Csábrág

Hát úristen, ez a hétvége is mi jóság volt...

Pár hete jutott a fülünkbe, hogy Éogilék egynapos csábrági várnézős, szalonnasütögetős, ottalvós bulit terveznek, és lehet csatlakozni. Nanáhogy azonnal menni akartam, várrom, meg szabadban alvás, éjjel csillagnézés, amúgy is nyár van, mászkálni kell, otthon ülni unalmas. Drage óta megint szívesebben mozdulok ki, az a policy, hogy élményeket kell gyűjteni, nem az internet előtt elbaszni az időt. Kezdetben csak a lelkesedés volt meg, és reménykedtünk, hogy lesz valaki, akihez beférünk a kocsiba, Csábrágra ugyanis tömegközlekedéssel eljutni egészen lehetetlen küldetésnek tűnik, meg egyébként is Szlovákia egyébként. Végül a Meta-Yzak páros befogadott minket, amiért egyébként borzasztó hálás vagyok.

Miután végigtúlóráztam a hetet, pénteken munka után szerettem volna csendesen eltávozni az élők sorából, de nem lehetett, mert egy bánki kitérőt terveztünk be. Meló után hazagurulás rollerral, pakolás, utolsó boltkör, aztán indultunk is. Amilyen fáradt voltam eleinte, annyira jó ötletnek bizonyult végül Bánk: miután lepakoltunk Metáéknál, lesétáltunk a tóhoz, becsatlakozott Kincső is, majd átúsztuk a tavat. Visszafelé már a Bánkitó Fesztivál soron következő koncertjének ritmusára úsztunk, igen fílinges (de rég használtam ezt a szót) volt. A nap zárásaként megpizzáztunk, aztán alvás előtt még a nyaraló teraszán beszélgettünk és iszogattunk. Én már készültem a csábrági szabadban alvásra, és rávettem Foxot is, hogy kint aludjon velem az udvaron (szegény). Nagyon-nagyon boldogan aludtam el, hogy végre nem a hév sikítására kell aludnom, és az utcai lámpák se sütnek a szemembe. Kicsit vidékhiányom van, azt hiszem.  

Reggelre megállapítottam, hogy bár übermegnyugtató volt a szabad ég alatt aludni, éjjel sikerült egy kisebb hangyaboly mellé dobni a hálózsákokat, engem pedig kifejezetten szerethettek csípkedni, mert lett néhány búb rajtam. Sebaj, ez ilyen. Reggeli közben egy mókust figyeltünk a fán, majd csobbantunk még egyet a tóban, mielőtt a társaság másik fele megérkezett. Mikor mindenki indulásra készen állt, nekivágtunk az útnak Szlovákia felé. 

Mivel étkezni megálltunk a szlovák oldalon, jócskán benne jártunk a délutánban, mire arra a pontra értünk, ahol leraktuk az autókat és gyalog folytattuk az utat. Körülbelül egy órás séta után értünk a vár aljába, megkerestük a közeli forrást, megtöltöttük palackjainkat, majd felmásztunk a romokhoz. 

Csábrágról azt érdemes tudni, hogy valószínűleg a 13. században épült, őrvárként funkcionált, majd 1812-ben az akkor tulajdonosok, a Koháryak fogták és felgyújtották. A vár azóta áll magában és pusztul. Illetve nem teljesen pusztul, ha restaurálásra nem is fog sor kerültni, az állagmegóvásra igyekeznek hangsúlyt fektetni. 

Itt egészen kicsinek tűnik a vár - pedig nagyon nem az.

Azért el lehet képzelni, mennyire hangulatos egy kétszáz éves várrom. Az egy dolog, hogy körbenézel és nem látsz mást, mint mélyzöld falombokat és omladozó falakat, mást se csinálsz, mint próbálod elképzelni, milyen lehetett itt élni. Én legalábbis mindig ezzel vagyok elfoglalva, és mindig iszonyatosan idegesít, hogy sose tudom teljesen magam előtt látni a múltat.

Nyilván az a tető nem így maradt fenn az utókorra

Miután lepakoltuk a holminkat jövendőbeli szalonnasütögető- és alvóhelyünkön, körbejártuk a várat.

Jobb oldalt, ahol a kőfal foghíjas, csúszós lejtő után juthat el az ember a pottyantós wc-hez. Nagyon autentikus egyébként.

 Nem győztem örvendeni azon tény felett, hogy ott vagyunk.

Ott fent, ahol a torony tetején egy fa lakik, na ott laktunk mi is egy éjszakára.

Mászkálás után cserépgyűjtésbe fogtunk, ugyanis körbe a várfalon túl a föld tele van régi cserepekkel. Meg kellett állapítanom, hogy nagyon szar régész lennék, ami elég szomorú, mert gyerekként nagyon az akartam lenni, szóval nem lennék jó régész, mert bár Éogil szerint tele volt minden, én nagy nehezen találtam három nyomi kis cserépdarabot.  

Azon a hídon láttunk egy mókust is.

Mivel jó mocskosak lettünk, Foxszal kis pihenés után lebotorkáltunk a forráshoz tisztálkodni. Sok értelme persze nem volt, mert mire visszaértünk, ugyanolyan koszosak és izzadtak voltunk, mint előtte.

Elég mesés.

Mire mi visszaértünk, pont mindenki más indult mosakodni, úgyhogy mi maradtunk őrizni a holmikat. Rég leledztem ekkora hatalmas csendben, mint amikor kifeküdtünk a padokra hallgatni a fecskék csicsergését. Fecske, tücsök, néha méhek, egy-egy kósza repülő, de nulla hév, autó, villamos, imádtam.

Megy lefele.

A naplementét együtt néztük. (Kivéve Yzak, aki már fát gyűjtött a tűzrakáshoz.) Kicsit fura volt, ahogy lement a nap, és megéreztem a súlyát annak, hogy mi akkor most itt alszunk, most már ha akarnánk, se nagyon tudnánk visszakozni.

Magic hour.

Következett a szalonnasütés és sztorizgatás, ami egyébként tök jó volt, de még jobb lett volna, ha nem dönt úgy az egyik szemgolyóm, hogy kivételesen allergiás lesz a füstre és semmi másra nem hajlandó, mint konstans könnyezni és csípve érezni magát. A vacsora utáni csillagbámulásban is sokat segített volna, ha nem kellett volna pár percenként pihentetni, de így is lenéztem a csillagokat az égről. Mióta vártam már, hogy értelmes, fényszennyezéstől mentes csillagos eget lássak...

Kilátás az "ablakunkból" nr 1.

 Az éjszaka nyugodtan telt, leszámítva a pelét, aki azt tervezte, hogy kirágja egy narancsleves doboz oldalát. Most már legalább tudjuk, hogy a pelék, ha tehetnék, narancslén élnének. A föld puha volt, én jól kipihentem magam. Kevés olyan cool érzés van, mint amikor hajnalban felébredsz, és egy romos várfal ágaskodik melletted.

Kilátás az ablakból nr 2.

Reggel még tábortűznél sütöttünk reggelit, utána pedig megnéztük az egész vár legindokolatlanabb helyszínét, a félig beomlott kápolnát, ahova úgy kúsztunk be egy lyukon át. Már maga a hűvös terem is impozáns volt, de a kisebb terem, ahova átjutottunk, egészen borzalmasan krípi volt. Nem mi voltunk az elsők, akik ott jártak: a terem hátsó falánál egy hatalmas állati koponya volt elhelyezve, rajta valami piros (inkább festék, mint vér), előtte kis kövecskék körben, mint egy okkult szertartás része. Két opció van: vagy live szerepjátékosok jártak arra, vagy szektások. Ha előző este lemerészkedünk a kápolnába, lehet, hogy nem aludtunk volna olyan nyugodtan. (Nekem erről sajnos nincs fotóm.)

A fél társaság.

Miután magunkhoz tértünk, készülődtünk a hazaútra: mindenki leballagott a forráshoz vízért és tisztulni, összepakoltuk a holminkat, majd nekivágtunk a visszaútnak az autók felé. Legalább 100 fok volt, leolvadt az arcom, a hajam hiába vizeztem, megszáradt hamar, fáradt voltam és nyűgös, mire hazaértünk, de úristen, egy igazi várban laktunk, mi voltunk a várurak, csillagnéztünk, régészkedtünk, hát ennél jobb nem is lehetett volna ez a hétvége. Csábrág meg <3 

(Veszek most már egy fényképezőgépet, mert ez tűrhetetlen. Az első fotót a saját mobilommal készítettem, igen ratyi, a többit Fox telefonjával. Ég és föld.)

best pride ever

Kissé szomorkásan vettem tudomásul, hogy bár rollerrel érkeztem, azt az Oktogontól a Tabánig tolnom kell majd, mert a szervezők nem szeretnék, hogy guruljak. Aztán igen hamar rájöttem, hogy ha akartam volna, se tudtam volna gurulni, olyan sokan voltunk.

Viszonylag spontán jött a gondolat, hogy prájdoljak: bár tavaly jól éreztem magam, a kordonok, a bezártság adott egy olyan alaphangulatot, ami miatt idén nem terveztem kimenni. Aztán végül péntek este, mikor már láttam, hogy ismerősök szervezkednek, rájöttem, hogy balfaszság lenne kihagyni egy kis kényelmetlenség miatt. Plusz olyanok a jelenlegi állapotok kis hazánkban, hogy mindenképpen ott kell lennem megmutatni, hogy nem csak homofób nyomoroncok alkotják ezt az országot. 

Természetesen én értem oda utolsónak a társaságból, a többieket már noszogatták, hogy menjenek beljebb, mert ahol álltak, az kevésbé biztonságos. Mivel viszonylag korán érkeztünk, meg is ijedtem, milyen gyorsan az első kamionokhoz értünk, bővében voltunk a helynek, féltem, hogy kevesen leszünk, de ez a félelmem teljesen alaptalan volt. Mivel majd kitikkadtunk a hőségben, indulás előtt betértünk egy zsúfolásig telt pubba, ahol elszürcsöltünk egy somersbyt/kávét/sört, a nyitóbeszédet is onnan hallgattunk. Szóba elegyedett velem egy szőke külföldi lány, aki nem értette, mi ez a hatalmas rendőri készültség, de sokáig nem magyarázhattam neki, mert lassan indult a menet, mi is kivonultunk. Induláskor sikerült a menet legelejére keverednünk, azóta láttam is pár fotót, amin pont ennek okán rajta vagyunk.

