először csak Óbudára, aztán hamarosan új helyre, ketten, hogy megkezdjük a közös életünket. (Vagyis inkább folytassuk, de azért ez szintlépés lesz. Nem kapcsolati szinten, hanem lakásméret és anyagiak terén inkább.) 

Két szép évet töltöttem a koliban. Igaz, az elsőt kissé megkeserítette az akkori szobatársam, aki az istennek nem ment haza soha, és alig volt egy pillanatom egyedül, de már elhalványult az az érzés. Aztán egy év Bogival, aminek a második felét már inkább Óbudán töltöttem, mint a szobában, de hát ez a dolgok rendje, ha az ember lánya szerelmes lesz. 

Eszembe jutnak a nagy büfézések, kolibulik, ajtósi napok, filmestek, teaházak, macifröccsök, bográcsozások, tűzlépcsőn cigizések, nagy beszélgetések, vendégek, szobafestés, pirogparti, random bekopogó müllerandriskák, koszorúk, dürerbikeon üvöltő külföldiek, a néptáncolás, cinikus jézusok és falat papuccsal csapkodó gyimesi csángók, heterók és homók, négyszázöt, nyolctizenkettő és hétkilenc, és a csodás kilátás, ami nappal mesés, éjjel gyönyörű. 

Hiányozni fog, de elkeseredett nem vagyok. Feodor mondogatta az Erasmus félév vége felé mindig, hogy changes are good. Így van. A kolis éveknek vége, most kezdődhetnek a munkával és esti okj-vel töltött, pasimmal közösen élős fiatal felnőtt évek. 

Ráadásul a húgomék is visszaköltöznek Pestre, úgyhogy megint egy helyen lesznek a selmeczilányok. A kétharmaduk legalábbis.   

Ideje tovább kalandozni! 

arnor turia bain

Zúgóvölgyből hirtelen Óbudára kerültem. Efkú itt alszik mellettem, engem a tíz napos internetelvonás és hírhiány nem hagy aludni. Pedig fáradt vagyok, a buszon hazafelé félálomban bambultam a tájat és kúszott bele az alapmoraj a kezdődő álomba. Mióta az ágyban fetrengek, az utcáról jövő hangok egyfolytában megtévesztenek: hol egy babarendi tag sírását vélem hallani, hol valamelyik táborozó hangját hallom bele ismeretlenek beszélgetéseibe. 

Ahogy megérkeztünk Népligetbe, nem nagyon tudtam a fejemben elhelyezni, hol is vagyok tulajdonképpen. A világ melyik szeglete is ez? Itt olyan emberek rohangálnak fel és alá, akik nem voltak ott velünk az éjszakai kószulásokon, nem fetrengtek térdigérő fűben a vihar kellős közepén titkos küldetésen, nem tudják, ki Damrod kapitány, nem látták Dera krípi mozgását, fogalmuk sincs a dohányzórendről vagy a yolométerről, nem csapatták hajnalban pónidubstepre, nem vették fel minden reggel a köpenyt és az alkarvédőt, nem küzdöttek meg hősiesen a hadijátékban, nem festettek zászlót, nem jártak a lelkek erdejében, nem gyűjtöttek kegypontot, nem írtak krónikát, nem ismerik a kilencest, semmit, de semmit nem tudnak. És ha mesélnék róla, valószínűleg elmebeteg nyomoréknak gondolnának. 

Hazajöttem, és teljesen kiürültem. Valószínűleg a fáradtság teszi és a civilizációba való visszatérés okozta sokk, de most nem érzek az égvilágon semmit. Tudom, hogy az elmúlt tíz-tizenegy nap minden percét élveztem, valami hatalmas boldogsággombóccal a gyomromban mászkáltam a táborban, mindenkit cukinak találtam és szeretek minden egyes táborozót, de az érzést nem bírom felidézni. Majd leülepszik lassan a sok új élmény, rendet rakok magamban, és jóság lesz megint.

Pedig mennyire nem akartam menni, mennyire reméltem, hogy addigra lesz munkám és "sajnos" nem tehetem meg próbaidő alatt, hogy eltűnök napokra. És mennyire hálás és boldog voltam az első naptól, hogy ott lehetek Thaliondor földjén, kreatívkodhatok, írhatok, csapatozhatok. Az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem. Innentől viszont nincs az az isten, aki engem távol tart az mtt tábortól.

Folyt. köv. jövőre!

(Utolsó napra végre sikerült megtanulnom, hogy arnor turia bain. Legalábbis remélem, ha mégse, javítsatok ki.)

Zirci Buli 2014

Hajjaj, most látom, hogy itt ez a vázlat, amit nem fejeztem be, azóta pedig már volt egy diplomaosztóm meg egy kiváló borsodi hétvége, úgyhogy gyorsba megírom és publikálom. 

"Kedves Látogatók!

A ma este során a Vad Fruttik koncertje elmarad, a Hangmanjack koncertje holnap éjszaka kerül megrendezésre, az időjárás viszonylatában a Funthomas zenekar szórakoztatja a legkitartóbb vendégeinket, de az időpontról sajnos még nem tudunk pontos információt adni. Megértésüket köszönjük! Egy holnapi szebb nap reményében." - olvastam a szervezők üzenetét facebookon múlt péntek este (07.11) a vonaton döcögve Fehérvár felé. (A döcögést szó szerint értsd, fél óra késést produkált a veszprémi vonat: egyszer csak elkezdtünk gyökkettővel haladni.) Közben húgomékkal konzultáltam, akik már kint voltak a helyszínen: szakad az eső és fúj a szél, de átmenetinek tűnik, mire odaérünk, talán normalizálódik a helyzet. Addigra már túl voltunk egy erős kapkodáson és rohanáson, hogy Kelenföldnél elcsípjük a vonatot, különben borult volna minden terv és sosem érünk Zircre. Fox nyugodtan olvasott mellettem, én meg szép csendben idegbajt kaptam a késés és azon tény okán, hogy nem voltam benne biztos, a győri vonat bevárja-e a pestit, mert ha nem, akkor nem érjük el, és aznapra nincs több vonat Zirc felé, a buszpályaudvar messze van, de legalább már az a veszély nem fenyegetett, hogy a Vad Fruttikról lemaradunk. Végül minden jól alakult, elértük a győri kis pirost, elzakatoltunk Zircre, bulijárattal pedig eljutottunk a fesztiválra. 

Eső már nem esett, a szél ellenben fújt, és nem volt éppen meleg. Húgomék épp a mi sátrunk felállításával szenvedtek, közepesen volt részeg a társaság. A feladat teljesítése után a színpad felé vettük az irányt, mert kezdődött a Funthomas, akik magyar és külföldi popslágereket játszottak. Addigra elfogyasztottuk egy pálinkát és némi sört, úgyhogy élvezni is tudtuk a koncert. Sok éves hagyomány szakadt meg aznap este, ugyanis sosem volt még olyan, hogy első sorban álljunk, megadva a lehetőséget a fotósnak, hogy megörökítsen minket. Olyan "sokan" voltak kíváncsiak a koncertre, hogy simán eljutottunk az első sorig. Az este a továbbiakban érdekes elemeket kevésbé tartalmaz, egy kisebb traumás eset után lehúztam még egy pálinkát, aminek eredményeképpen totál memóriazavarosra ittam magam (Fox szerint Mementó-szindrómám volt), úgyhogy az alvás mellett döntöttem. 

Szombaton ragyogón sütött a nap, meleg volt, az ég tiszta. A reggeli gyógysör elfogyasztása után lesétáltunk nagyanyámhoz, aki ebéddel, palacsintával, ropival és sörrel várt minket, és természetesen mindenből enni kellett, lehetőleg kétszer, nehogy lefogyjunk. Ebéd és zuhanyzás után mindenki keresett egy kellemes kis zugot a lakásban, ahol ledőlhet, és kezdődött a csendespihenő. Mire odajutottunk, hogy mi is ledőlünk Foxszal, már csak a szőnyegen volt hely, de életemben nem aludtam még ilyen jót szőnyegen. Puha volt és simis, kényelmesebb, mint sok ágy. 

Pár óra alvás után helyszínt váltottunk, másik nagyanyámnak aznap volt a születésnapja, amit nagy családi bográcsozással ünnepeltünk. Természetesen volt némi kíváncsiság, merthogy bemutattam a pasimat, de hálistennek minden rendben ment, nagyapám hozta az "üdv a családban" pálinkát, voltak sztorizások a bakonyi huncutságokról, ettünk, jó mulattunk. 

Csak ezek után vettük irányba a teszkót, ahol feltankoltunk az estére, majd visszabuszoztunk a fesztiválra. Sok időnk nem volt, mert kezdődött is a Paddy. Újfent megbizonyosodtam róla, hogy ez a Paddy alak egy igen nagy egoista, istenkomplexusos megalomán lehet, süt minden mozdulatából, és főleg abból, ahogy a hangosítókkal kommunikál. Koncert közepén szólt a közönségnek, hogy olyan messze vagyunk, menjünk már közelebb, ergo másszunk át a fa korláton, ami a színpadot elválasztotta az emberektől. Az az őszinte rémület, ami a szekusok arcán megjelent, na az mókás volt. :D Végül az énekes mászott fel a korlátra és tolt végig pár számot visítozó tinilányok között. Jó volt, Paddyék mindig jó bulit csinálnak. 

Én sose voltam egy nagy kispálrajongó, a slágereket ismerem és ennyi, inkább a 30y-generáció vagyok már, de Fox becsülettel végigtolta a Paddyt, úgyhogy én is eltáncikáltam a Tökéletes Helyettesek Kispál tribute-re. Utána már csak bóklásztunk, ettünk egyet, megnéztük a nagy tábortüzet, megkerestük húgomékat, konstatáltuk, hogy egy csapat fülbemászó elfoglalta a sátrunkat, aztán alvás. Ami eddig nem nagyon tűnt fel, vagy csak nem emlékeztem rá, vagy kevésbé voltam érzékenyre, az a sok paraszt részeg, akik egész éjjel üvöltenek. Szoktam én káromkodni eleget, de ami itt ment éjszaka, az elég ortó volt. Ráadásul nem hiszem el, hogy ezek az emberek sose fáradnak el, és egész éjjel konstans faszparaszt valaki és üvölt. Biztos öregszem. 

A vasárnap hagyományosan a döglés és a fáradalmak kipihenésének napja, ami idén kicsit nehezen ment, ugyanis nekünk jönni kellett vissza Pestre. Egy szenvedés volt a buszút még úgy is, hogy gyorsjárattal jöttünk, fájt a szemem, álmos voltam, de aludni nem tudtam. Foxnál eldőltem az ágyon és végem volt. Mikor felébresztett, hogy ő most elmegy mosni, de aludjak nyugodtan, sokáig tartott, mire egyáltalán felfogtam, hogy hol vagyok és mi történik. 

Jóság volt ez a buli, de jövőre lakókocsival megyünk. 

Hangulatfotó: a szánkós fiúk szakadó esőben (húgom fotója) 

elsőprájdozó

Én már nagyon-nagyon rég el akartam menni Pride-ra, de soha senki nem akart eljönni velem, egyedül meg annyira nem móka, ezért is örvendtem meg nagyon, hogy idén végre találtam egy hozzám hasonlóan kíváncsi társat, akivel jól megnéztük a felvonulást és nagyon nyitottnak éreztük magunkat.

Nem mondom, kicsit feszengtem, amikor a megbeszélt találkahelyen, a Jászain várakoztam fekete twilight sparkle-ös, love&tolerate feliratú pólóban (és eszembe jutott, hogy fox ezt magától hordja és szarik az egész világra, én meg egyszer felveszem és hülyén érzem magam, mekkora gáz vagyok). Ahogy közeledtünk a beengedő ponthoz, megütötte a fülemet egy kis mocskosbuzizás, amit igyekeztem ignorálni és reméltem, hogy jóóó messze verik a nyálukat az ellentüntetők. Belépésnél bele kellett kortyolnunk a vizünkbe, bizonyítva, hogy az valóban víz, aztán mehettünk utunkra a kordonok között. Azonnal kaptunk szivárványos zászlót, és elindultunk a tömegben körbenézni. Merthogy tömeg volt. És nem lehet általánosítani, kiscsaládtól babástul kezdve fiatal meleg és heteró párokon át nagymamáig-nagypapáig volt ott mindenféle korosztály. Ja és állatok, leginkább kutyák szivárványos nyakörvvel. És mindenki lelkes volt, vidám és mosolygós.

Időben érkeztünk, hogy ne maradjunk le semmiről, a szervezők is ezt kérték. Azzal viszont nem számoltunk, hogy a menet majdnem 40 perces késéssel indul csak el. 40fok, forróság, tűző nap, kevés árnyék, annyira nem volt ideális. Egy szavam sem lehet, mert kaptunk ingyen kávét, ami nagyon jól esett, és várakozás közben is partihangulat volt.

Aki ismer, tudja, mennyire imádok vonulni, tüntetni, dolgokért kiállni (erről jut eszembe az ENFP humor szekció egyik képe, amin egy transzparens látható a következő szöveggel: "Mentsük meg....(az ügy)". valahogy így, valahogy így van ez). Amikor megindult a menet, megint azt éreztem, mint a diáktüntiken: igen, jó ügyért állok ki, és itt egy rakás ember, akik úgy gondolkodnak, mint én, én ide tartozom és jó arc vagyok és ők is azok, és most jól megmutatjuk, milyen sokan vagyunk és majd megváltozik a világ. Annyival okosabb vagyok már, hogy tudjam, nem sok minden változik, vagy leginkább semmi, de a közösségi érzés jó, és iszonyat jó azt látni, hogy öreg nénik integetnek lelkesen az ablakokból. 

Az Oktogonon megálltunk egy időre. Később olvastam a híreket az ellentüntetőről, aki a második kamionra felmászott, ott és akkor mi erről semmit nem tudtunk, a nyitottak vagyunk kamionról annyit mondtak, hogy kisebb forgalmi akadály adódott. Pár perc várakozás után bevonultunk az Oktogonra, ahol elengedték a színes lufikat a kis üzenetekkel. Nekünk nem sikerült szereznünk, de már nézni is elég volt, nagyon szép látvány volt.