A tavalyi pride is jó élmény volt, de az idei túltett rajta. Nem történt semmi attrocitás, egyedül a Várkert Bazár környékén hallottunk sípoló homofóbokat, de látni nem láttuk őket. Olyan volt az egész, mint egy szép nagy vidám fesztivál, ebben nem különbözött a tavalyitól: mindenki mosolygott, táncolt, integetett, borzasztó jó érzés volt. Idén nem is éreztem magam tüntetőnek, mert ez nem tüntetés, ez egy kis fesztivál, ahol az emberek összejönnek megmutatni, hogy aki nem heteró, az is ugyanolyan értékes ember és ugyanúgy joga van szeretni, szeretve lenni, és nem normális az, hogy nem foghatja meg az utcán a párja kezét. Idén is a "love and tolerate" feliratú twilight sparkle-ös póló volt rajtam, egy kislánynál sikereket is értem el vele, szóval már megérte. :D Idén egyébként valahogy elmaradt az a nyomasztó bezártság-érzés, ami tavaly kissé megkeserítette a vonulást. Tudtam, hogy most se gondolhatom meg magam menet közben, de fel sem merült bennem, hogy korábban lelépjek. Olyan szép és jó volt minden. :) Na meg az útvonal is sokkal változatosabb volt a tavalyinál, a Lánchídon átprájdolni mekkora menőség már. Igaz viszont, hogy kevesebb emberrel találkoztunk az útvonal miatt, tavaly sokan integettek, buliztak a házak ablakaiban, most alig jártunk olyan helyen, ahol lakóházak álltak.

A Tabánon tényleg piknikhangulat volt. Leültünk mi is, meghallgattuk a záróbeszédeket, kicsit még hesszeltünk, aztán indultunk haza. Rég érzetem magam ennyire felszabadultan, nekem tényleg hatalmas élmény volt az idei pride. Egy napra Budapest egy szép és vidám hely lett.

(Az meg már csak lolfaktor, hogy Csaba pár órára index címlapsztár lett, ahogy a fejem negyede is.)

Drage, Horvátország

A nyaralásokban mindig az a rossz, hogy olyan hamar véget érnek. Semmi, de semmi kedvem nem volt otthagyni a tengert, az erkélyről nyíló panorámát, a közös grillezéseket és sétákat, a társaságot, a romantikázást a tengerparton esténként és a holdbámulást, a kalandokat, a pihentető alvást.

Kilátás az erkélyről

16 évesen voltam tengerparton nyaralni Olaszországban, ott homokos volt a part, és igazán nem is fogott meg maga a tenger. Nagy víztömeg, amiben lehet fürdeni, oké. Horvátország egészen más történet. A kavicsokkal főleg első este küzdöttem, de onnantól le nem vettem a védőcipőt, ha vízbe mentem. A víz hihetetlenül kék volt, mint a filmekben és az utazási irodák prospektusaiban, amerre a szem ellát, szigetek sorakoztak a láthatáron. Mindig volt valami, amin percekig legeltethettem a tekintetem: hol egy érdekesebb árnyék valamelyik sziget oldalán, hol egy fura felhő vagy szimplán a valószínűtlenül gyönyörű víztükör.

Kékség és a szigetek

Nyaralást ennél jobban kimaxolni nem is lehet: búvárkodtunk, strandoltunk, andalogtunk a biogradi tengerparti sétányon és indokolatlan méretű fagyikelyhet ettünk, bejártuk a Krka nemzeti parkot és a háttérben egy hatalmas vízeséssel fürödtünk a folyóban, utolsó napra pedig hajót béreltünk és bejártuk a környező szigeteket, templomhoz másztunk fel, fagyiztunk, delfineket lestünk, kikötöttünk random helyeken és úsztunk a hajó körül, felváltva vezettük a hajót, búvárokat kerülgettünk és a hajóorron monokiniztünk. Reggelenként ki kellett szaladnom az erkélyre, hogy megbizonyosodjak róla: a tenger nem ment sehová és még mindig ugyanolyan elképesztően szép a kilátás. Ilyen panorámáva a reggeli kávé is finomabb. Meg a reggeli meg a vacsora. És a sör is jobban esik. Esténként pedig ámulva néztük, ahogy a holdfényt beborítja a vízfelszínt. Kevés ilyen szép dolgot láttam életemben.

Krka

Egyszerűen tökéletes volt. Ha a szúnyogok kissé kevésbé szerettek volna, nem sértődtem volna meg, de csekély ár ez.

Naplemente után

A visszaindulás napján gyorsan összepakoltam, hogy még leszaladhassak a tengerhez. Bokáig a vízben állva csak arra tudtam gondolni, hogy máris honvágyam van, valamint rohadjon meg mindenki, aki még Dragéban töltheti az idejét. Nagyon-nagyon szomorú voltam, de bizakodó is: hátha megyünk még...

Hajó

 Nyaralni jó. Gyakrabban kéne.  

nyárközép

Fúha. Mostanában elkezdtem emlékezni az álmaimra. Ez általában jó, mert legalább van egy kis sejtésem, mivel szórakozik az agyam éjszaka, de ma megint olyat sikerült kitalálnia, aminek a hangulata rajtam maradt.

Szóval álmomban nem volt fox. Hogy elhagyott vagy nem is létezett soha, azt nem tudom, de szingli voltam. De nem az a "végre kicsit egyedül vagyok és nyugi van és azt csinálok, amit akarok", hanem az a szingli, aki már pont ráunt erre és érzi, hogy most már jó lenne valakivel lenni. Éreztem azt a feszítő érzést, hogy amúgy jól vagyok, csak a fszom már, hát nem igaz, hogy nem bújhatok oda senkihez esténként, és egy mardosó hiányt valahonnan a mellkasomból, ahol a felfűtött szerelmes állapotnak kéne lennie.

Így ébren megnyugtató, hogy ez az időszak rég elmúlt, nem téma, hogy ki lesz a következő, tartós lesz-e, nincsenek béna játszmák, egyéjszakák, habkönnyű kavarások. Annak is megvolt a maga szépsége, mert sosem tudod, mit várj, sosem tudhatod, hátha aznap találkozol valakivel, aki megmozgat, és ez borzasztó izgalmas tud lenni. De egy-két év után bele lehet unni, fáradni, elkezd hiányozni az az érzés, hogy van mellettem valaki, akiben megbízok, szeretem és viszontszeret.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Líthas. Életem elsője. Pont odaértünk a naplemetére, Pilinszky után el bírtam volna viselni némi csöndet. A gyertyák a kőfalon eleinte a halottak napját idézték fel bennem, de egy idő után képes voltam tündércsalogatóként tekinteni rá. Tábortűz, tábortűz melletti beszélgetések, Ickével mindig történik valami, sülő krumplik és kolbászkák, sör, enyhe spicc, pisilés a természet lágy ölén, félhold, a kőfal megvilágítása néha egészen kísérteties, az idő kellemes, utolsó pillanatban beeső váratlan vendégek, éjfél után búcsúzkodás és indulás haza, megindulunk és meglátjuk, de a táv rövidebb, mint számoltuk*, jééé, az már a kolosy?

Szép volt, örülök, hogy eljutottam.

*Utólag ellenőrizve látom, hogy azért az 5 km séta megvolt a katlantól.

fiatalfelnőtt

Elég menő volt a kis kolléganőimmel beülni koktélozni egyet péntek délután, meló után és "szakmázni". Az van, hogy ha az ember elkezd valahol dolgozni, időnként baráti társaságban is elkezdi ontani magából a munkahelyi történéseket, és arról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy a barátokat 1. valószínűleg egyáltalán nem érdekli, 2. nem ebben élnek minden nap, nekik ez tök ismeretlen terület. Nincs is jobb, mint egy kellemes koktélt szürcsölve szörnyülködni az elszámolás és forintosítás rejtelmein, majd megfűszerezni némi magánéleti színvallással. (Én vagyok az a lány, aki borzasztóan védi a magánéletét. Mesélek róla, persze, de mértékkel.)

A szombati esküvő egyrészt dawww, másrészt omg, belegondolva pár éve tuti nem gondoltam volna, hogy ezen az eseményen én ott leszek, harmadrészt egy napra elkapott a házasodnék-fíling. Jó játék elszórakozni a variációkkal, ahogy nevet változtatnék, elképzelni a lakodalmat, a programot, mit csinálnék máshogy, milyen zene szólna, hova mennénk nászútra. Fellángolásról van szó, most már úgy vagyok vele, hogy ej, ráérünk arra még, most okosan akarom csinálni és nem elkapkodni és elrontani a dolgokat, haladjunk szépen lassan, akkor tuti nem lesz baj.

Egyébként a buli előtti dekorálás rendkívül feltöltött, egész este büszkén nézegettem a fényfüzéreket, még akkor is, ha hajnalra a sok nyújtózkodástól úgy beragadt valami a hátamban, hogy sírni tudtam volna. Kóspallag viszont egy nagyon cuki hely, még ha az éjszakai vonatozás már csak nyűg volt, akkor is.

Vasárnaptól pedig nyaralunk. Az első igazi felnőtt nyaralásom lesz ez, juhú, de jó lesz. :)

emtétéségek

A Tolkien Klubbal sokszor úgy vagyok, hogy tökre nincs kedvem kimozdulni és a föld alatt egy pincehelyiségben tölteni a fél napomat, de aztán ahogy telik az idő, mindig egyre jobban érzem magam és egyre jobban feltöltődök. Mindig rájövök, hogy sokkal értelmesebben telt így a nap, mintha otthon döglöttem volna, ráadásul kvázi lehetőséget biztosítottunk egy rakás embernek, hogy szocializálódjon, társasozzon, kézműveskedjen, finom sütiket egyen és jól érezze magát. Közben én is új társasjátékokat ismerek meg, kreatívkodok, új emberekkel találkozom, és élvezem, hogy én vagyok a Szervező (jó, csak az egyik), akihez lehet jönni, ha bármi történik és lehet kérdezni. Ráadásul ma én hoztam haza az adományos ládikát, elég jó érzés kiborítani egy doboznyi pénzt és számokban látni, mennyire jó arcok az emberek és anyagilag is támogatják, amit csinálunk. ^_^

Az mtt-vel meg úgy vagyok, hogy már eléggé szerves részének érzem magam, beintegrálódtam, azt hiszem. Vicces visszagondolni, mennyire viszolyogtam az egésztől, amikor még csak Bogi mesélt a hardcore ihb-król és a szövevényes szerelmi szálakról. Már nem tudnám elképzelni az életemet szervezkedés meg eseményekre járás nélkül, tiszta unalmas lenne. Meg nem lenne egy ilyen király pasim se. Bár azt hiszem, nálam Fox és az mtt eléggé egyszerre jöttek, és a kettő együtt működik igazán. Nem biztos, hogy nélküle ennyire belefolytam volna a társaság életébe.