Az Andrássyn haladva szinte kettészakadt a menet, a harmadik kamion a többiekhez képest lemaradva tolta a bulit. Megközelítettük a második kamiont, ami végül a hírekbe is belekerült a tetején őrjöngő arc miatt. Megnéztük a transzparenseket, és úgy döntöttünk, igyekszünk elhatárolódni a vonulás ezen részétől, mert a papruhában táncoló buzi és a faszos nagymagyarország azért nem a legjobb módja a tolerancia és elfogadás közvetítésének.

Én nem is értem egyébként, ennyi gyaloglás után emberek hogy voltak képesek ugrálni és partizni. A Hősök teréhez közeledve nekem már fájt a lábam, és rá kellett jönnünk kis társammal, hogy ez nem az a felvonulás, ahonnan akkor lépsz le, amikor akarsz, mert körbe vagy kordonozva, és a rendőrök sehol nem engednek ki. Mindkettőnknek dolga volt még este, így az az eshetőség, hogy a Városligetben meg kell várnunk a beszédeket, és csak akkor megyünk haza, amikor valaki végre úgy dönt, egyáltalán nem volt szimpi. Végül a Dózsán tudtunk kilógni pár másik szemfüles emberrel együtt. A balhé a Hősök tere felőli oldalon volt, ahol megintcsak ellentüntetők próbáltak bejutni, az Ajtósi felőli oldalon szó nélkül kiengedtek a rendőrök, és a kordon mögött álldogálók is leginkább turistáknak és kíváncsiskodóknak tűntek csupán. Semmi attrocitás nem ért minket, bár kicsit rossz belegondolni, milyen nyugodtan sétáltunk át a szivárványos zászlócskákkal a ligeten, miközben a homofóbok ott keringtek a környéken.

Összességében én nagyon örülök, hogy ott voltam, jó buli volt és jól éreztem magam. Ami beárnyékolja az egészet, az a bezártság érzete, és a szomorúság, hogy 2014-ben Magyarországon még mindig vannak olyan agresszív és ostoba csoportok, akik miatt több ezer embernek kordonoktól védve kell kiállnia a nyitottság és elfogadás mellett.  

itthonságok

Zircről bárhova utazni nem tősgyökeres helybeliként rémálom. Ahhoz már hozzászoktam, hogy valahányszor megpróbálok kardosréti buszra szállni, a sofőr külön felhívja rá a figyelmemet, hova készül, és nem is feltételezi, hogy én is oda mennék. Meg nem oda áll be a busz, ahova ki van írva, mert a helyiek úgyis megtalálják. Meg nem cseréli le a táblát ugyanezen oknál fogva. Tegnap Veszprémbe próbáltam eljutni, és elég nehéz, ha az ember nem lát mást, mint egy rakás buszt egymás mögött lehetetlennél lehetetlenebb útirányokkal, a sofőrök pedig egymással trécselnek. Hárman álltunk értetlenül a feltételezett veszprémi járat előtt, mire a sofőr visszatért, és nem is értette, miért bizonytalankodtunk az úticélt illetően, majd észrevette, hogy elfelejtette megfordítani a táblát (nem mindegy, hogy Bakonynána-Veszprém vagy Veszprém-Bakonynána), és nevetve megfordította. Aranyos volt egyébként, de a mindig precízen kiírt és percre pontosan induló népligeti járatok után nehéz visszaszokni. 

Amúgy jó itthon. Hosszú távon nem bírnám, de egy-két napra hazalátogatni kellemes. Sörfesztivál helyett ültünk a szokásos Titkos Helyen, fetrengtünk a frissen vágott fűben, olcsó sört vedeltünk és munkáról meg tervekről beszélgettünk. Találtam ötlevelű lóherét, mókus szaladt a fa oldalán, részeg tinisrácok lányokat megszégyenítő cicafightot tolva mentek egymásnak, befutott Ági, két sörtől már tökrészegnek éreztem magam, lelkiztünk a hazaúton húgommal, aztán felzabáltunk mindent, amit itthon a konyhában találtunk. Jó kis délután volt.

Közben munkakeresés, kedden állásinterjú. Sok reményt nem fűzök hozzá, annyira talán nem jó az angolom, mint várják, de legalább kaptam értelmes visszajelzést. Két hete vagyok diplomás és munkanélküli, de kezd kikészíteni a semmittevés. Meg a pénztelenség rémképe. Adjatok munkát!

Azok a szegény védett férfiak

Könyvkritika következik: Merle és a Védett férfiak

Mielőtt elkezdtem volna írni ezt a posztot, lecsekkoltam az internet világában, mások mégis mit gondolnak Robert Merle agymenéséről. Moly.hu-n összességében 88%-ra értékelték a felhasználók, goodreads.com-on ötös skálán 4.15-re, valamint rengeteg olyan beszámolót és értékelést találtam róla, amiben a mű zsenialitását, mélységét emlegetik. Elgondolkodtató, szatirikus, társadalomkritika, utópia, bla. 

Én konkrétan agyfaszt kaptam tőle, időnként nagyon ingerenciám lett volna felgyújtani az egész szennyet. 

Az egy dolog, hogy olyan szájbarágós az egész, hogy jajj. Az első fejezetekben tűnik fel a férfigyilkos vírus, ami csak nemzőképes korú hímneműekre hat, őket viszont pillanatok alatt likvidálja. Eleinte nyilván nem veszi komolyan senki, aztán amikor hirtelen hullani kezdenek a férfiak, a nők átveszik az irányítást, addigi elnyomott szerepükből elnyomókká válnak. A főszereplő Martinelli doktor, aki az ellenszer kidolgozásán munkálkodik, néhány társával együtt egy vidéki kastélyba kerül, ahol "védett férfiakként" állandó őrizet alatt állnak, nem érintkezhetnek a külvilággal, szigorú szabályrendszer veszi őket körül. A regény nagy része itt játszódik, a cselekmény nagyjából ennyi: férfigyűlölő ősfeminista lesz az Egyesült Államok elnöke, a védett férfiak dolgoznak az ellenszeren, közben szövetkeznek a férfi hímtagot továbbra is kedvelő nőkkel, akik a kormány megbuktatásán ügyködnek, a kormány titokban nem akarja elterjeszteni az ellenszert és fenntartaná a férfigyűlöletet, és közben mindenki Martinelli doktort akarja megdugni. 

Mivel énelbeszélő a narrátor, nem tudom eldönteni, mennyiben írta le Merle a saját gondolatait és mennyiben élte bele magát a főhős helyzetébe, de az kétségtelen, hogy a gondolatmenetek nagy része arról szól, hogy az adott női szereplő hogyan néz ki, milyen az orra, hogyan riszálta a csípőjét, mennyire volt kacér vagy rideg, mennyire fenséges az arca vagy milyen a haja. Ezen kívül tökhülyén viselkednek, semmi értelme nincs a lépéseiknek és viselkedésüknek, és körbelengi őket a női misztikum: a titokzatos nők, akiknek sosem lehet tudni, mi jár a fejükben. Azt sem tudhatom, az író milyen kapcsolatot ápolt a női nemmel, de hogy fingja nincs rólunk, az tuti. A könyvben úgy viselkednek a nők, ahogy egy férfi elképzeli, hogyan kéne viselkedniük. Úgy flörtölnek, ahogy egy férfi szeretné, hogy flörtöljenek. Úgy fedik fel véletlenül gyengéd érzelmeiket, ahogy egy férfi elképzeli, hogy hogyan történhet ez. Művi, erőltetett, komolytalan az egész.   