A mai nap übermenősége mégis az, hogy miután segítettünk hazacipelni a társasokat bigfootékhoz, Foxszal elváltunk a Nyugatinál, merthogy én rollerrel voltam, ő pedig inkább buszozott. Naná, hogy én értem haza előbb. :D

A pénteki ihb-s eseményeket annyiben nem tudom szó nélkül hagyni, hogy egyszerűen gáz. Én is szoktam hülyeségeket csinálni részegen, de nem zúzok le egy gipszkarton falat. Nem is értem, mire volt ez jó. Örvendek, hogy az elkövető végül jelentkezett és remélhetőleg meg tudnak egyezni a hellyel, de borzasztó kellemetlen, és egy ember miatt ég az egész banda. A kocsma ráadásul elég király volt, az a kacsa zseniális, szívesen visszamentem volna. Így már nem biztos, hogy olyan szívesen látnának minket. Szóval shame on you. De nagyon.

50

Múlt hétvégén ünnepeltük a nagyszüleim 50. házassági évfordulóját. Az übercuki volt, ahogy nagyapám arca egyre jobban elkerekedett, ahogy meglátta a gyerekeit és unokáit felsorakozni a nappaliban, meg ahogy a szemüket törölgették, amikor átadtuk nekik a tablót, amin az összes gyerek és unoka szerepel.(Olyan babaarcot fotosoppolt nekünk a fényképész nénit, hogy csak na.) Őszintén meghatódtak, és ezt jó volt látni. És jó volt együtt tölteni az egész délutánt, szalonnát sütni, beszélgetni, sztorizgatni, koccintani. Talán most először éreztem magam teljes jogú felnőttnek a bővebb család körében, és ilyen jól emlékeim szerint még nem is éreztem jól magam családi eseményen.

Az 50 év pedig olyan hosszúnak tűnik innen a 25. évemből nézve, hogy hűha. A szerelem mint összetartó erő nyilván már elmúlt, nincs kézen fogva sétálás, a csók is már csak arcapuszi, de leéltek egy életet egymás mellett, egymással. A gimis énektanárom mondta mindig, hogy idővel a szerelem szeretetté szelidül. (Természetesen 15 évesen azt gondoltam, hogy ez hülyeség, ha elmúlik a szerelem, akkor mi értelme, a szeretet meg olyan, hogy szeretem a fagyit, mégse megyek hozzá feleségül. Most már kicsit jobban értem.) Felneveltek négy gyerekeit, van egy rakás unokájuk, ház udvarral, borzasztó nagy egészségügyi problémák sincsenek, decens kis élet ez. Fél évszázada hoztak egy döntést, hogy ez lesz, és ez lett.

Nyilván valahol ámulok és bámulok, hogy ezt így is lehet. Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy én együtt leszek bárkivel is 50 évig, és őszintén szólva riasztó is a gondolat. Mármint nem az van, hogy nem szeretném, de nehezen tudom elképzelni, hogy 50 évig bírunk olyan szórakoztatóak lenni egymás számára, hogy ne unjuk meg. Szóval szeretném is meg nem is, de azt nem bírom elképzelni és elhinni, hogy ilyen velem megtörténhet. Foxszal már bő egy évet lehúztunk, 49 év múlva visszatérünk a kérdésre.  

sohatöbbetnempanaszkodomamunkámra

Ma túléltem egy bombariadót és egy csoportos leépítést.

Asszem most bontok egy sört.

herót

Mostanában annyi, de annyi dolog idegesít, hogy úgy döntöttem, jobb, ha kiírom magamból. Hátha kevésbé irritálnak majd ezek az idegesítő hülyeségek. 

Dolgok, amiktől agyfaszt kapok:

• Az a kibebaszott fonódó villamos és az összes kikúrt építkezés, felújítás, pótlóbusz, ami a városban fellelhető. Nem bírom felfogni, miért kell MINDENT egyszerre feltúrni, nehogy közlekedni lehessen a városban. Az albérlet környékét konkrétan szanaszét túrták, már komolyan el tudnám sírni magam, ha még egy neonsárga mellényes munkást meglátok. 
• Az a nyomoroncia vasárnapi zárva tartás. Erre tényleg azt tudom csak mondani, hogy baszódjál meg KDNP. Elegem van abból, hogy nem tudok értelmesen vásárolni, mert hétköznap dolgozom+iskolába járok, nincs időm boltba menni, hétvégén szombaton pihennék és intézném az egyéb dolgaimat és vasárnap mennék el shoppingolni vagy nagybevásárolni. Gyűlölöm, hogy szombaton mindig be kell nézni a hűtőbe és átgondolni, minden van-e itthon. A vasárnapi spontán főzéseknek meg lőttek - néha rámjön a főzhetnék, általában vasárnap, ha éppen semmi dolgom. Dögöljenek meg, de tényleg. 
• Orbán Viktor. Meg az összes cinikus faszkalap kormánypárti politikus. 
• Emberek, akik elfoglalják az egész járdát, és úgy andalognak. Legyen már eszetek, basszus. 
• A nénik a piacon, akik árgus szemekkel figyelik, nem tolakodik-e eléjük valaki, de az már kevésbé zavarja őket, ha ők próbálnak előrébb slisszolni a sorban.
• Az emberek, akik azt mondják, egyengjogúság van és nincs szükség a feminizmusra. Persze. Tök érdekes, hogy ezt az esetek többségében férfiak jelentik ki.
• Az "úristen, eljegyeztek, révbe értem, happyhappyhappy, tökéletes az életem"-lányok. *sóhaj* Eszméletlenül cinikus vagyok az eljegyzésekkel kapcsolatban. Több eljegyzést láttam felbomlani a környezetemben, mint ahányból esküvő lett. Jómagam is voltam eljegyezve egy darabig, mégse lett belőle semmi, csak egy nagyon csúnya szakítás. A legcsodálatosabb mégis az, amikor két hónap együtt járás után történik az eljegyzés - hát sok boldogságot, tuti kihúzzátok az esküvőig és nem a múlik el a rózsaszín köd. 
• Az "úristen, terhes vagyok, révbe értem, happyhappyhappy, tökéletes az életem"-lányok. *sóhaj* Facebookon zseniális találmány a hide gomb, általában itt szoktam elkezdeni használni. Ezzel megelőzhető a "nézd a gyerekem, nézd milyen cukiiiii, de nézd már!" szint.
• A tény, hogy az emberek észreveszik, ha híztam, és nem is restek felemlegetni. Bezzeg ha fogyok, akkor nagy a kuss.
• Foodporn. Edd meg azt a rohadt kaját, ne posztolgasd!
• Emberek, akik azt mondják egy illatra, hogy finom. Kóstoltad tán?
• Ügyfelek, akik felhívnak panaszkodni, majd megköszönik, hogy meghallgattam őket és elköszönnek. Nem lelkisegély vonal vagyunk, basszus. 
• Ügyfelek, akik azt képzelik, hogy ha velem veszekednek, a bank elengedi a tartozásukat, de lehetőleg még fizet is nekik pár millát vigaszdíjként. Szerencsére már megtanultam nem magamra venni a hülyeségeket, nem hatnak meg ezek túlságosan.
• Emberek, akik nem értenek a nyelvészethez, de belepofáznak. Éljen a finnugor hazugság és a sumér nyelvrokonság! 
• Bezzeg régen minden jobb volt/mindenki udvarias volt/mindenki tudta a helyét, bezzeg most szar minden, szar ez a generáció, kivesztek az igazi emberi értékek, ésatöbbi, ésatöbbi. Persze, természetesen régen MINDEN jobb volt, nem voltak szar arcok, bűnözés, munkanélküliség, udvariatlanság, semmi, csak jófej, kedves és udvarias emberek. Naná.
• A rejtett számon naponta hívogató értékesítők. Ez már zaklatás, baszki.
• Nem tudom, hol kéne rollereznem. A biciklisávról lezúznak a suhanó bringások, a járdán anyáznak a gyalogosok. 
• Hétfőtől péntekig egy merő disznóól a lakás, mert munka után nem igazán van kedvünk takarítani. Ettől függetlenül rosszul vagyok, ha a mosatlanokra nézek.
• Nem tudok spontán fesztiválra menni, jó előre tudnom kell, mikor akarok szabin lenni. Ezt a részét gyűlölöm a felnőttségnek. 
• A bizonytalanság, hogy nem tudom, hosszabbítanak-e szerződést július végén a munkahelyemen vagy sem. 

Egy kicsit máris jobb. 

30. Vivicitta futás, 2.4 km

Tegnap minicittán lefutottam 2,4 km-t 16 perc alatt. Feltámadtak emlékeim, melyek szerint általánosban még volt, hogy Cooper teszten 2100 m-t futottam 12 perc alatt. Azért az megnyugtat, hogy nagyjából maradtam azon a szinten vagy csak kicsit romlott az eredmény, de figyelembe véve, hogy nem edzettem előtte, szerintem nem is rossz. Bár közben szenvedtem, de jólesett a futás, a mai izomláz meg egészen kellemes érzés. 

A rollerezésnek nem várt pozitív hatása, hogy egy hét után elkezdtek izmok megjelenni a lábamon. Ilyen hamar nem vártam ilyen eredményt, de nem bánom. :D A cél, hogy továbbra is mozogjak és izmosodjak. Végre megtaláltam azt a mozgásformát, ami nekem való és szívesen csinálom, így könnyű. Remélem a lelkesedés megmarad, és végre leolvadnak rólam az idegesítő hájacskák.

Plusz napi karma: ma színházban voltunk (Alföldi for president!), és a nyafogós öregasszony, aki szünetben leosztotta foxot, hogy nem lát a fejétől, az előadás után panaszkodott a barátnőjének, hogy kifolyt a víz a táskájában. Karma is a bitch, muhaha.

i'm sorry, i'm so sorry

Álmomban Francaiországban turistáskodtam egy borházban, amikor David Tennant felhívott a szexi búgó hangján, hogy i miss you, és a why did you call me? kérdésre az volt a válasz, hogy because i want to change that, i'm coming to see you. Én nagyon-nagyon szeretem foxot, de ha David Tennant felhívna, hááááát okozna egy kis törés az életemben.