Attól most vonatkoztassunk el, hogy pár hónap leforgása alatt a nők teljesen kifordulnak önmagukból, megalázzák a férfiakat, lenézik és kihasználják őket, nagyfiút játszanak és megvetik a férfiakkal való testi érintkezés minden formáját. És akármit tesz egy férfi, az szexista. Ha "úgy" néz rájuk egy férfi, akkor az szexista és fallokrata (kedvenc új szavam), és ezt minden egyes kibaszott alkalommal szóba hozzák, és az a nyomorék Martinelli minden egyes kibaszott alkalommal elmondja, hogy de hát nem tehet róla és amúgy se úgy értette. Ugyanazok a klisék ismétlődnek újra és újra. 

Ahogy már korábban említettem, mindenki ezt a kis alacsony, olasz származású doktort akarja megdugni. De tényleg. Szinte az összes nő a kastélyban rá pályázik, amit nagyon ügyetlenül titkolnak, állandó összenézések és félmosolyok és titkos érintések, ehh, komolyan, mint egy tinidráma. Az egyik csajszival össze is jön egy mozgalmas éjszaka, aztán a lány terhes marad, de ez egy új, felvilágosult világ, a lány nincs kiakadva, hát úgyis pótolni kell az elpusztult embereket. 

És az elvileg szerelmi szál. Burage, a nő, aki egy hisztérika, egyszer hideg, aztán flörtöl, aztán bömböl. Idegesítő, érthetetlenek és céltalanok a tettei, a karakter totál nincs felépítve. Az elején egyfolytában veszekszik a doktorral, ez lenne a tipikus "jajj szeretem, de mérges vagyok, amiért ezt érzem, úgyhogy ezzel leplezem" klisé, amitől hülyét kapok. De még ezt is olyan szerencsétlenül, ami félelmetes. Minden férfi disznó, és láttam hogy néztél az x munkatársnőre, és jajj doktor, maga egy fallokrata, nem is tudom, mit vártam, nőihiszti, nőihiszti, nőihiszti. Ki veszekszik így, most komolyan? Aztán a kis titkos női társasággal megszökik az egész bagázs a kastélyból, kijut az ellenszer, happyhappyjoyjoy, és akkor Burage bevallja, hogy hát ő szerelmes meg féltékeny volt. És itt következik az a monológ, aminek elolvasása után két lábbal akartam a könyvön tiporni. Tessék: "Irtózatosan szenvedtem a szexuális hiányérzettől. Minden éjszaka órák hosszat vergődtem az ágyban, hason fekve, és téged hívtalak a sötétben. Igen, Ralph, emlékszem, ahogy görcsösen belemarkoltam a lepedőbe, és megállás nélkül suttogtam, nagyon halkan, a lehallgató-készülék miatt: Gyereket akarok tőled, Ralph, gyereket akarok""  

Igen, hölgyeim és uraim, ez így megy. Kormányzatilag tilos a szex férfi és nő között, és a végletekig kanos nő másra sem tud gondolni, mint hogy gyereket akar. Nem szexelni végre egy jót, nem. Gyereket. Ez már csak ilyen. 

A sztori legvége persze az, hogy újra kell népesíteni az államokat, és mindenki a jó doktort kéri fel, hogy legyen a gyermeke apja. Amit természetesen nem mesterséges megtermékenyítéssel végeznek, hanem régimódi keféléssel. Köszi. 

Nem tudom, másoknak miért jön be ezt a regény, hol van ebben a szatíra és a mélység, én mindenesetre rég olvastam ekkor halandzsát, és egy életre kiábrándultam Merléből. 

rácsok

Van abban valami iszonyatosan bájos, mikor a rég nem látott, egyébként mindig jó kedélyű rokon megállít az utcán nagyanyámhoz menet, mondván, beszélni akar velem. Mert hát mi van Pesten?  Ő látta a tévében, hogy tüntetések, meg most fogtak el valami gyilkost, borzalmas. Konkrétan nem nagyon tudtam erre mit mondani, mert tüntetés az volt mostanában, de nem tudom, melyikre gondolhatott: se a lázár ellenes, se  az azt megelőző dob utcai tüntetés nem volt erőszakos. Gyilkosság meg történik időnként, de nem csak Budapesten, és nem is hallottam ilyesmiről mostanában. Azon kívül, hogy én nem vettem észre, hogy veszélyesebb és élhetetlenebb hely lenne a főváros, és ilyenek vidéken is történnek, nem nagyon tudtam mit mondani. 

Meg mesélte, hogy járt Pesten egy ismerősnél, és képzeljem el, ott az ajtók előtt rács van, amit az emberek rendesen be is zárnak. (Nem tudott nem eszembe jutni azonnal fox lakása, és hogy mennyit szenvedtem, mire rá bírtam jönni, a csillió kulcs közül melyik illik melyik zárba a rácson, melyik az ajtóba, melyik a lépcsőház bejáratába.) Meg tudom érteni, hogy a kedves rokon ezt barbár és borzasztó dolognak tartja, hiszen ha otthon vagyok vidéken, sokszor éjszakára se zárjuk az ajtót, mert minek. A főváros azért más, természetes a bizalmatlanság még az egy házban lakókkal szemben is. Abban nincs sok köszönet, ha nem zárod az ajtót éjszakára. Albérletben sokszor még nappal is bezárkóztam, hiába voltam otthon. De mellbevágott, mennyire természetellenes egy sok-sok éve kisvárosban élő embernek az, ami nekem már teljesen megszokott. És valószínűleg neki van igaza, jobb olyan környezetben élni, ahol megbízol a szomszédban és ismersz mindenkit, de kétmillió emberben azért nem lehet feltétel nélkül megbízni. 

Tanulság nincs. Azt viszont rég tapasztaltam testközelből, mennyire eltérhet földrajzi okokból az ingerküszöb, a mentalitás és a hozzáállás. 

diplomáslány

Természetesen nem szakíthattam meg a Mister baráti kör államvizsgás hagyományát, így a nagy nap reggelén a lányokkal még rituális és idegnyugtató jelleggel fogyasztottunk el egy kör rövidet a Kamara teraszán. Nagyon jót tett, fél óráig nem izgultam, de sajnos utána visszatért az érzés. 

Maga az államvizsga egyébként tényleg nem para, ha leszámítjuk, mekkora a tétje. A várakozás fílingje megegyezett egy sima vizsgáéval, talán csak az aggodalom volt nagyobb az arcokon. Dél előtt nem sokkal a teremből kifelé igyekvő konzulensem odajött hozzám, és mondta, hogy szól az opponensemnek, hogy idő van, úgyhogy lassan mehetek is befelé. Így is lett, B.G. ezek után nem sokkal szólított, végre bejutottam. 

Túl akartam lenni már az egészen, mégis megcsapott az "úristen ez most tényleg megtörténik" - érzés, ahogy leültem kidolgozni a húzott tételeket. Hálistennek a mumustémákat szerencsésen elkerültem, ha egy irodalomelmélet-stilisztika kombót húzok, eléggé vége lett volna a világnak. Ehelyett egy lightos kis nyelvi változást és a XX. századi magyar lírát húztam, természetesen Adyról meséltem, róla sokat lehet. A védés nagyon jól ment, K. tanár úr szakmai dolgokba nem ment bele, gyakorlatilag csak mesélnem kellett arról, hogyan végeztem a kutatást a témához és milyen eredményeket kaptam. simaliba. Kiküldtek, visszahívtak, a bizottság úgy döntött, hogy négyesre értékeli a teljesítményét, köszönöm szépen, viszontlátás. 

Eszti lent várt az A épület előtt, ahol hajj de sokat dohányoztunk előadások előtt. Örömködés, végre mindannyian diplomások vagyunk, a négyes tök jó (jobbat nem érdemeltem volna amúgy, úgyhogy elégedett vagyok), telefonok, sms-ek, gratulációk és boldogság. Este ünneplés a kolibüfében, bogitószt, öt éve még nem is tudtunk egymás létezéséről, korszak lezárul, kocc. Elég jó érzés, amikor a kis pajtásaid veled együtt örülnek. 

Tegnap átvettem az indexemet. Már egy hónapja megtehettem volna, teljesen véletlen, hogy államvizsga után egy nappal volt időm és kedvem elmenni érte. Nagyon nem vagyok az a sírós lány, de ahogy elpakoltam a kis fekete könyvecskét, rámszakadt a véglegesség súlya. Hogy akkor most ennek így végleg vége van. Nincs több szeminárium, nincs több zh, innentől nem lesz okom a BTK-ra menni, és ettől egészen elszomorodtam, az a pár könnycsepp meg önkéntelenül kiszaladt a szemem sarkán. 

Sablon és közhely, hogy új korszak, mert az utolsó egy évben is inkább dolgoztam, mint tanultam, de valahol mégis az. Boldog vagyok, hogy bár ráérősen, de eljutottam a diplomáig. Köszönöm minden egyes drukkolómnak, szurkolómnak, támogatómnak, nélkületek nem ment volna. (Elképesztően sokat tud ám számítani pár kedves szó, némi noszogatás, hogy tanuljak, energiaital, kávé vagy egy lazítós sör.) Innentől már csak azért kell izgulni, hogy értelmes munkát találjak, ami egy nagyon izgalmas feladat.

Szóval köszönet még egyszer. Végre én is diplomáslány vagyok.

államvizsgadrukk

Eddig tökéletes hidegvérrel készültem államvizsgára (jó, záróvizsga, de az államvizsga ezerszer menőbben hangzik), megtanultam minden nap az előzetesen beosztott tételadagomat (milyen P vagy én?!), készültem jógyerek módjára. Most meg kezdek aggódni, hogy igazából nem is tudok semmit, minden csak a rövidtávú memóriámban rögzült, szar tételt húzok, nem tudok összeszedetten beszélni, nem jut eszembe semmi, ilyenek. Eddig úgy voltam vele, hogy úgy kezeltem az egészet, mintha egy sima vizsga lenni. Mostanra realizáltam, hogy ez azért kicsit több annál, ha most elbukok, az hatalmas nagy égés és szégyen. Muszájmuszáj sikerülnie, ha már egyszer a Scorpions koncertet is kihagytam, hogy még tanulhassak. (Prioritások.)

Holnap szurkoljatok, hadd ne legyek én az az egyetlen szerencsétlen, aki megbukik az államvizsgán.

babák, babák mindehol!

Most már tényleg az van, hogy egyre gyakrabban vonogatom a szemöldököm, ahogy a facebookot scrollozom. Merthogy kezdem egész hülyén érezni magam, ahogy az utóbbi hónapokban indokolatlanul megemelkedett az ismeretségi körömben a férjhezmenők és babátvárók száma. Ilyenkor szoktam stalkerkedni egy kicsit, ránézek a születési évekre, és amikor azt látom, hogy az aktuális kismama bizony nálam évekkel fiatalabb, akkor valahogy összeszorul a gyomrom, úgy önkéntelenül. Nem mintha a közeljövőben tervezném a férjhezmenést (bár ahhoz nyilván több kedvem van, mert buli, de a lányok lehűtöttek múltkor, ugyanis a menyasszony nem rúghat be. vagyis de, megteheti, de elég gáz esküvői képeket eredményez). Vagy babát (istenments). De egyszerűen nem értem, mások miért érzik időszerűen húszas éveik legelején gyereket szülni. 

Nem arról van szó, mindenkinek megvan a saját motivációja, biztos jó lehet fiatal anyukának lenni. Csak magammal nem vagyok teljesen tisztában, mármint hogy én miért vagyok úgy behuzalozva, hogy a hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy egy élőlény növekedjen a testemben. Nagyon rossz anyuka lennék, nem tudnék mit kezdeni a szereppel. Meg őszintén bevallom, egyelőre én rettegek a szüléstől is, de nagyon. Kb. annyira, mint amennyire félni tudok a sötétben. 

Amitől viszont tartok, hogy így maradok. Húszas éveim legeslegelején még olyan terveim voltak, hogy majd olyan 28-29 évesen már biztos aktuális lesz a téma. Azóta eltelt négy év, és már szimpatikusabb a 30-35 éves kori gyerekvállalás. De tudom, milyen gyorsan szalad az idő, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy 30 évesen nem fogom tovább tolni a dolgot. 

Ambivalens az egész a fejemben. Biztos tök jó illata van egy kisbabának, biztos nagyon cukin tud aludni meg gügyögni, de 0-24es elfoglaltság és sír és megnő és csak a baj van vele. Látom azt a szeletet a jövőben, ahol nem fogok másra vágyni, csak erre. De mi van, ha ez is olyan zsákutca, mint a meggyőződésem arról tinikoromban, hogy pszichológus leszek? Mi van, ha sohasoha nem fogom úgy érezni, hogy akarom? 

 Nem akarok utódok nélkül meghalni, de utódot gyártani sem. Na ezt rakjátok össze. 

agymenés következik

Ma képes voltam azt mondani a kicsi számmal a munkahelyemen, hogy én úgy készülök majd államvizsgára, hogy meló után este tanulok. Erre itt vagyok 10 (tíz!) munkaóra csinovnyikoskodás után (a héten másodszor), és überrottyon vagyok. A szavak nem jönnek, vagy nem úgy, vagy csak félremennek, nem bírok egy értelmes mondatot megfogalmazni, logikusan gondolkozni, per arra emlékezni, mit mondtam öt perccel ezelőtt. Kicsit olyan, mintha konstans lennék részeg. Azt hiszem, totál elfelejthetem a diákmunka+tanulás kombót. Cserébe az agyrohasztó munkahely helyett váltottam egy hasonló agyrohasztóra, de legalább itt ki tudom kapcsolni teljesen az agyam, beállok zombi üzemmódra, és darálom az adóbevallásokat. (Jövőre már meg fogom tudni  csinálni a sajátomat legalább.) 

Arra legalább már most elég motivációt kaptam, hogy érezzem a késztetést egy rendes munkahely megtalálására. Ami elég nehéz, ha azt se tudod, mit szeretsz csinálni vagy mivel foglalkoznál szívesen munka címszó alatt. Úgy érzem magam, mintha póni lennék, és próbálgatnám, mire szánt a sors vagy mire szántam magam, és mikor lesz már cutie markom. Arra már rájöttem, hogy nem akarok semmilyen állami cég csinovnyikja lenni, mert kizsigerel és mellesleg én totál leszarom, ha félreírok egy számot, az ilyen bürokratikus rendszerek meg pont azon az elven működnek, hogy mindent pontosan kell csinálni, különben borul az egész. Úgy szeretnék kreatívkodni, meg írni, amúgy a cicákat is szeretem, nyitok egy cat cafét és a dögjeimet imádja majd minden vendég, miközben én a sarokban írom a kis novelláimat. (Úgyis rég írtam.) 