(Pedig a Broadchurch új évadot már rég láttam, nem is értem, miért most álmodtam ilyet.) 

beteges

Kint kánikula, elképesztő napsütés, igazi, meleg későtavaszi nap, bent köhögés, orrfújás, gyógyalvás. Miafaszvangyerekek, hát én nem szoktam beteg lenni, egy évben max készer: egy pár napos orrfújás és rossz közérzet télen, egy tavasz elején. Idén már másodszor kapott el a nátha, voltam egy hét betegszabin is, többet nem akarok, mert eléggé meglátszik a csekélyke fizetésemen. Pénteken full taknyosan tájékoztattam az ügyfeleket (freudi: majdnem betegeket írtam), isten áldja a MUTE gombot - míg az ügyfél beszél, nyugodtan kiköhögheted magad. 

Pedig tegnap megérkezett a rollerem is. Úgy terveztem, hogy majd átsuhanok a frissen vett szerzeményemmel hazafelé a városon. Suhantam volna, ám a baszottnagy dobozát nem kalkuláltam bele, elég kényelmetlen volt így a hazaút, nem igazán uraltam a járművet, csak reménykedtem, hogy nem borulok fel. 

Azt is terveztem, hogy ma furok egy kört a szigeten, ha már beneveztem jövő heti minicittára (2,5 km). Este meg sörözni mentünk volna. A hangsúly a "volná"-n van. Ma pedig muszáj lesz még elszenvednünk magunkat nagybevásárolni, mert holnap ugye nem lehet, a háztartás meg kifosztva. Kösssz, Viktor! 

Közben ezer dolgom lenne természetesen. 

Nyááááá, legyen már vége a betegségnek!

Olyan vagyok, mint az ovis, akit először engednek sok gyerek közé, aztán folyton beteg, mert ehhez nincs hozzászokva az immunrendszere. Azóta vagyok ilyen beteges, mióta napi 8 és fél órákra össze vagyok zárva 30 emberrel. Fel kell turbóznom az ellenállóképességemet, mert ez nem állapot.

taplóságok

Megvolt az első ügyfél, aki megríkatott. 

Nyilván ha gyakorlottabb lennék és találkoztam volna már paraszt ügyféllel, fel se vettem volna, de túl jó sorom van, elkényeztetődtem a sok kedves telefonáló között. 

Nyilván az én kurva anyámat, hogy a büntetőkamat mint olyan létezik, meg azért is, ha ilyen-olyan oknál fogva él vele bank. Az is az én saram természetesen, hogy nem képes az adós írott szöveget értelmezni. Arról már ne is beszéljünk, hogy a másik kolléga miatt is én vagyok a hibás. Az elszámolással kapcsolatos jogszabályokat is bizonyára én találtam ki, és mellesleg dögöljek meg, hogy betartom a belső szabályzatot. A világ nagy bánatára nem születtem robotnak, a memóriám a hadarva előadott zagyva szöveget nem képes szóról szóra eltárolni és utólag előhozni. Az ügyfélszolgálatra meg alap, hogy csak inkompetens idiótákat vesznek fel, mindenki úgy jár a legjobban. És természetesen a felsorolt összes problémát megoldja, ha többek között név szerint ellenem is panaszt ad be a kedves ügyfél, miközben nem hagyja, hogy segítsek. A tuti módszer pedig az MNB-vel való fenyegetőzés, ahol szintén név szerint ellenem fog panaszt benyújtani. Sok sikert hozzá.  (Kár, hogy valószínűleg pofán fogják röhögni.)

Egy ilyen húszperces tortúra után jobbnak láttam elvonulni a mosdóba bőgni és kiadni a feszültséget. Mert nem vagyok ahhoz szokva, hogy ilyen rosszindulatú, korlátolt nyomoroncok az összes kudarcukat és frusztrációjukat az én nyakamba zúdítják, mintha tehetnék bármelyikről is. Meg én nem is értem, hogyan gondolhatja valaki, hogy ha faszparaszt módra beszél az ügyintézővel, aki próbálná megoldani a problémáját vagy legalább elmagyarázni, mi miért történik, annak lesz bármi eredménye. Végülis lett, egész nap fos kedvem volt emiatt, és nem voltam képes olyan lelkesen felvenni a telefont, mint eddig. 

Valahol sajnálom ezt az embert, mert elég szar élete lehet így, ilyen értékrenddel, de valójában mélységesen megvetem. A legjobban azt sajnálom, hogy nem tudtam kivédeni a negatívságát és hatással volt rám. Annyi jó van az egészben, hogy találkoztam már ilyennel is. Legközelebb kevésbé érint majd meg egy paraszt ügyfél. Ámen.

ne menstruálj vasárnap

Az eszébe jutott már bárkinek is, hogy a vasárnapi zárvatartással bizonyos szempontból már megint a nők szívnak a legnagyobbat? És most nem arra gondolok, hogy a kereskedelemben dolgozók nagy része nő, akik most elesnek a vasárnapi pótlék lehetőségétől, sőt, lehet, hogy még a munkájuktól is. Belegondoltatok már, mi fog történni, ha egy hölgyet egy váratlan menstruáció vasárnap lep meg? Izgalmas lesz. 

Kezdjük ott, hogy aki azt állítja, hogy felelőtlen szar az, aki nem készül fel és tart a fürdőszobájában tampont és betétet tonnaszámra, annak száradjon le a kisujja. Feltételezem, hogy minden nemileg érett nőtársammal előfordult már élete során, hogy pont elfogyott, elfelejtett venni, azt hitte, van még, vagy leginkább nem gondolta volna, hogy hirtelen szüksége lesz rá. A mentstruációs ciklus időnként egy rohadék tud lenni, nyaralások, randik és uszodai tervek húzódnak keresztül egyetlen vonással, ha megőrül és úgy dönt önkényesen, hogy na most! 

Szóval képzeljük el, teljesen váratlanul megjött. Nincs otthon se tampon, se betét, sos venni kell valahol, de a boltok nagy része zárva van. A vasárnap fél napot nyitva tartható zöldséges, virágárus és pék igazán kétlem, hogy segítséget jelenthet. A kis ábécék hajlamosak vagy csak betétet tartani a polcaikon, vagy egyáltalán semmi női higiéniai eszközt. Benzinkutak lesznek nyitva, na de próbáltatok már benzinkúton tampont venni? Én igen. Elárulhatom, hogy nincs. Csak betét. Én meg vagyok olyan finnyás szar, hogy szeretném magam eldönteni, mit használok, és a betétről tudjuk, hogy kényelmetlen, kevésbé megbízható, szóval részemről kizárt. Ami szóba jöhet még, a gyógyszertár. Igen ám, de nem jellemző, hogy az összes sarki patika 0-24-ben nyitva tart, plána nem vasárnap. 

Akkor hát mi marad? Jobbik esetben hosszas rohangálás után valahol mégiscsak talál az ember lánya valamit, rosszabbik esetben marad a telefonálgatás, szomszédhoz becsöngetés és kéregetés: bocsi, tudnál kölcsönadni?. 

Újabb bizonyíték arra, hogy a csak férfiakból álló kormány megint érzéketlen tuskó módjára szarik bele abba, hogy a női nem milyen hétköznapi nehézségekkel fog megküzdeni Viktorunk és a KDNP eszement reformjai miatt. Meggyőződésem, hogy eszükbe se jutott, mert miért is jutna. Taps, taps, aztán majd rohangáljatok ti a vasáranap a görcsre ébredő feleségeiteknek és lányaitoknak tampon után. Sok sikert. Én pedig jobb híján elkezdek feltankolni és rebegve várom, mikor buktok végre meg.

Rali&Karel in da hauz

úristenúristenúristen

Az egy csodálatos érzés, amikor ráébredek, hogy nekem van egy Ralitsám, aki a legjószívűbb, legkedvesebb és legtündérbogarabb lény, akit ismerek. Meg egy Karelem, akinek a fanyar humorával senki nem kelhet versenyre, és a legkitartóbb hősszerelmesként csavarta el négy éve a kis bolgár barátnőm fejét. De a legeslegfantasztikusabb, amikor ez a két ember magyar földön van, találkozunk a Westend előtt (mennyire szürreális), bemutatom Foxot, együtt korzózunk a Dunaparton, Rali szanaszéjjel fotózza a világot, Karel sosem akar a képre kerülni, ámulnak a város szépségén, beülünk a Kamarába(!!!), és nosztalgiázunk és beszélünk a jelenről és jövőről egy jó magyar Soproni társaságában. 

Annyira boldog vagyok, hogy hiába volt 4 éve (úristendeöregvagyok) az Erasmus félévünk Prágában, ugyanúgy tudunk beszélgetni, ugyanolyan jól érezzük magunkat egymás társaságában, mintha tegnap váltunk volna el. Rali ugyanolyan cukin becsípett egy sör után, ugyanolyan lelkes minden szép épület láttán, ugyanolyan közvetlen és egyszerűen ugyanolyan jó ember, mint volt.

Ma Tolkien Klub miatt csak délután tudunk találkozni, de holnap elviszem őket a Jánoshegyre, már alig várom. 

Most, hogy Prága szerves részének két kis darabkája itt leledzik Budapesten, tele van a szívem honvággyal. Legszívesebben hétfőn felpattannék velük a buszra. Négy éve megfogadtam, hogy visszatérek Prágába és ott fogok élni. Valahol félek, hogy ez nem fog megtörténni, elkényelmesedek itthon és nem merek majd váltani, de igazából csak rajtam áll. Két évig még ideköt az iskola, de utána...

És hoztak nekünk Holba sört. ^_^

hazaáruló

Biztos lesz, aki innentől hazaárulónak tart, de az az igazság, hogy nem vagyok egy jó honleány. Nagyon régi dilemmám, mennyire őszintén, belülről jövő érzés az, hogy büszke vagyok a magyarságomra, és mennyire csupán szociális igény vagy társadalmi elvárás eredménye - valahova tartoznom kell és egyébként is legyek boldog, hogy már pont ide születtem. 