Nem mondom, hogy kivagyok, mert toltam már heti hat napot három műszakban gyárban, ez ahhoz képest semmi, de az se állapot, hogy a kevés szabadidőmet se tudom kiélvezni. Meh, szeretem a felnőttlét szabadságát, de a munkásélet nem tetszik. Ez a fajta legalábbis tuti nem. 

Abban meg egészen biztos vagyok, hogy holnap ha mindezt visszaolvasom, csodálkozni fogok, mik jutottak eszembe, mert a poszt megírás után tíz perccel már nem is fogok emlékezni az egészre. 

Írás közben eszembe jutott egy tök frappáns befejezés, de mitadisten elfelejtettem menet közben. Mindegy, ma tök sokan felköszöntöttek a névnapomon, Bogáta még virágot is hozott nekem (de rég kaptam virágot. legutóbb is pont tőle. :) <3 ) Meg az eltés bürokrácia is belátta valahol, mennyire önmaga ellen szólott, amikor az évekkel ezelőtt elfogadtatott tárgyaimra azt mondta, hogy fogadtassam el újra, és ma a to-s néni személyesen hívott fel, hogy sztornó, nem kell még emiatt szaladgálnom, el van fogadva. Szóval amúgy minden rendben van, csak legyen egy nap 48 óra, és abból léccilécci hadd aludjak 24-et. És azt is a kedvenc ágyamban. Köszi. 

bürokrácia

Amikor azt hinnéd, hogy azzal, hogy leadtad a szakdogádat, célegyenesben vagy és már csak a záróvizsgára kell tanulni, akkor szembejön a facebookon (!) egy emlékeztetető, hogy még lesz egy köröd a TO-n, vidd be a nyelvvizsgáidat, fizesd be a tartozásaidat, menj el négy könyvtárba és pecsételtess le egy darab papírt annak bizonyításaképpen, hogy nincs tartozásod, mindezt még akkor is, ha be se tetted oda a lábad tanulmányaid során, és pont most kezdtél az új munkahelyen, ahol reggeltől estig heti hat napot akarnak dolgoztatni, akkor elkezdesz kalkulálni, hogy mégis mikor és hogyan és minek. Amúgy tudhattam volna, minden barátom átesett ezen a procedúrán, de esküszöm, ez a legnehezebb része a diploma megszerzésének. meh. Közben enyhén rettegek, hogy nehogy az utolsó észt zh-mon bukjon minden, nem bírok én már ilyenekkel foglalkozni, legyek már túl rajta. És még egy rakás tételt kell megtanulnom.

Még jó, hogy a kis magánéletemben boldogság van, meghittség és szeretés. Nem is tudom, mi lenne velem most egyedül.  

napi prosztó

Nem bírom ép ésszel felfogni, hogyan lehetséges az, hogy elmegyek egy felsőoktatási médiakonferenciára, ahol a rendezvény utáni fogadáson az egyik túlbuzgó fotóscsaj konkrétan a pofámba fényképez, miközben szendvicset zabálok. Egy média(!)konferencián. Nem mondom, hogy szar az újságíró/fotósképzés vagy akármi, de f@szom, ha valaki ebből akar megélni, legyen már tisztában olyan alap dolgokkal, mint hogy nem fényképezünk étkező embereket, mert az bunkóság. 

finnugor hazugság

Komolyan sírva fakadok, ha még egy "alternatív" nyelvrokonítási katyvasz a szemem elé kerül. Ostoba, ostoba, ostoba emberek. De ne csak nekem fájjon, nesztek. 

• "A múlt század elején Magyar munkások és mérnökök az indián lakossággal a Dél-amerikai vasútépítésnél. Magyarul tudtak szót váltani. Kiderült több törzs beszéli az õsmagyar nyelvet, melyet odafigyeléssel meg lehet érteni. 10 ezernél is több magyar azonos térképészeti és családnevet találunk ezeken a területeken.(...)
  pl. ezeket a szavakat használják: apa=apa, aya=anya, nap=nap, vin=vén, kit=két, us=õs, cu=kõ, pi, bi=víz, fuel=folyó, pille=pille, lepke
  Magyarral megegyezõ földrajzi nevek: Tanay, Damma, Taday, Mór, Momay, Mansy, Pil, Béla, Uray, Zillahi stb. Zuay tartomány egyik õsrégi helysége: Pest. A spanyol hódítók erõszakos uralma sem tudta teljesen kiirtani a régi múlt emlékeit és az õsnyelvet. Ez az õsmagyar nyelv."
  http://hungarianrealnews.com/tortenelem/oldal1.html
  
  
• Rokonlátogatóban az ujguroknál
  "Gyermekkori kívánságom volt, hogy eljuthassak a rokon népekhez, akikhez a ,,hadak útján” Csaba királyfi segítségért ment.(...)
  
  
  Egypár ujgur szót lejegyeztem, melyek hangzásukban és jelentésükben is nagyon közel állnak a magyarhoz. Először magyarul írom, és utána ujgurul: kecske — ecske; teve — keve; kos — kos (berbécs); oroszlán — aroszlán; bika — buka; alma — alma, kék — kök; bátor — bátor; unokám — ukám; kicsi — icsig; szakáll — szakál; kalap — kalpag; nyakam — jakam; késni — kicskis, dideregni — titirmek; menés — minis; tűrni — türüs (ing ujját feltűrni); gyúrás — jurus; édesanyám — édemenem; apám — átám."
  http://www.ujgur.hu/muvelodes/lorincz-bela-rokonlatogatoban-az-ujguroknal/
• "Itt megint alapkérdéshez jutottunk, ti. a sumer nyelv - ki kell mondani - szegényesebb, mint a magyar nyelv. Méghozzá a nyelvtani szerkezetét tekintve is és a kifejezési lehetőségeit tekintve is. Ezt mi onnan tudjuk, mert mi eléggé régen és eléggé intenzíven foglalkozunk azzal, hogy képírási szintű sumer közléseket megpróbáljunk sumerül olvasni, és - most kezd a csizma az asztalon mozogni - elkezdünk magyarul olvasni. Bármennyire furcsán hangzik, magyarul kerek, nagyon szép és tartalmas közlések olvashatók le, sumerül pedig döcögős és bizony néha nagyon közelítő értékű. Ezekkel a kérdésekkel meg kell barátkoznunk, hogy a magyar valami olyan hihetetlenül gazdag lehetőségrendszert őrzött meg, hogy ezekhez képest tényleg periféria - akármilyen furcsán hangzik - a sumer is. Egy a főtörzsről korán leszakadt, délre szorult és ott betokozódott, lehetőségei szempontjából pedig elmerevedett nyelvi rendszer. Mint ahogy az egész műveltség ilyen."
  http://www.kincseslada.hu/magyarsag/content.php?article.250
  
  [*sóhaj* ékírást magyarul olvasni. Ugyanez a nagyon okos ember arról beszélt még, hogy a kétnyelvű gyerekeknek szopóroller az élet, mert "csökött" lesz a nyelvtudásuk mind a két nyelven. És hogy nem adták ki neki a Sajnovics Demonstratio-ját az egyetemi könyvtárból, mert igazából Sajnovics tök mást írt, mint amit mi hiszünk. Róla meg tudták, hogy világgá kürtölte volna a nagy igazságot.]
  