Kis általános iskolásként megkönnyeztem a márciusi ifjakat, büszkén hordtam kokárdát gimisként, megmozgatott az ünnep egyetemistaként is. Nyilván van annak létjogosultsága, hogy az ember büszke arra, hogy magyar, lám milyen hősökkel vállal így sorsközösséget, milyen nagy emberekkel, reformerekkel, lázadókkal, írókkal és költőkkel, hát ilyen nép a világon nincs még egy. Ennek ellenére gyerekkorom óta motoszkál a fejemben, hogy milyen jogon vagyok büszke valamire, amiről aztán egyáltalán nem tehetek. Mert ha történetesen osztráknak születtem volna, akkor arra lennék végtelenül büszke. Ha orosznak, akkor arra. Boldogan enném a wiener snitzelt és meg lennék róla győződve, hogy a német a legszebb nyelv, vagy orosz nacionalistaként vígan gyűlölnék mindent, ami idegen és diadalittasan éljeneznék a győzelem napi felvonuláson. 

A másik, ami megrémiszt, hogy mennyire egyszerű hősöket kreálni. Az évszázadok a tényeket elferdítik, a történetírók akaratlanul is hamisítanak, kimaradnak részletek, eltolódnak hangsúlyok. Mi van, ha ordas seggfejek voltunk a történelem során? Az is a dicső múlt része? Elég gyanús például, hogy faszán elnyomtuk a kisebbségeinket már a 19. században is, ezt a szép hagyományt legalább azóta is szorgosan űzzük.  

A magyar nyelvről szépségeiről áradozástól néha már rosszul vagyok. Persze, legnehezebb nyelv a világon, nincs ennél csodálatosabb és az árnyalatokat szebben kifejező nyelv... Nem vonom kétségebe, szép is, nehéz is, de ha valaki kurvára nem beszél semmilyen más nyelvet, hát nyilván a magyar lesz a legszebb neki, még ha összehasonlítási alapja sincs. Vagy ezzel kompenzálja az egynyelvűségét - ha már csak ezt az egyet beszéli az illető, legalább szerencséje van, hogy pont a legszebb nyelvet tanulta meg gyerekként. 

Nemzeti érzelmek nélkül persze nehezen boldogul az ember a hazájában, de sokszor érzem úgy, hogy ez a hazafiasság valahol rejtetten a Stockholm-szindróma megnyilvánulása. Ha már itt vagy és elszakadni úgyse tudsz, legalább legyél büszke és örülj. Ne próbálj változtatni, ne próbálj elmenni, hiszen ide tartozol, ide születtél, maradj és szenvedj tovább, de legalább büszkén. 

Néha egyébként szívesebben lennék cseh vagy észt, mint magyar. Főleg az elmúlt pár évben erősödött fel ez az érzés. Egyre kevésbé bírok büszke lenni, arra meg pláne nem, ami mostanában történik. A nagy magyar hősök forognak a sírjaikban. 

nőnapra

Így feminizmusom csúcsán nőnapra nem kérek virágot, csak néhány apróságot.

• Verjétek szét az üvegplafont.
• Hagyjátok abba az áldozathibáztatást.
• Fogadja el mindenki, hogy a "klasszikus" férfi-női szerepkörökbe a többség nem fog belepasszolni.
• A kormány ne nézze hülyének a nőket. És mellesleg lépjen fel végre a családon belüli erőszak ellen.
• Ne legyen hátrány a munkaerőpiacon a gyerek, kapjanak lehetőséget a nők szülés után teljes jogú emberként visszatérni. 
• Abortusztablettát! 
• Ne tekintsen rám senki potenciális szülőgépként. Azon meg pláne ne akadjon fenn senki, hogy nem nagyon akarok gyereket. Magánügy.
• Ne véleményezze hangos megjegyzésekkel az utca embere a kinézetemet. Sőt, egyáltalán ne számítson, hogy nézek ki: az nem érdem, hanem nagyrész genetika. (Nem szeretem a facebookos "de szép vagy" kommenteket se.)
• Ha a tanulmányaimról mesélek, ne kérdezzen vissza senki értetlen tekintettel, hogy "szoftverfejlesztés? De hát az nem egy női szakma, ott sok a matek..." 
• Ne sértődjön meg egy közeledni próbáló férfiember sem, ha nem akarok ismerkedni. És ne zaklasson, ha egyszer már nemet mondtam.
•  Ne húzza a száját senki, ha koktél helyett sört iszom. 

• Majd én eldöntöm, mikor van itt az ideje az esküvőnek, ha kérdezgeted, attól a folyamat nem gyorsul fel. 

És ez csak pár dolog. 

A virág maradjon a helyén, miattam igazán ne vágjatok le egyet sem.

nyál, szerelem, évforduló

(Ezt már múlt héten posztolni akartam, csak írás közben úgy elálmosodtam, hogy muszáj volt ledőlnöm, aztán nem volt időm folytatni.) 

Február 22-én volt egy éve. Majdnem utolsó pillanatban, de jött a vallomás, hogy határozatlan ideig csak velem akar lenni, nem mással, és akkor már váltsunk relationship státuszt, én meg nem tértem magamhoz, mert már arra készültem, hogy ennek legyen inkább vége, mert annak nincs értelme, hogy én szerelmes vagyok, ő meg laza kapcsolatot tud csak elképzelni. Életem egyik legzaklatottabb villamosútja volt az. Biztos rohadt idegesítő voltam, hogy tízszer kérdeztem vissza, hogy akkor most biztos, és még meggondolhatod magad, de nem akarta meggondolni magát. És úgy tűnik, azóta sem. Én sem.

Továbbra sem értem, hogyan lehet valakit minden nappal egyre jobban szeretni, nincs már az a szeretetmennyiség, ami elfér a szívemben, mégis így van. A dolgok nem mindig egyszerűek, sőt, de úgy tűnik, a közösen átélt nehézségek csak erősebbé tesznek minket mint párt. Úgy érzem, megtaláltam AZT az embert, és nem kell más. Szerencsére a hormongőzös rózsaszín köd rég elmúlt, így még én is elhiszem, hogy ez egy valódi érzés, ami nem múlik el egyik napról a másikra. Olyan remekül összeillünk, hogy az varázslatos. Boldog vagyok, hogy nem tudunk veszekedni. (Szerinte volt már rá példa, én az Exuram óta más mércével mérem a veszekedést. Mi még nem veszekedtünk.) Egyszerűen jó minden. 

Néha belemerülök az emlékekbe, felidézem, milyen volt pattanásig feszülve várni egy-egy hívását, a rengeteg kétség, félelem, hogy lesz-e ebből valami komoly, a sok részeg blablázás, hogy de tuti belém fog szeretni (szegény, szegény barátaim, akiknek ezt át kellett élniük), és pontosan fel tudom idézni azt is, mennyire borzasztóan akartam, hogy egy pár legyünk. Ezek után nem csoda, hogy mikor végre megtörtént, azt se tudtam, mi van. 

Azóta eltelt egy év, nem is akármilyen év. Kiderült, hogy tényleg jók vagyunk együtt. Remélem, ez még sokáig így lesz.

Megyek is és jól megpuszilgatom. 

hétköznapifeminizmus

Biztos én vagyok a fasz, de rettenetesen zavar, hogy a munkahelyemen  elfogadott a jóindulatú szexizmus. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy állandóan, értsd ÁLLANDÓAN előreengednek a liftnél, tartják az ajtót, még ha totál messze vagyok is, néhányan pedig attól függetlenül kezétcsókolomoznak, hogy a tegezés az általánosan elfogadott a cégnél.  

Valószínűleg sok kolléganőmnek ezzel nincsen semmi baja, mert ez a "tisztelet jele" (persze...), személy szerint én borzasztóan utálom. Basszák rám az ajtót, furakodjanak elém, de ne kapjak már megkülönböztetett figyelmet csak azért, mert történetesen nincs farkam. Nem tud nem eszembe jutni az este, amikor melegbuliban voltam, na ott mindenki leszarta, hogy nő vagyok. Olyan jó volt.

farsang előtt

Elkezdtem dolgozni, aztán elfelejtettem blogolni. 

A munka továbbra is jó, a környezet és az emberek királyak, az unalom viszont sokszor döglesztő. Számítottunk rá, hogy a hívások márciusig még nem indulnak be igazán, de mikor kedden három hívást fogadtam egész nap, az meglehetősen kiakasztó volt. Van már egy rakás rejtvényújságom, A Dűne istencsászárát hétfő óta már több mint a feléig elolvastam, chatelek, beszélgetek, és megörülök, ha nagyritkán megcsörrent a telefonom. Egészen furcsa, mennyire féltem attól, ha vonalba kerülünk, de sokkal kevésbé para, és a kedves hangon tájékoztatás nekem eddig is ment. LEP-en én lepődtem meg, mennyire kényszerét éreztem, hogy a reigsztrációs pultnál kedves legyek és hatékony, és minden fontos infót el akartam mondani az alatt a fél perc alatt, amíg előttem álltak az emberek. Természetesen az első hívásom előtt/alatt/után vadul remegett a kezem, szinte azt se tudtam, mit csinálok, azóta egész jól belejöttem. Nyilván más lesz, ha sok hívásunk lesz, az megint más kihívás. 

Farsang. Azért is keltem ma is korán, mert van még dolgom dögivel. Apróságok csupán, de el kell intézni: nyomtatni, összeállítani, összevágni, gyorsan megvenni. Szervezői szemmel teljesen máshogy tekintek a ma estére, mint az eddigi farsangokra, várom is, meg túl is akarok lenni rajta. És remélem, hogy minden flottul megy majd. Azt már elhatároztam, hogy farsang után kicsit megpihenek a szervezésben. Amit már elvállaltam, azt csinálom, de új feladatot nem vállalok kis ideig. Kacérkodtam a tavaszi talival, hogy ha valaki megszervezi, besegíthetnék, de nem. Néha már így is kifacsart szivacsnak érzem magam munka és suli mellett. Kell pár hét/hónap pihi. (Aztán valaki megkeres, hogy szerveznék-e, és igent fogok mondani. Így megy ez. :D )

Emlékszem, a tavalyi farsang mennyire krípi és idegölő volt. Én nem mertem Foxhoz odamenni, ő láthatóan került engem, aztán másnap hivatalosan is összejöttünk. :) Utólag nem is értem, ezt hogy sikerült így alakítanunk, de basszus, most már tényleg egy éve lesz, hogy hivatalosan is együtt vagyunk. Wow.

végre dolgozom

Hát az van, hogy eddig eléggé imádom a munkahelyem. Tele voltam félelmekkel az első nap előtt, de olyan nyugodt a légkör, olyan kedves és jófej mindenki, annyira az a cél, hogy a munka mellett jól is érezzük magunkat, hogy egy pillanat alatt elmúlt minden kétség.