  
• "A nemzetközi orientalista konferencia elfogadta, hogy az emberiség  civilizációjának bölcsője NEM Mezopotámia, ahogy eddig hitték, hanem a Kárpát medence, s ezen belül Erdély.(...)
  Joseph Budenz (aki egyetlen szót nem tudott magyarul) de kidolgozta ezt a nyelvészeti elméletet, saját maga a következőket mondta:  Nincsenek szövegek melyek a finnugorság nyelvén szólnának, az írásbeliség előtti korból.
  http://www.igazsagok-gazsagok.info/www/MAGYAR%20OSTORTENET/MAGYAR%20OSTORTENET.htm
  
  
  [Nem bírom ki: nincsenek szövegek az írásbeliség előtti korból. Most komolyan. Írásbeliség előtt. Nincsenek. Szövegek. Nincsenek. Tényleg?
  

  Budenz tudott magyarul.]
   
• Ezt meg Vona Gábor ejtette ki a száján állítólag: "A rovásírásos tábla azt üzeni mindenki számára, hogy elfelejtjük a finnugor hazugságot és magyarként vállaljuk, hogy Attila unokái vagyunk."
  http://www.parameter.sk/rovat/kulfold/2011/09/23/vona-gabor-felejtsuk-el-finnugor-hazugsagot-attila-unokai-vagyunk

Félelmetes.

Keel tuli meestega kaasa

A dilettantizmusnak is van azért határa. 

Írom a fantasztikus szakdolgozatomat nyelvrokonsági kérdésben, ami egy király téma. Alapvetően az észtek viszonyulását vizsgálom a finnugor nyelvrokonság elméletének kapcsán. Hálistennek az utolsó harmadban járok már, nincs sok hátra, gondoltam színesítem kicsit azzal, milyen agyfasz dolgokat lehet észt internetes fórumokon olvasni. Természetesen megy ott is a sumérozás, japánozás, töröközés, csak jóval elszigeteltebben és sokkal kisebb mértékben, mint nálunk. Az imént találtam egy cikket a kínai-észt nyelvrokonság elmélettel kapcsolatban, ami olyan, hogy ülj le fiam, egyes, és különben is bődületes baromság. 

Szóval ez a szerencsecsomag kis kínai Gao Jingyi fogta magát, elment Észtországba tanulni, amit nagyon jól tett. Megtanult észtül, jéééjj, és felébredt benne a gyanú, hogy hékás, itt vannak szavak, amik hasonlítanak, meg nyelvtan, ezek tuti rokon nyelvek. Olvastam már ilyet, nincs is ezzel baj, ahogy a konzulensem mondja, nyitottnak kell lenni, ha tudományosan meg tudja alapozni, akkor lássuk. 

Ezek után azt vagyok kénytelen olvasni, hogy a balti-finnek Kínában éltek és közös alapnyelven társalogtak a kínaiakkal, majd fogták magukat és adiós, vándorútra indultak az újkőkorban, hogy letelepedjenek a Balti-tenger mellett. Még ez is oké lenne. De. A magyarázat a nyelvekre. Tessék kapaszkodni. 

A balti-finnek távol-keleti férfiakból és az útközben felszedett európai nőkből állnak. A férfiak megőrizték a nyelvüket, a nők adták a géneket. Azért van az, hogy a nyelvrokonság fennáll, viszont a baltiaknak nincs ferde szemük. Belemehetnék végtelen hosszú okfejtésbe, hogy ez miért faszság, de szerintem nem kell magyaráznom. wtfwtfwtf. 

reménysugarak

A végkimerültség határán ültem P. úrral a tűzlépcső homályában, jóéjtcigarettát szívva, és azt ecseteltem neki éppen, mennyire elfáradtam, de írtam öt oldalt, és már csak tizenhármat kell, de az nem para, ha minden jól megy, végzek péntekre, de azért kicsit meg akarok halni és nem látok és tele van az agyam a szakdogával, amikor az ott dohányzó másik két kolis közül egyikük belefolyt a társalgásba. Az ő töri szakos ismerőse a hatodik oldalon jár. A másik ott dohányzó, egy lány egészen összetörve mesélte, hogy ő feladta, mert rájött, hogy amit bizonyítani akart, azt nem tudja, beletenyerelt a legnagyobb szarba, amibe csak tudott a témájával.

Megnyugtató, hogy nem én állok a legrosszabbul. 

választás14

Szeretek szavazni. De tényleg. Még akkor is kiválóan éreztem magam, amikor beálltam az Eötvös utcai átjelentkezős sorba, ahol közölték, hogy másfél óra várakozásra kell számítani. Mondom jó, számítottam rá, már olvastam az indexen, hogy megint horrorsorok várnak az átjelentkezőkre, de engem aztán nem érdekel, álldogálok fél napot is, de én szavazni fogok és kész. Ehhez képest bő egy óra alatt bejutottam, várakozás közben pedig teát és vizet osztogattak, ami nagyon cuki dolog. Tiszta lelkiismerettel jöttem ki, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza, és bizakodva vártam az eredményeket. 

Amiket komolyan nehezemre esik elhinni. Hol az istenben bujkál ez a rengeteg fidesz szimpatizáns? Az ismerőseim közül nagyon kevés olyan embert tudnék mondani, akiről tudom, hogy biztosan rájuk szavazott. Másrészt az emberek komolyan nem veszik észre, hogy ami az elmúlt négy évben történt, az rossz? Tényleg ennyire segghülye mindenki? Tényleg annyira király egy olyan országban élni, ahol döglődik a demokrácia, cigi csak a trafikból, állami földet csak a haveroknak, dübörög a stadionbiznisz, a köztévé cenzúráz, a felsőoktatás romokban és ki ne menj külföldre dolgozni te hálátlan egyetemista szarcsimbók, az általános iskolás meg tanulja csak meg, hogy buzinak lenni halálos bűn, a kórházak undormányok, de, DE tessék bazdmeg, az elmúlt évtized legköltségesebb és legelcseszettebb projektje, a négyes metró már jár. Igen, basszameg, tök jó lesz ez nekünk még négy évig. Kedvenc viktátorunk úgyis kitalál még pár remek intézkedést, amivel megszépítheti a hűmagyarok életét. 

Négy éve is azt mondtam, hogy most kéne dobbantani, most megismétlem önmagam: most kéne dobbantani. Amíg még lehet. 

Az meg valami elképesztő pofátlanság, hogy a kormánypárt 700ezer szavazatot vesztett a négy évvel ezelőtthöz képest, és lám, mégis lehet, hogy meglesz az a kurva kétharmad. Szégyen, szégyen és a demokrácia pofánköpése ez, kérem szépen. 

suckdoga

Pató Pál urat rólam mintázták. 

krétafirka a Zichy Géza utcából

- Jössz?
- Hova?
- Velem.
- Igen.