Oktatással kezdtünk, az elhúzódik jövő hét végéig, utána állunk vonalba. Kétségtelen, hogy itthon is kell tanulnom, hogy minden szükséges infó a fejemben legyen, de alapvetően sok dolgot már az oktatás alatt megtanultam, úgy érzem, menni fog ez. (Tartok tőle, hogy ettől függetlenül simán csak olyanokat kérdeznek majd az ügyfelek, amiről fogalmam sincs.) 

Az meg elképesztően pozitív, hogy rugalmasak és olyan beosztást kaptam, amivel be tudok járni iskolába is. Nagyon-nagyon hálás vagyok ezért, több csoporttársam szívódott már fel, mert nem tud bejárni munka mellett órára. A héten már kipróbáltam, milyen munka után órára menni: hát igencsak húzós, de túlélhető. Meg ha az ember azt mantrázza magának, hogy most ezt azért csinálom, hogy később jobb legyen, és meggyőzi magát, hogy ő éppen jelenleg egy hős, akkor már ki lehet bírni. :) Egyébként úgy mentem be számítógépes képalkotásra, hogy elalszom és nem bírom, aztán elkezdtünk a photoshoppal ismerkedni, ami egészen fellelkesített és fel is ébredtem azonnal. 

Eddig úgy tűnik, valamennyi szociális élet is belefér a hétköznapokba azokon a napokon, amikor éppen nem órára rohanok. Vannak hetek, amikor ez elég sovány: páros héten három, páratlan héten két szabad este. Arra talán elég, hogy a barátaim ne felejtsenek el teljesen. :)

Az irodai kilátás meg... ^_^

Telefonos kisasszony

Nem tudom, melyik kegyetlen HR-es találta ki azt a játékot, hogy az interjú másnapján hívjuk fel a delikvenst, hogy fel van véve, aztán jelezzük, hogy most három hét csend következik, aztán utána újra keresni fogunk. Nagyon örültem, hogy úgy búcsúztathattam az óévet, hogy tudtam, január végétől lesz munkám, de idegölő volt ez a három hét, amíg újra felhívtak. Persze tudtam (/reméltem), hogy így fog történni, hiszen megmondták, de nem nehéz belelovalnia magát az embernek a kétségekbe, hogy mi van, ha meggondolták magukat, vagy elfelejtenek hívni vagy csak poén volt az egész és elvesztegettem egy újabb hónapot. 

Szerencsére nem így történt, tegnap reggel hívott egy ismeretlen szám, hogy még mindig úgy vagyok-e vele, hogy elfogadom a felkínált pozíciót. Hát naná! Hétfőn szerződést írunk, kezdődik az oktatás, az már munkanapnak számít.

Nem ez lesz az álommunkám, ráadásul csak fél évig biztos, de én nagyon boldog vagyok. A fizetés első munkához képest egész okés - kevesebb, mint amire azt mondtam júniusban, hogy az alatt én nem dolgozok, de beláttam, hogy a világ nem úgy működik, ahogy én képzeltem. És lesz ez több is, csak valahol el kell kezdeni. Már most jóval többet fogok keresni, mint amennyiből egyetem alatt éltem, ami szintlépés.

Amire pedig totál büszke vagyok, hogy önerőből, egyedül találtam munkát. Igaz, beletelt fél évbe, de nem ajánlott be senki, nem valaki valakijeként kerültem be, hanem azért, mert úgy gondolták, hogy jó leszek erre a feladatra. Nincs azzal baj, ha valaki megmozgatja a kapcsolati tőkéit, de szerettem volna enélkül boldogulni. És sikerült. Jééééj.

Hétfőtől telefonos kisasszony leszek. 

charlie hebdo

Fú, hát az valami iszonyatosan felbasz, amit ismerősök/ismeretlenek művelnek a közösségi portálokon a francia terroristatámadás kapcsán. Én nem bírom felfogni, hogyan lehet(nek) valaki(k) meggyőződve arról, hogy "hát nem kellett volna karikatúrákat rajzolni, aztán nem lett volna gond, hát ez józan paraszti ésszel felfogható" meg "el lehetett volna kerülni". Hát a nagy büdös lófaszt, azt. 

Én nem mondom, hogy a világ legszimpatikusabb dolga vallásokat kifigurázó karikatúrákkal nyomulni, van, akit sért, nem szép dolog, de van ilyen. Engem is sért sok minden, de elfogadom, hogy például a kurucinfó létezik, hiába nem értek együtt kb azzal se, amit kérdeznek - máshogy gondolkodnak, puff neki, én meg liberális vagyok, el kell fogadnom ezt is. 

Az viszont teljesen elfogadhatatlan, hogy embereket hideg vérrel kivégeznek azért, mert ki merik fejezni/rajzolni a véleményüket. Az pedig nem érv, hogy "vannak fanatikus vallásmániások, nem kell őket provokálni, osztán nincsen baj". Ez pontosan ugyanaz az áldozathibáztatás, ami a nemi erőszakok ügyében szokott mostanában előfordulni: " ne öltözz csinosan, ne menj este bulizni, ne piálj, ne menj egyedül haza, mert provokálod a kanos férfiakat, inkább félj. Ha megerőszakoltak, ne csodálkozz, hát nem megmondtam, hogyan kell rendesen viselkedni?" 

Tessék már belegondolni, hogy ezek a terroristák hányféle módon és milyen durván figurázzák ki vajh' a mi értékrendünk, vallásunkat/ateizmusunkat, aztán érdekes módon mégse nagyon utazgatnak európaiak fejbe lőni őket meg bosszút állni csak ezért. A radikális iszlamisták nem jogosultak különb kezelésmódra, nem kell vigyázni a kicsi érzékeny lelkükre, nehogy a végén bepöccenjenek és idejöjjenek robbantgatni: ezek valószínűleg agymosott, jól kiképzett gyilkológépek, a tudatukba mélyen bele van építve, hogy ezek a buzi nyugatiak fenyegetik a szent vallást. Az isten szerelmére, embereket fejeznek le és dicsekednek vele videókban, nem kell ahhoz meg se szólalnod vagy ellenszegülnöd, hogy megöljenek! 

Ami a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt, annak édeskevés köze van a valláshoz. Ha nem ők lettek volna a célpont, akkor ezek a szélsőséges arcok felrobbantanak egy vonatot, egy bevásárlóközpontot, egy templomot vagy bármit, a lényeg, hogy félelmet keltsenek, hogy rettegjünk tőlük, hogy ne merjünk szembeszállni velük - még karikatúrák útján sem. 

Aki az áldozatokat hibáztatja, az nyaljon sót, mert pont úgy gondolkodik, ahogy ezek a gyilkosok.

(Akinek inge, vegye magára.) 

2014

A 2014-es év mérlege

• Két költözés
• Egy diploma
• Egy elkezdett OKJ-s tanfolyam és informatikai pályafutás
• Fél év munkanélküliség.
• Egy brandnew munkahely - legjobb karácsony utáni ajándék.
• Pár hónap reménytelennek tűnő szerelem után hivatalossá vált párkapcsolat. 
• Egy hónap, amikor minden nap jártam Kiskovácsiban.
• MTT. Farsang. Tábor. TK. KÖMT. LEP. Szervezés. Csak sikerült belefolynom.
• Hvg.hu
• Egy új hobbi: kézműveskedés. 
• Hagyománykövetés: volt karácsonybokrunk, volt adventi koszorúnk, volt lencse. 

Belegondolva rég volt ilyen jó évem, mint a 2014-es. Voltak nehéz pillanatok, hogyne lettek volna, de a szerelmi életem rég nem volt ilyen kiegyensúlyozott és boldog, és ennyire még sosem éreztem, hogy jó ember mellett vagyok és nekem ez így jó lesz még nagyon sokáig. Kalandosan kezdődött, sokáig egy merő bizonytalanság volt az egész, már majdnem feladtam, mert úgy éreztem, amit szeretnék, azt csak én akarom, és inkább elkezdtem volna szépen elfelejteni és elengedni, de végül csak kiderült, hogy ugyanazt akarjuk mindketten. 

És így az év végére minden helyrejött, mondhatni teljes az életem: bár csak akkor leszek teljesen megnyugodva, ha aláírtam a szerződést, de úgy tűnik, hogy van munkám és végre lesz fizetésem, úgyhogy vége a háziasszonykodásnak, van hol aludnom, van egy fasza párkapcsolatom, jóarc barátaim, cuki családom, szerintem nagyon nem is kell más. 

Tavaly ezzel zártam az újévi posztomat: "2014 egy remek év lesz. Ahogy elmúlt éjfél, éreztem. Azóta se kellett csalódnom." Igazam lett, remek év volt. A következő legalább ilyen jó legyen.

2015-re azt kívánom, hogy legyek még okosabb programozásban és tanuljak sokat, és ha kívánhatok még egyet, akkor orbánviktormonnyonmárle végre.

idén is túléltük

Egészen decens kis karácsony volt ez, ha nem vesszük figyelembe azt az állandó hiányérzetet, ami azóta kísért, hogy megszűntem kisgyerek lenni. Sőt, idén jóanyám dolgozott szenteste napján, így az ünnepi ebéd/vacsora megszerkesztése is a mi feladatunk volt. Én inkább foglalkoztam a szaloncukorkötözéssel és a habcsókokkal, a főzés nem a fő szakterületem. Érdekes, régen mennyire szerettem fát díszíteni, egy ideje viszont kifejezetten utálom, most is amennyire tudtam, kihúztam magam a feladat alól. Inkább magamat öltöztettem be karácsonyfának, ahogy hagyomány már nálam pár éve, az idei szett egészen szolidra sikeredett. 

Az ajándékokkal az a baj, hogy mióta a szüleim odaadják a pénzt, hogy megvegyem, amit kapni szeretnék, minimiális a meglepődés lehetősége. Kis apróságokkal lehet meglepetést okozni, de nem ugyanaz. (Komolyan, ennyi idő elteltével is nehezen tudom elfogadni, hogy a karácsonyok nem lesznek már olyanok, mint gyerekkoromban.) Anyától menő volt, hogy a két húgommal olyan egyenpólót kaptunk, amin közös kép van rólunk, rég nevettünk ennyit. 

Nagyszülőknél is hagyományos volt a menetrend, ettünk, ittunk, kicsit csíptem csak be. Harmadnap este érkezett meg fox, igaz, én akkor már kicsit ellógtam a karácsonyt, mert napközben Dave-vel lógtam Veszprémben, nem láttam ezer éve, de így legalább találkoztak ők is. Fox megkapta a családtagjaim által neki szánt ajándékokat - van egy olyan sejtésem, hogy egészen befogadta a kiscsalád: aki zoknit kap a Hugi mamától, az már officially is családtag. Este társasoztunk, nem is értem, miért csak ilyenkor jut eszünkbe, hiszen a monopoly gyerekverziójával is tök jól el tudtunk szórakozni. 

Tegnap tesznyültünk egész nap, megnéztük a Doctor who christmas specialt meg a Love actually-t. Ez utóbbit nagyon rég láttam, alig emlékeztem rá, de valahogy úgy rémlett, jobban le vannak zárva a szálak a film végén. Cuki film, teljesen megértem, hogy van, aki minden évben megnézi karácsonykor, de 

• a Harry-Mia-Karen hármas totál nyitott marad
• ha egy prime minister így hajtana rám, én teljesen meg lennék sértődve (kirúgja Natalie-t, majd a karácsonyi üdvözlőlap hatására jut csak eszébe, hogy jaj de fel kéne szedni azt a csajt)
• nem vágom, hogyan lehet egy nyelvet 2 hét alatt megtanulni a nulláról
• hogy Juliet miért csókolja szájon a férje haverját, azt totál nem vágom 
• és ahogy fox is mondta: Martin Freeman nem színész, mert az összes filmjében ugyanúgy szerencsétlenkedik és hebeg-habog

Ma visszajöttünk Budapestre. Útközben igencsak havazott. A kedvenc részem az volt, amikor a sofőrnek vissza kellett tolatnia, mert a havas úton nem tudott időben megállni az elágazónál, ahol el kellett volna kanyarodnia. Egyébként épségben hazaértünk a jégverem lakásba, pár nap alatt teljesen kihűlt, most próbáljuk felfűteni. Még a buszon jöttem rá, mennyivel otthonosabban érzem már magam itt a fővárosban, mint a Bakonyban. Ez valahol nagyon szomorú, másrészt teljesen természetes. Csak fura belegondolni, hogy hat éve nem hittem volna, hogy így meg tud nyugtatni a Szabadság híd látványa. 

 

mert megígértem

Idén karácsonyra varrónővé avanzsáltam.

A legkevésbé büszke pinkie pie-ra vagyok, szegény olyan gebe lett, mintha direkt faragtam volna le a gömbölyded pónivonalait, egészen anorexiás kinézetű szegény. Meg a feje, jézusom, mennyire deformált... Fox azért örült neki (nyilván ő kapta), vagy legalábbis úgy tűnt. A többi állat a csordából egész korrekt lett, én nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyen cuki plüsslényeket készíteni a saját két kezemmel. Lehet, hogy találtam magamnak egy hobbit. 

kiskarácsony

Most már van egy enyhe sejtésem, mit élhettek át anyámék karácsony környékén, mikor még picik voltunk. 

A karácsony és az ajándékozás eddig úgy szokott kinézni nálam, hogy szenteste előtt pár nappal belevetem magam a vásárlásba, ideges vagyok, ha sokáig kell keresgélnem, és boldog, ha mindenkinek megtalálom a megfelelő meglepetést. Idén ez nagyon nem így néz ki, aminek valahol örülök. Tekintve, hogy továbbra sem vet fel a lé, idén saját készítésű ajándékokban gondolkodtam. (Konkrétumot nem árulhatok el, nem akarom, hogy valamelyik családtagom előbb megtudja, mit kap, mint hogy oda tudnám adni neki.) Igaz, sokkal fárasztóbb és több időt vesz igénybe, de az ajándékozott biztosan tudni fogja, hogy szeretem, különben nem vesződnék órákat minden egyes darabbal. Egyébként meg megnyugtat a készítés folyamata, és mindig örülök, ha valami szép kerül ki a kezeim közül. Közhely, de tényleg személyesebb egy sk ajándék, és a legjobb, hogy az ajándékozott személyiségéhez lehet szabni. (Karácsony után képekkel illusztrálom, mi termett a szonjamanufaktúrában.)

Bár szerettünk volna saját fát, és végülis össze is jöhetett volna, mégis lemondtunk a tervről. A fa még oké, de azt be is kell faragni a talpba, abban én nem vagyok gyakorlott, fox inkább, de balta híján nehézkés. Végül tegnap a szebbik felem feldíszítette az adventi koszorúból maradt fenyőágakat, én meg tapsikoltam, mint egy kisgyerek, mert mégiscsak van karácsonyfánk (vagy olyasmi). És akkor már a lakásban fellelhető összes gyertyát meg kell gyújtani, mert karácsony van.

Igazából nagyon rossz vagyok, mert még bőven lenne dolgom, és nem blogolással kéne húznom az időt. Megyek is, mert az ajándék nem készíti el magát, és sajnos a mézeskalács se tanulta meg az öndíszítés fortélyait.

jézusúristen mindjárt karácsony

Na jó, az hogy lehet, hogy a hónap kétharmadánál járunk, én meg eddig basztam blogolni? Szégyelld magad. 

Tegnap nagyon produktívak voltunk: két vendégséget is tartottunk, két plázakört is megjártunk, közben mindent beszereztünk, ami a készülődéshez kell. Jó, a westendben majdnem elsírtam magam egy óra ott tartózkodás után: tömeg, nyomorgás, rohanó emberek, megtalálhatatlan üzletek, tukmálós szórólaposok minden sarkon. Most, hogy már tudom, kinek mit adok, sokkal jobb a közérzetem, sőt, még esélyt is látok rá, hogy időben végzek is a teendőkkel. Megint úgy érzem, hogy jobb adni, látomásként lebeg előttem a kép, ahogy kibontják az ajándékomat a kiscsalád tagjai. Ezt várom a legjobban. 

Most látom, pont egy hónapja tért haza a szebbik felem. Hát no, csak teljesebb így az élet. Azóta csak nagyobb a szeretés, mint volt. Na jó, nem csak móka és kacagás az életünk, az elmaradt születésnapom azért eléggé padlóra küldött és nem szoktam ágyban fetrengve órákig bömbölni, de idén sikerült. Mindig azt mondtam, hogy annyira nem fontos a szülinap, nem kell nagy buli, csak szűk baráti körrel gyűljünk össze és koccintsunk az egészségemre, de idén ez se volt, hazamenni se tudtam, fox is mással volt elfoglalva, én meg visszasírtam az otthoni gyerekpezsgőt meg a marcipánfigurás tortát. Csak 25 lettem, basszus, ilyen szép kerek szám soká lesz, meg amúgy is ez a paraév, amikor mindenki rájön, hogy juj de öreg, én meg totál magamra hagyva éreztem magam. Szarfos hétvége volt, valahol még most is mérges/szomorú vagyok.

Volt szerencsém eljutni szájsebészetre is a héten, hát nem volt túl kellemes. Fájni nem fájt, de mikor fél órát szenvedett a doktornő a fogam kicincálásával, már arra se maradt erőm, hogy aggódjak vagy féljek. Már csak azon izgulok, hogy karácsonyra gyógyuljon be a seb, mert nem akarok óvatosan rágcsálni az ünnepek alatt. 

Bár ott még nem tartunk, már tudom, hogy kivételesn lesz újévi fogadalmam, mégpedig a szociális életemre vonatkozóan. Fel kéne pezsdíteni vagy mi.

rape culture

Tudjátok mit? Most már kifejezetten örülök, hogy a Baranya megyei rendőrség képes volt elkészíteni ezt a dilettáns videósorozatot. Egész egyszerűen azért, mert végre beszélünk a nők elleni erőszakról. 

Ahogy egyre több ismerős és ismeretlen írja ki magából az őt ért megaláztatásokat facebookon/blogon, kicsit olyan érzésem támadt, mint amikor először függtem rá a 9gag-re. Vannak ezek az "am i the only one?" jellegű vallomások és hasonlók, amiket átpörgetve anno ráébredtem, hogy amit a saját hülyeségemnek hittem, valójában univerzális félelmek/tévhitek/maga a belénk ivódott popkultúra, és nanáhogy nem vagyok egyedül velük. Onnantól kicsit nehéz volt egyediként gondolnom saját magamra, de helyükre raktam a dolgokat, és tudom, hogy egyedi vagyok, mert mind azok vagyunk, csak nem pont ezek a szegmensek tesznek különlegessé. 

Szóval olvasgatva a történeteket, egyrészt megdöbbent, mennyire napi szinten történnek ezek a zaklatások (mert azok, nekem senki ne mondja, hogy örüljek az utcán utánam füttyögető építőmunkásoknak, mert csak sajátos módon bókolnak), és szerintem nincs is olyan nőnemű lény, aki ne élt volna át hasonlót. A mértékek és arányok eltérnek, de a lényeg nem változik. 

Velem olyan durva nem történt, mint amiről Bogáta írt. De sosem fogom elfelejteni, mennyire kurvára szégyelltem magam, mikor 10-11 éves koromban a szünet végét jelző csengő szavára elkezdtem felsétálni a petőfi színház lépcsőjén, és valaki rámarkolt a seggemre. Nem tudom, hogy egy vicces kedvű kortársam vagy az idősebb korosztály tagja volt-e az a tahó paraszt, mert hátranézni nem mertem, de most is kis gombóc ugrándozik a gyomromban, ha rágondolok. Tehettem róla? Kis csúnyácska, éppen serdülő kislány voltam, emlékszem, még csak nem is szoknya volt rajtam, hanem nadrág. És szégyelltem magam, mocskosnak éreztem magam, és nem is mertem/bírtam erről beszélni senkinek. 

Meg azt is kétlem, hogy én provokáltam ki minden áldott nap, hogy a falunkon keresztülszáguldó kamionok sofőrjei állandó jelleggel rámdudáljanak, ha épp az utcán jártam. És ez nem változott kislánykorom óta, tízéves koromban is dudáltak, és időnként ha hazamegyek, most is. Volt, hogy a pasimmal sétáltam, az se volt akadály. És nem azt jelzik ilyenkor, hogy legyek már kedves beljebb húzódni az útról, mert el találnak baszni a böhömnagy járművükkel, hanem cseréljük ki azt az "el"-t "meg"-re (a böhömnagy járművet hagyjuk, mire kéne cserélni). Egy idő után rászoktam, hogy ilyenkor egyszerűen bemutassak, de belefáradtam, mert nem változtat semmin. 