És ennyi. Soha többet semmi definíciót, kategorizációt, agymenést, magyarázatot nem fogadok el se a barátságra, se a szerelemre. 

szakdogamóka

Amikor két órája szenvedsz egy szaros kérdőív összeállításával a szakdogádhoz, és már egészen belejöttél, gondolsz minden eshetőségre, egyértelműen fogalmazol, talán még el is kezded élvezni, és ezek után azt kapod a képedbe, hogy Qestion Limit Reached, és fizess elő a szolgáltatásért, de egyébként totál free vagyunk, akkor a következő opciók állnak rendelkezésre:

a, felgyújtom ezt az egész kócerájt, égjen a rohadék, most azonnal benzint nekik és sikítsanak, mint a disznók

b, levélbomba. egyszerű, elegáns, és azok a kis ujjacskák, akik ezt az üzenetet képesek voltak egyszer begépelni, azoknak végük.

c. sírok. ezt nem tehetik meg velem. tovább sírok. elbasztam két órát totál feleslegesen.

d. sör. és cigi. és nyugalom. és mantrázom, hogy minden okkal történik.és nem adom fel és folytatom.

Még szerencse, hogy délután vettem egy heinekent.

k.o.

Van az úgy, hogy pofátlanságnak érzem, hogy este 10kor totál álmos legyek, tekintve, hogy délben keltem, akkor sem önszántamból. (Elfetrengtem volna még jóideig a Világ Legkényelmesebb Ágyában, de a család az család, és ha a kedvenc húgom hív, akkor menni kell.)

Na és akkor magamba töltök egy energiaitalt, mert ez így nem állapot, de innentől a totál kómából áttranszformáltam magam hiperaktív álmosba, ami annyi, hogy mindent akarok csinálni, de továbbra is álmos vagyok, szóval valószínűleg innentől még használhatatlanabb vagyok, mint voltam és nem csinálok semmit. Meghasonlottam, vége, mára ennyi voltam.

(Azon meg nincs kedvem tovább pampogni, hogy a kedves TH úgy döntött, nem fogadja el a késve beadott kérvényemet a költségtérítésem ügyében. Naná hogy késve adtam be, mert a kérvény leadás határidejének napján fél 2kor tájékoztattatok egy rohadt Neptun üzenetben, hogy átraktatok, amit természetesen csak másnap olvastam. Köszipuszi, csak ehhez van hangulatom, hogy utolsó félévben még próbáljam bizonygatni az igazamat, vagy legalább az empátia legkisebb szikráját kicsikarni belőletek. Azért lássuk már be, hogy 3 kreditért 120ezer kicsit necces, bármennyire is magas az oktatás színvonala.)  

hjaj...

Távol álljon tőlem, hogy párkapcsolati tanácsokkal lássak el bárkit is vagy szakértőnek képzeljem magam (istenments), de amikor sugárzik az ostobaság, az nem tud hidegen hagyni.

Nehezen tudnám kitörölni azt a beszélgetést az agyamból, ami pár hónapja esett meg : nőszemély1 és nőszemély2 azt bizonygatták nagy elánnal, mennyire szeretik a párjukat, de sajnos ők féltékenyek, természetesen nem a párjukra, hanem azok miatt a szégyentelen lányok miatt aggódnak, akik ki tudja, mikre nem képesek, hogy az ő egyetlenüket elcsábítsák. De ez egy természetes dolog, igenis, ami az övék az az övék, az ő barátjuk ne beszélgessen más lányokkal, ne táncoljon más lányokkal, ne ismerkedjen más lányokkal, lehetőleg ne is nézzen rá egyre sem és gondolom az lenne a legjobb, ha nem is tartózkodna soha egy légtérben nőnemű egyedekkel. Mert hát a szerelem az ilyen nyilván, minél nagyobb (a bizalmatlanság), annál jobban kell vigyázni (a másikra, mert biztosan nem tudja, mi a jó neki), nehogy a gonoszak bekavarjanak.

Valahogy helyreállt a világ rendje, amikor ma nőszemély1 és nőszemély2 arról beszélgettek, mennyire igazságtalan nőszemély2 pasija, hogy ok nélkül féltékenykedik, pedig ő nem is csinált semmit és egyébként se akarna, és milyen rossz ez így. A fagyi visszanyal ti-pi-kus esete, mellesleg éljen a kettős mérce és a boldog, őszinte párkapcsolatok. 

^_^

Boldogság van. Végre.

i am a ukrainian

annyira, de annyira dühös és szomorú tudok lenni a napokban, ha Ukrajnára gondolok.

Egészen hamar kezdtem követni az eseményeket. Aki ismer, tudja, milyen hamar be tudok lelkesedni, ha tüntetésről, demokratikus jogokról, önmagunkért való kiállásról van szó, úgyhogy napi rutin lett lecsekkolni, mi történik a kormányellenes tüntetőkkel. Nem teljesen váratlan fordulat, hogy a tömegbe lövetnek, de valami elképesztő módon fel tudom baszni magam ezen. Emberi jogok, Európa, fegyvertelen emberek meggyilkolása? Ezt mégis hogy? Rettenetesen gyűlölöm, ha a szabadságukért harcoló, az életüket kockáztató emberek sorsáról a hatalmukat féltő korrupt politikusok döntenek.

Én a szabadságharcosokkal vagyok.

részegek üvöltenek a folyosón, ezaz

Lent már negyed órája megy a kolibuli, a tűzlépcsőn konstans az üvöltözés, én meg pizsamában ülök a gép előtt és teát kortyolok. Úgy tűnik a világ kifordult önmagából. Fél éve megrohadtam volna, ha tudom, hogy buli van, nekem meg a négy fal között kell ülnöm. De most jó ez így. Fáradt vagyok, keveset aludtam, sokat dolgoztam, rohangáltam a TO-n, órán voltam, elég volt már ebből a napból. A fiatalság érezze jól magát, ma nyugdíjas napot vettem ki. (Amúgy sincs túl sok kedvem ugyanazokat az arcokat nézegetni egész este. Berúgni még annyira se. Amúgy se lesz ott senki, aki számít.)

Van egy jó meg egy rossz hírem, melyiket mondjam először? Oké, kezdem a jóval: voltam a TO-n, és elvileg nincs kredittúlfutásom. Azt nem tudom, hogyan lehetséges ez, de én elfogadom. Valamit nagyon jól csináltam ezek szerint tudat alatt tárgyfelvételekkor. És a rossz? Hát jó, legyen: átpakoltak költségesre. Valamiért nem vagyok annyira kétségbe esve, mint lehetnék. Bár igen mókás, kedden láttam a neptun üzenetet az átsorolásról, amit hétfő délután küldtek, és a költségtérítéssel kapcsolatos kérvények leadási határideje hétfő volt. Kissé nonszensz. Hálistennek igen gyors választ kaptam a hök-ös tanulmányisoktól, úgyhogy ma betámadtam a költségtérítési referenst. Még nincs minden veszve, adjak be kérvényt, be fogják fogadni a késés ellenére. Annyira, de annyira boldog lennék, ha szerencsétlen 3 kreditért nem kéne 150.000 Ft-ot kiperkálnom.  Az meg totál szívás, hogy a szoctámnak búcsút inthetek, és kénytelen leszek többet dolgozni, ha nem akarok éhen veszni. Természetesen a lottó ötös és/vagy gazdag férj még mindig szerepel a meggazdagodási opcióim között. De futtathatok lányokat és lehetek madam is akár, ez a pálya valamiért mindig is vonzott, kár, hogy kevésbé megbecsült szakma.