Meg a faszomtudja milyen távoli rokon (azt hiszem, meg is halt már azóta. nem tudom sajnálni), aki szintén kislánykoromban félrehívott, az éppen növekedésnek indult melleimre mutatott és felhívta rá a figyelmemet, hogy ezekre vigyázzak, mert olyanok, mint az autó lökhárítója, és a fiúk nagyon fogják szeretni. Szeretném azt gondolni, hogy nem ért hozzám az ujja, de csak magamnak hazudnék. Még ma is hányingert kapok tőle. 

Persze lehet mondani, hogy ezek apró-cseprő kis dolgok, amiken minden lány átesik (ez miért ennyire elfogadott btw?), végülis nem erőszakolt meg senki. Bár ebben sem vagyok teljesen biztos, az egyik exemmel volt olyan, amikor biztosan mondtam, hogy nem akarom, de nem igazán vette komolyan. Párkapcsolaton belül az ilyet mindig nehéz bekategorizálni, hiszen hogyan erőszakolhat meg az, akivel együtt jársz? Meg mi van, ha csak játék az egész? Hiszen menet közben jön meg a kedv, nemdebár? (Nem.) 

És hány olyan srác volt, akár haver, akár ismeretlen, akik nem értették, hogy nem, és próbálkoztak, közeledtek, tapiztak, próbáltak megcsókolni, észérvekkel meggyőzni, leitatni, bedrogozni. A nem az nem, olyan meg nincs, hogy nem tudsz parancsolni a farkadnak, mert nem ösztönlény vagy. 

Úgyhogy igenis beszéljünk ezekről, mert nem nekünk kéne szégyellnünk magunkat. 

T-2

A világ rendje olyan hirtelen tud helyreállni, hogy fel se bírom fogni. Úgy tűnik, még két magányos éjszaka, és újra tudni fogom, milyen érzés úgy aludni, hogy hozzám vagyon bújódva a szebbik felem.  

törd szét a véget nem érő éjszakát

IT szekció

Ma azért elég büszke vagyok magamra, mert bár valójában nem nagy teljesítmény, de vettem a bátorságot és szétszereltem Efkú netbookját, hogy belehelyezzek egy vincsit, és nem rontottam el semmit, és működik. Meg tegnap rájöttem, miért vetemedik olyanra időnként a laptopom, hogy indításnál nem bootol be, hanem azt írja, hogy Missing operating system. Észrevettem, hogy a hiba forrása annyi, hogy bedugva hagytam a pendrive-omat, az oprendszer pedig pendrive-ról lett telepítve, úgyhogy valami beragadt, és ilyenkor megpróbál telepíteni, csak nincs mit. A harmadik, hogy megírtam életem első végtelen ciklusát, mondjuk ez annyira nem nagy érdem. A mai programozós óra végére pedig kicsit kétségbeestem, mert házinak azt kaptuk, hogy írjuk meg a szinusz függvényt. Dankeschön. 

Amúgy meg

Meh. Meh, meh, meh. Ha pécsi lennék, azt mondanám, hogy szar minden, de ennél azért sokkal derűlátóbb vagyok. Fáradok, fizikailag, lassan én is érzem. A legfárasztóbb az, hogy az élet nem áll meg, a tennivalók meg csak tornyosulnak: számlák, diákhitelek, fogászat, röntgen, gázszerelő, óraállás bediktálása, MTT, gyakornoki program, iskola. És közben azért a munkakeresést se adtam fel, bár most kivételesen örülök, hogy nincs munkám. 

Metrózás közben jöttem rá, mennyire nehéz felidéznem, milyen volt a szivárványok, dimenzióváltások és a kényszeres leltárazások előtt. Az is ő, meg ez is ő, a fejemben összefolyik már. Nem látom, hova haladunk, és azt se, hogy haladnánk, pedig tudom, hogy de, csak borzasztó lassan. 

tépd szét a virágzó melankóliát

Mostanában nagyon nehéz számon tartanom, hogy éppen milyen nap van, mi a pontos dátum, milyen teendőim lennének, sőt, szégyellem magam, de a születésnapokat is elfelejtettem követni, pedig szoktam emlékezni rájuk. Felborult a napi rutinom, totál új napirendet követek, és olyan, mintha már egy hónapja tartana, pedig még csak egy hét telt el. 

Nagyon bizakodó vagyok, de nagyon nem látom a végét. Tegnap nem tudom, milyen elcseszett érzelmek indultak be bennem, de teljesen úgy éreztem magam, mint két éve nyáron szakítás után.: ugyanaz a gyomorgörcs és tehetetlenség, ugyanúgy kimaradnak az életemből a közös tevékenységeink, ugyanúgy nem tudom felhívni azt, akit a legjobban szeretnék, ugyanúgy nem bújik hozzám senki éjszaka. Kicsit most amúgy is olyan, mintha megint szingli lennék, mert gyakorlatilag tényleg egyedül vagyok. Ideiglenesen, de egyedül. Emlékeztetőnek legalább jó. 

Néha rosszul érzem magam, mert nem vagyok teljesen kétségbeesve, tudok működni és nagyjából jól végezni a dolgaimat, pedig a filmekben ilyenkor dráma van meg átzokogott éjszakák meg depi. Nem tudok ilyen lenni, nem tudok összetörni. Nyilván ettől hülyeség rosszul éreznem magam, de valahogy úgy érzem, hogy a síróshisztizős verzió lenne a normális.

Ha ennek vége, a büdöséletben többet nem szállok hévre. Fejből tudom a megállók sorrendjét, kibszott unalmas már az útvonal, az ablakon kifele nézegetés se tud lefoglalni.

Igazából nem is érdekel a hév, legyen minden rendben, csak ennyit akarok.    

.

minden rendben lesz. 

kömt 14

(Épp most fejeztem be a gyakornoki programos cikkemet kömt-ről, úgyhogy végre nekiállhatok blogolni.)

Tavaly még kissé félve merészkedtem el kömt-re, Bogi mondta, hogy jó lesz az nekem, amit hittem is meg nem is. Akkor olyan sok új emberrel nem ismerkedtem meg, és még úgy tekintettem az MTT-re, mint egy teljesen homogén masszára, és hogy jövök én ahhoz, hogy odapofátlankodok az ő rendezvényükre. Annyiból igazam volt, hogy bár pár emberrel közelebb kerültünk egymáshoz, akiket korábban már ismertem, de amúgy totál kívülállónak éreztem magam a rendezvény után is. Arra már teljesen feljogosítva éreztem magam, hogy a következő ihb-ra nyugodt szívvel elmenjek, de úgy voltam vele, hogy én valszeg maradok a periféria legeslegszélén. Nem is nagyon értettem, minek jelölgetnek ismerősnek már hazafelé a vonaton mtt-sek. (Fox is akkor jelölt be. Bogitól kérdeztem meg anno, hogy ő amúgy kicsoda, mert nem emlékszem rá így névről, a profilképe pedig nem volt túl árulkodó. Rövid magyarázat után is csak annyival lettem okosabb, hogy tudtam, kinek az exe, tudtam, kinek a legjobb barátja, és egy foglalkozáson mellettem ült.)

Most gyökeresen más volt a helyzet. Nem nagyon volt üresjárat, amikor unatkoztam volna. A büfében már nem csak az elkészült paninim fajtáját kiabálták oda, hanem a nevemen szólítottak, ha elkészült a kajám. Néha csak kapkodtam a fejem, mennyi, mennyi ismerős, és mindenkivel kéne legalább pár szót váltani. Amikor egy fél órára lerogytam egy székre, mert annyira kimerültem, és a telefonomba merülve kockultam, akkor is volt, aki megkérdezte, mi a helyzet. Szétfagytam a szervezői szobában éjszaka, ahova csatolt részként volt bejárásom, és az általam készített plakátokkal dekoráltam ki a sulit. Végre ettem hamburgert, de még milyet! (Életem egyik legszomorúbb pillanata volt az, mikor tavaly hosszas sorban állás után közölték velem a vasparipában, mikor végre én rendeltem volna, hogy sajnos egy ideig nem tudnak rendelést felvenni. Úgy másfél óráig. Sírni tudtam volna.) Kimaxoltam Zebegényt, volt rétes, sör, forralt bor. Magabiztosan forraltam a vizet a közös forralóval a teámhoz és a legváratlanabb helyeken teáztam. (Hülyén hangzik, de tavaly nem mertem használni ezeket a cuccokat. Valahogy úgy éreztem, hogy semmi közöm hozzájuk.) A kabátomat sose találtam, mert mindig más helyre raktam le. Kocsmáztunk, de nem voltam minden este csatakrészeg, mint tavaly. Az meg külön jólesett, hogy akiket felkértem interjúra, mind pozitívak voltak és segítőkészek. 

És a műhelyek! Életünk selfiejét készítettük Zsoltival a camera obscura foglalkozáson, olyan karkötőt fűztem gyöngyből, hogy én nem hiszem el, fókusztáncon átmozgattam a testem, felelevenítettem a tábori írórendi hangulatot Alewnál, sminkeltem, én (!), és egész jó lett, kószáltam, és azon kiválasztottak egyike voltam, akiknek sikerült seggreülniük a sáros úton. Jóság volt az összes. 

Az meg, hogy a pasim és a legjobb barátaim ott voltak, tiszta grátisz. Annak meg borzasztóan örülök, hogy sokakkal többet beszélgettem, mint eddig valaha, mindenkivel megtaláltuk a közös hangot, és rá kellett jönnöm, hogy itt kérem kurvajó arcok vannak. Én tüncögök az egész kömtös bagázsra, kivétel nélkül mindenkire. :)    

Konklúziónak annyit, hogy kiváló volt. Jövőre igen magas lesz a mérce. 

runaway

Legutóbb kissé kiakadtam. Azóta természetesen jelentkeztem pár állásra. Közben azt is megtudtam, hogy ha addig nem találok munkát, decembertől a tb-t is fizetnem kell, havi 6800 ft. Novembertől esedékes a diákhitel törlesztés megkezdése. jéééj.  

Megint az van, mint tavaly: várom a KÖMT-öt, mint a megváltást, nagyon jót fog tenni, érzem. És idén már jóval több embert ismerek, mint tavaly, és ott lesz a pasim, és Bogáta és Zsolti, rossz már nem lehet. És zseniális műhelyekre jelentkeztem, már várom őket nagyon. 

De legszívesebben elutaznék valami messzi helyre világot látni. Ez annyira nem meglepő, havonta egyszer-kétszer rámtör a mehetnék. 

(Hirtelen egy rakás látogatás érkezett a blogomra Franciaországból. Heh? )